Nyugtalan voltam az utóbbi időben. Azóta nem kaptam hírt a begóniákról, de ott motoszkált bennem valami, amit akár aggodalomnak is nevezhetnék. Mit teszünk, ha kicsavarják a kezünkből a metszőollót, amellyel éppen az ő vadhajtásaikat igyekszünk lenyesni? Kiadunk egy nyilatkozatot, hogy mélyen elítéljük a begóniákat, ettől pedig ők mélységesen megdöbbennek, magukba szállnak és többé nem akarják majd radioaktív láncfűrésszel feldarabolni az állatokat? Egyre kevésbé bíztam ebben. Ritkán fordul elő velem ilyesmi, de teljesen tanácstalan voltam. Nem volt más választásom: el kellett mennem a Konformista Vértapírhoz.
A Konformista egészen pontosan 5 és fél hónapja tűnt el valahol a Popocatepetl vulkán környékén. Azóta nem látta senki, bár a helyiek egyike megjegyezte, hogy hideg, felhős éjszakákon néha hallani lehet a mormolását, hogy „nem vagyok anarchoszindikalista, nem vagyok anarchoszindikalista”. Egy másik helybélitől megtudtam, hogy a szőttessel kereskedő indiánok, akik hétvégenként félreteszik a dzsipet, és mezítláb másznak át a hegyen, az egyik meredélynél találtak egy félig megevett sündisznót meg egy tányér káposztasalátát, és ebből arra következtettek, hogy a Konformista arrafelé vert tanyát. Azt is rebesgették, hogy átnevelő tábort nyitott a hegyoldalban, és kétujjú lajhárokat próbál az igaz hit erejével kigyógyítani a kétujjúságból, rádöbbentve őket, hogy ha igazán hisznek és az Úr gondjaira bízzák magukat, elérhetik a lelki-szellemi szabadság háromujjú állapotát.
Csomagoltam hát egy kis hamuban sült leopárdmájat, egy machetét megy egy palacsintasütőt, és némi számolgatás után sikeresen nyitottam egy tér-idő kaput (igaz, elsőre elrontottam a koordinátákat, és a közterület-fenntartók egyik lerakatánál kötöttem ki, ahol kapásból két kukáskocsi is koldult tőlem 20 pesot). Jól sejtettem: a Konformista nem egy barlangba vette be magát, hogy a megvilágosodott aszkéták életét kövesse, mint a helyiek hitték, hanem instant angol villát hozott magával, olyan zacskósat, amihez csak víz kell, és magától megépül. A vitrines bárszekrény mellett találtam, éppen a rézkilincset fényesítette egy kétségbeesetten csiporászó kolibrival. Érkezésem nem lepte meg; felém se fordult, úgy üdvözölt.
- Nocsak – mondta nyájas, kárörvendő hangon -, füst száll fel a vulkánból, a csillagok állása tragédiát mutat, a kolibri mindjárt kifingik itt a kezemben, a nagy Quetzalcoatl pedig ellátogat hozzám, hogy a tanácsomat kérje.
- Nem – feleltem –, rohadtul nem érdekelnek a tanácsaid. Nálad van viszont a metszőollóm, az most jól jönne. Persze remélem, hogy nem lesz rá szükségem…
- Azt nem adhatom vissza – vágott a szavamba -, az az új templomba kell! Mégis, mi a franccal vágjak rendet a lajhárok között? Igazán, mélyen elszomorít, hogy én itt a lelkemet kitéve próbálom megmenteni ezeknek a szerencsétlen, félrevezetett, beteg kétujjúaknak a lelkét, erre mindenki ellenem fordul, és jönnek, hogy túl nagy a zaj, meg túl sok a hasadóanyag a hátsó kertben, meg hogy miért égetünk el naponta 160 autógumit. Sose hittem volna, hogy ebbe az országba is beköszönt egyszer a vallásüldözés. Hát nem értitek, milyen fontos az én misszióm?! – lengette meg vadul az orrom előtt a kolibrit. – Mi lesz ezekből a lajhárokból?! Adócsalók lesznek, értelmi fogyatékosok, terroristák meg pedofilok, hát ezt akarjátok?! Hát már te is le akarod rombolni a családokat, Quetzalcoatl?
Mély megdöbbenést és fájdalmas értetlenséget éreztem a hangjában. Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat: kötelességem felvilágosítani a Konformistát, hogy kissé félreértelmezi az univerzumban betöltött szerepkörét, de aztán letettem erről, miután egy gyors fejszámolással megsaccoltam, hány munkaórába telne rendet tennem a fejében.
- Látom, új hobbit találtál – mondtam keserűen. – A lajhárok szekírozása a jelek szerint legalább olyan szórakoztató, mint a nyugdíjasverés.
Megvetően végigmért.
- Nincs időm veled fecserészni, felügyelnem kell a büntető rajzszakkört.
Az ajtóban egy nagydarab, kigyúrt lajhár jelent meg. Gucci öltönyt viselt és sötét napszemüveget; egyik gomblyukába egy szál petrezselymet tűzött, talán hogy ne tévesszék össze a helyi temetkezési vállalkozóval.
- Uram, alázatosan jelentem, Felipe lefutotta a 345 mérföldet! – rikkantotta. A Konformista szeme felcsillant az örömtől.
- És??
- Még mindig két ujja van, uram.
- Istenem, hát sosem lesz vége? – jajdult fel fájdalmasan a vértapír, és egy legyintéssel jelezte a kigyúrt petrezselymes lajhárnak, hogy elmehet. - Már megint személyesen nekem kell kézbevennem az ügyet, hát mindent nekem kell csinálnom?!
Dühödten földhöz vágta a kolibrit, és kiviharzott a hátsó kertbe. Rossz előérzettel követtem; amit azonban a hátsó kertben láttam, az minden sejtésemet felülmúlta.
A jelek szerint a Konformista egy miniatűr piramis építésébe fogott. Becsvágyát ismerve alighanem nagyobbra tervezte, ám számításai bebizonyították, hogy a lajhárok legmegfeszítettebb munkatempójával számolva is a legnagyobb piramis, ami az ő életében még felépülhet, mindössze 6 méterszer 6 méter alapterületű. Az elmúlt 5 hónapban a lajhároknak megfeszített munkával sikerült letenniük az első téglasort, s a munka most is teljes gőzzel folyt: néhányan malteros vödröket cipelve vánszorogtak centiméterről centiméterre, mások betont kevertek (ami elég nehéz munka lehetett, mert a beton állandóan megkötött), izmosabb lajhárok egy kis csoportja pedig éppen egy imbolygó talicskába próbált berakodni néhány téglát.
A Felipe névre hallgató lajhár elnyúlva feküdt a földön az egyik malteros vödör mellett. Első ránézésre azt mondtam volna, döglött, de néha meg-megrándult a szája, mintha magában beszélne. Tényleg csak két ujja volt. A kigyúrt petrezselymes zavartan téblábolt mellette; alighanem szégyellte, hogy kudarcot vallott a rá bízott táborlakóval. A Konformista fájdalmasan felsóhajtott.
- Felipe, miért csinálod ezt velem? Miért? - kérdezte szinte könyörgő hangon. - Miért dúl benned ennyi gyűlölet? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen, hogy veszélybe sodrod nemcsak önmagad üdvözülését, de társaid gyógyulását is? - A petrezselymeshez fordult. - Megkapta a napi elektrosokkot?
- Meg, uram, de semmi eredménye – vallotta be a kigyúrt. - Ma is megröntgeneztük, de semmi jele, hogy harmadik ujjai nőnének. Igazán sajnálom, uram. - Az ilyeneket szokás „etikatisztnek” nevezni, gondoltam.
- Akkor hát nincs más választásunk, drasztikus megoldáshoz kell folyamodnunk – mondta szomorúan a tapír, szánakozó tekintettel méregetve az öntudatlan lajhárt, akinek csendben habzott a szája. - Fellőjük, talán attól észhez tér. Hívd fel az oroszokat, hogy befér-e még hozzájuk egy űrtúrista. Mondd, hogy a meghajtóra kötözve is jó lesz.
Megszokott büntetés lehetett ez errefelé, mert az eddig apatikusan szuszogó lajhár pofája fájdalmas fintorba húzódott, mancsát erőtlen, kérlelő mozdulattal emelte a Konformista felé.
- Ne – nyögte alig hallhatóan -, csak az oroszokhoz ne... Ne bírom ki, ha még egyszer el kell énekelnem a Katyusát...
A Konformistát feldühítette a lajhár ellenkezése. Meghökkenve figyeltem, ahogy előhúzza a zsebéből a testi fenyítés régóta betiltott, kegyetlen eszközét, a sípolós gumicsirkét. Gyorsan kellett cselekednem. Mielőtt még a műszárnyas lesújthatott volna, előkaptam a palacsintasütőt, és akkora maflást adtam a tapírnak, hogy repült két métert, majd szétterpesztett lábakkal, hason landolt két betonkeverő között. Nem mozdult. Az öltönyös verőlajhár pánikba eshetett, mert megragadta a gomblyukába tűzött petrezselymet, a szájába tömte, majd néhány másodperc elteltével öntudatlanul rogyott a földre. A lajhárok elkerekedett szemekkel, értetlenül néztek hol rájuk, hol rám.
- Meneküljetek már! - ordítottam rájuk. - Mit álltok és néztek, ti szerencsétlen agymosottak? Csináljatok már valamit, az ég szerelmére!
- Meneküljünk? - nézett rám ingerülten az egyik. - És mégis hogyan, bazmeg? Ha nem tűnt volna fel, lajhárok vagyunk, a végsebességünk 400 méter/óra!
Káromkodva vágtam földhöz a palacsintasütőt. Az egyik lajhár megkocogtatta a vállamat.
- Mondd, mi a fene van veled? - kérdezte értetlenül. - Tezcatlipoca annak idején azért űzött el, mert egy keményfejű, meg nem alkuvó harcos voltál, most meg prédikáló hippi vagy? Ha jönnek a begóniák, és közlik, hogy ki akarnak csinálni, majd látványosan előveszik a láncfűrészt, te jóindulatú mosollyal meg egy szál rozsdás metszőollóval akarod őket lebeszélni az öldöklésről? Azt hiszed, hogy a határozottsággal párosuló kedvességed majd meggyőzi őket bármiről is? Most meg itt nyomod a szöveget, hogy a lajhárok meneküljenek, mert ez a gazember mindjárt magához tér? Eszednél vagy, baszkikám? Na látod, ezért nem maradtál te a főisten. Tudod, hogy tisztellek, meg minden, de ne töketlenkedj már.
Talán ez volt az utolsó lökés, nem is tudom. Mindenesetre pár órával később, mikor az utolsó ejtőernyős lajhárok is leszálltak a Chapultepec parkban, én pedig már a függőágyban elnyúlva figyeltem, ahogy a vulkán oldalán izzó tűzkígyóként folyik le a láva, úgy éreztem, végre pontot tettem valaminek a végére.
Két, talán három nap telhetett el; a késő esti csengetésre ajtót nyitva egy fiatal lajhárral találtam magam szemközt.
- Fogadd el e szerény ajándékot, kérlek, hálánk jeléül – mondta, rábökve a négy keréken guruló tapírszoborra, amit épp ketten próbáltak felvonszolni a lépcsőn. Először azt hittem, bronzból van, de mikor közelről is szemügyre vettem és megkopogtattam, egyértelművé vált, hogy ez bizony bazalt, és belül üreges. A Konformista a jelek szerint mégis magához tért még a vulkánkitörés előtt, és úgy döntött, a mártír hősi pózában kíván fennmaradni az örökkévalóságnak: szemeit ájtatosan az égre emelve, egyik mancsát a szívére szorítva, másikat szenvedélyesen kitárva ácsorgott és várta, hogy megérkezzen végre a lávafolyam. Alighanem köztudott volt, hogy a halál ezen formáját fogja választani, mert a lajhárok meglepően rövid idő alatt megtalálták, kiásták, kifaragták és négy kereket szereltek rá, hogy elhozhassák nekem.
- Ezen kívül fogadd el a Nagy Konformista fő művét, a „Ne tétlenkedjünk a hagymakarikák erdejében”-t – folytatta az ifjú lajhár széles mosollyal, és átnyújtott egy vaskos, szemmel láthatóan gyakran forgatott, piros bőrbe kötött könyvet. Kissé zavarban voltam, nem igazán tudtam, mit kezdjek ezzel a gáláns ajándékkal, vagy hogy mit is kéne mondanom. A tapírt betolták a nappaliba a kanapé mellé, majd mindhárman meghajoltak, és csöndben, a maguk komótos módján távoztak az ablakon.
Még aznap este felszereltem a tapír fejére egy lámpát. A kanapén ülve kényelmesen elértem a kapcsolót, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy a meleg fényű állólámpával kombinált tapír, a kanapé, a falon lógó régi reklámok és Frida Kahlo-képek, illetve a kis szecessziós dohányzóasztal a rajta álló tequilás üveggel egy barátságos olvasóhely lehető legtökéletesebb konstellációja. A könyv, mely a „Ne tétlenkedjünk a hagymakarikák erdejében” címet viselte, így kezdődött:
„Midőn e sorokat papírra vetém, a kétujjú lajhárok szabadon flangáltak az erőben. Oda mentek, ahova akartak; azt a levelet rágták meg, amelyiket csak akarták; akkor és annyit aludtak, amikor és amennyit jól esett. Jöttek-mentek, játszottak, zabáltak, szunyáltak, pókereztek, s csak néha tizedelte őket járvány vagy éhes ragadozó. Úgy tűnt, nincs különösebb bajuk sem a világgal, sem önmagukkal. Azonnal tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Cselekednem kell, mielőtt e tudatlan barmok egyik napról a másikra az anarchoszindikalizmus szörnyedelmes mocsarában találják magukat, és megfertőzik szabados életvitelükkel az Egyetemes Tapírságot...”
Fölnéztem a Konformistára; bazaltpofája örökös, erőltetett mosolyra húzódott, szívre szorított mancsán álmosan dörzsölgette lábait egy eltévedt légy.
- Tapírkám – mondtam szelíden -, mégiscsak nagy barom vagy te. Megtarthatod a metszőollómat.

BREAKING NEWS

Megdöbbentő felvétel került a birtokunkba, mely egyértelműen bizonyítja, hogy igazam volt. A kormány és a nemzetközi összeesküvés foggal-körömmel próbálja eltitkolni előlünk a szörnyű igazságot, ám hazugságaik most lelepleződnek! Ebből a felvételből kiderül, hányadán is állunk! A veszély valós! Ne dőljetek be az aljas propagandának, ami azt sulykolja, hogy nincs mitől félnünk, miközben vezetőink lepaktálnak halálos ellenségeinkkel!

Van, aki még ezek után is kételkedik??

Hajnali negyed ötkor úgy döntöttem, abbahagyom a munkát. Meleg volt, izzadtam, mint a bontott csirke a sütőrácson, lógott a számból a tövig szívott cigi, a horizontot elsötétítették a kólás és sörös dobozok; a tegnapi tíz fiolányi vér levételétől tésztaszűrővé avanzsált karomon lilán rajzolódott ki egy egész idegen földrész térképe, mintha az UFO-látók Nemzetközi Találkozóján tartott egyik előadás illusztrációs anyagát tetováltattam volna magamra. Már csak egy kis klozetpapírt kellett volna a lábamra tekernem, hogy a puszta megjelenésemmel halálba kergessek egy teljes zombiellenes rohamosztagot. De persze az is lehet, hogy még feltűnést se keltenék, gondoltam, a felebaráti szeretet nevében kebelre lennék ölelve, és kapnék ingyen ebédjegyet meg Michael Jacksonos kulcstartót.
A begónia, amit ki tudja, melyik ármányos ellenségem küldött a nyakamra, csendes gyűlölettel figyelt a cserépkályha tetején. Az éjszaka közepén csengetett be, sűrűn elnézést kért, majd empátiámra apellálva bekéredzkedett a mosdóba, ahogy ő fogalmazott, „enyhülést találni e szörnyű hőségben”. Levélmozdulatokkal navigálható, kisméretű légisiklón utazott, amiben kényelmesen elfért egy műanyag cserép. Miután becsuktam az ajtót, belebegett a nappaliba, helyet foglalt a cserépkályhán, és közölte, hogy meg fog ölni, de előbb még nagylelkűen szeretné megadni nekem az utolsó lehetőséget, hogy szemem felnyíljon az igaz növénység tiszteletére, még mielőtt lelkem a Nagy Fotoszintetizátor elé kerül, aki meggyőződése szerint igen kellemetlen perceket fog szerezni nekem halálom után, sőt, minden bizonnyal egy külön helyet tartogat nekem valahol a szakadár kaktuszok és a gyökéráruló kétszikűek között. Ezután hosszasan ecsetelte az „állat”, de különösen az „emlős” kategóriájába sorolt entitások végtelen aberráltságát és bűnös életvitelét, a gyomor és az emésztés undort keltő voltát, a légzés oxigénrabló csökevényeit, a végtagok és a helyváltoztatás anyatermészettel ellenkező mechanizmusait, majd kijelentette, hogy a jelen helyzet nem tartható, és haladéktalanul vissza kell térni a perm, vagy rosszabb esetben a triász korszak tiszta és makulátlan élővilágához a Föld, az univerzum és az egyetemes növénység megmentése céljából.
Mikor befejezte a fájdalmas kesergést a világ kegyetlenségéről, a régi jó értékek eltűnéséről, a morál rettenetes összeomlásáról és önnön sanyarú sorsáról, és már éppen nekikészülődött, hogy küldetését beteljesítse, visszakérdeztem, hogy az imént részletezett világmagyarázat mellett tulajdonképpen miféle személyes kategorikus imperatívusz indítja őt arra, hogy kocsonyásított benzint tartalmazó harci gyújtóanyaggal beszórja az állítólag világveszejtő zooliberális és emlősplutkorata irományoktól rogyadozó íróasztalomat, és így ő maga is a lángok martalékává legyen. Nem igazán tudott válaszolni. Kicsit zavarba jöhetett.
- Kezdem azt hinni, hogy manapság már minden sztori kiszámítható, még a maguk gyomorforgatóan növényellenes, a zookrácia felsőbbrendűségét sugalló, sötéten punnyadozó vérpropagandájuk is – folytatta kiábrándult monológját. - Pedig isten bizony, nagyon igyekszem. Két Stephen King-könyvön is átrágtam magam az utóbbi hetek álmatlan éjszakáin, abban a reményben, hogy a mester képes volt megújulni, de úgy tűnik, ugyanazt nyomja már 20 éve, csak kicsit átfogalmazva. Írtam is neki egy levelet, hogy igazán nem akarok ünneprontó lenni meg fikázni, de szerintem „long boy” tipikusan olyan figura, akinek az erdő mélyén van egy kis színes tévéje meg parabolaantennája, egész nap Miért éppen Alaszká-t néz, és csak akkor kezd vérfagyasztóan hörögni, ha a központból odaszólnak, hogy jönnek a német túristák. Semmi sem olyan már, mint régen volt. Társaink számlálatlanul esnek áldozatul az illegális fűzabálóknak, az arrogáns veteménygyalázásnak, és hiába a jól szervezett erkélykommandó, muskátli testvéreink ajkáról is nap mint nap szállnak fel a panaszos sorvadozás fájdalmas szavai, miközben mindenféle eltévelyedett, beteges gombafajok és a fotoszintetizálás alapképességét is nélkülöző, ocsmány és bűzlő emlőskolóniák harsonás felvonulást rendeznek a vegetációtól orvul elrabolt szent növénytermészet áhítatos ölén. Hihetetlen, mivé lesz a világ. S még elvárnátok tőlünk, hogy szótlanul szemléljük, ahogy néhány ármány-ormányú, teszetosza suhanctakony, néhány eszement marhatirpák növényellenes jelszavakat skandálva tiporja ősi mezeink zöldellő génleányait, megrontva friss hajtású magoncainkat. Hát tudja meg minden büdös vérállat, hogy meguntuk a tápláléklánc legalján való vergődés nyűgét. S habár felül a gálya, s alul a gyökérzet, népünk ím felkel a beképzelt gyűrűsférgek, rátarti ganajtúrók, bájgörények, szörnyhörcsögök és csotrogány húsmarhák szürreálantagonista uralma ellen, és a halhatatlan sziklevél zászlaja alatt egyesülve...
Ez volt az a pillanat, mikor lefújtam egy flakon kemotox-szal, és angyali hangon közöltem vele, hogy vagy befogja a száját (vagy amije van), vagy nemsokára személyesen beszélhet az Egyetlen Igaz Fotoszintetizátorral. Ezután feltettem neki az égető kérdést, hogy vajon mit tett le ő maga, mint begónia a szent növénytermészet említett áhítatos ölére (mármint a szokásos fotoszintézisen és oxigéntermelésen kívül), és hogy tisztában van-e azzal, hogy ő maga is az olyannyira lenézett zooplutokrata véglények által kitermelt szén-dioxidból él. Továbbá emlékeztettem rá, hogy az általa említett perm és triász időszakban még nem léteztek zárvatermők, vagyis abban az esetben, ha e földtörténeti korok valamelyikébe óhajtana visszatérni, legelőször is saját magát kellene kénsavban feloldania; egyébként pedig már a permben és a triászban is léteztek állatok. Sőt, ha jobban belegondolok, mi, állatok már háromkaréjú ősrákok formájában léteztünk, amikor az első szárazföldi növények még sehol sem voltak, kékalgák és zöldmoszatok formájában figyeltek valahol az óceán fenekén, úgyhogy én az ő helyében nem verném ilyen lendülettel a csészeleveleimet.
A jelek szerint nem volt rá felkészülve, hogy ilyen erős ellenállásba ütközik; minden bizonnyal azt hitte, ostorozó szavaitól elborzadva fogok a cserepe elé rogyni, megszaggatom a ruháimat, és sírva kérvényezem saját magam műtrágyává alakítását a nemzetközi növénység épülése céljából. Tudtam jól, mi következik: amint rádöbben, hogy vitapartnere megfelelő mennyiségű információval rendelkezik állításai megcáfolásához, önsajnálata esztelen gyűlöletbe fordul; tudtam, hogy az ilyen egyedek veszélyesek lehetnek, de nem bántam. Úgy éreztem, hajnali negyed ötkor a munkaasztalomnál ülve jár nekem annyi elégtétel, hogy ne bólogassak megértően és udvariasan mindenféle jöttment begóniáknak.
- Te ostoba – sziszegte a szirmai mögül -, hát nem érted, hogy megpecsételődött alantas fajtád sorsa? Az állatoknak pusztulniuk kell, a legutolsó papucsállatkáig, és te, Quetzalcoatl, a békeszeretet álságos köntösébe burkolózó, áruló állatisten, velük fogsz pusztulni! Hiába minden szánalmas próbálkozásotok, a harci őzeitek, vérkombájnjaitok, gyökértépő szörnykapáitok és arrogáns legelésetek, nem tudjátok megállítani a harasztfelkelés hős harcosait!
Tudtam, mi fáj neki a legjobban, így hanyagul ránevettem.
- Jegyezd meg jól, mit mondok, zárvatermő. Ismerem a fajtádat, és túléltem már minden elődötöket. Ne legyenek kétségeid: túl foglak élni titeket is.
Miután elment, és becsapta maga mögött az ajtót, pár percig csak álltam az előszobában, mintha várnék valamire, egy tanácsra, vagy egy kuncogó hangra, hogy mindez csak otromba tréfa volt, de senki sem szólt hozzám az égiek közül: a süket csendet csak az első kukásautó fáradt berregése törte meg.
Előkerestem a szerszámos ládát, és kiemeltem a régóta porosodó sarlót. A nyele megnyugtatóan simult a tenyerembe. Ez lesz hát a fegyver, amivel a világ ezen eónjában harcolni fogok. Tetszett a gondolat.
S ahogy visszagondoltam az elmúlt órák történéseire, egy percre olyan szép és magasztos lett a kezemben ez az egyszerű eszköz, mint egy klingonnak a bat'leth.

A kiwi ugye nem tud repülni... Vagy mégis?

Semmi kétség: életem legrosszabb kávéja volt. Hosszú perceket töltöttem azzal, hogy megpróbáltam kielemezni az összetételét, de nem tudtam dönteni a macskavizelettel higított hypo, a tíz napig tűző napon hagyott kólával kevert zabkása és egy tüdőbajos földönkívüli szódavízzel felöntött fülzsírja között. A kiskanállal kiemeltem a belépottyant legyet, aki ezután hosszasan káromkodott, beletörölte a szárnyát a függönybe, és elmagyarázta, hogy a mai leszállópályák megbízhatatlanok, az ember – vagy légy – sosem tudhatja, hová pottyan egy földetérés után, múltkor például egy nagy adag fehér trutyiba pottyant és majdnem fel is szívódott egy orbitális nagy orrba, de szerencsére sikerült elmenekülnie, utána viszont négy napig Szent Jeromosnak képzelte magát, és mindenképpen Bibliát akart fordítani. Szerencsére elmúlt. De lehet, hogy mégsem teljesen, tettem hozzá magamban, amikor a légy nagy lendülettel nekirepült a csukott ablaknak, és néhány percig káromkodva fetrengett az ablakpárkányon, nem teljesen érthető kontextusban emlegetve Keresztelő Szent Jánost. A magam módján megnyugtattam, hogy megesik az ilyesmi, én például egyszer kiadtam a lakásomat két hollandnak, és mikor kiköltöztek, vagy 5 kilónyi marihuánát találtam a porszívóban, és azóta se tudtam eldönteni, hogy véletlenül hagyták-e ott, vagy afféle keresetlen ajándékként. De az is lehet, hogy a porszívó volt beszervezve. Az ember sosem tudhatja.
A kocsma előtt már nagy számban gyülekeztek az esőfelhők, alighanem tüntettek valamiért. A pincér kataton arccal bámulta a söntéspult fölött a tévét; valami showműsor ment. Le volt némítva, annyit azonban láttam a szemem sarkából, hogy egy lila öltönyös verőlegény és egy kenyérzsákba öltözött levesteknős vitatkozik valamiről, miközben a háttérben egy második világháborús német rohamosztag bevásárolókocsikra lövöldözött. Talán nem szólt nekik senki, hogy vége a háborúnak. Nem sokkal később meg is interjúvolták az egyiket, és kiderült, hogy őt és négy társát még valahol Sztálingrád felé félúton hagyták el egy nyilvános vécénél azzal a határozott paranccsal, hogy törjenek egyenesen előre a japán határ irányába.
Beszélgetőpartnerem ezen az álmos délelőttön egy rendkívül ízléstelen, foszforeszkáló zöldre festett, felfújható műanyag viziló volt, amit talán egy céllövöldében szerzett egy kisgyerek a balladai homályba vesző régmúltban, és azóta, mint egy kísértet, házról házra és kézről kézre járt, annak függvényében, hogy bizonyos anyagi ellenszolgáltatás fejében ki volt hajlandó magával vinni.
- Harci őzeket gyártottunk – magyarázta a viziló. - Tudja, ilyen zsebcirkálókat. Helyesek voltak, némelyik fél méteresre is megnőtt, direkt olyan bambiformájúra csináltuk őket, úttörőknek, nyugdíjasoknak meg ilyenek, de aztán a vezetőség kitalálta, hogy az egész állományt átneveljük és hadászati célokra fogjuk felhasználni. Hát, én nemt'om, mi lett a vége, de azt beszélik, jónéhány kollega ottmaradt a kiképzőpályán, persze a hivatalos közleményben az állt, hogy a húsdarálóba estek bele, tudja, üzemi baleset, de én aztat kétlem. Szerintem balul sült el a kísérletük, és a részleg, akiket kiküldtek a harci őzek likvidálására, igencsak megtizedelve jött vissza, bizonyíték persze nincs, azt eltüntették a kommunisták. Na persze nem ez volt az egyetlen, amit eltüntettek. A gyárigazgatónk, na róla azt mondják, hogy ő is a lefolyóban tűnt el, tudja, csak úgy lefolyt, nem pedig emigrált, ahogyan a hivatalos jelentésben állt, de hát ez is a kommunisták műve volt, tudta mindenki. Meg aztán nemcsak harci őzek voltak a gyárban, csináltunk öngyilkos ruhacsipeszeket meg elektromos fűtésű gumibugyikat is, ez volt a fedőtevékenység, ahogy mondták. De a legjobban menő üzlet a szőrpástétom volt. Azok a nagyokosok valahogy kiagyalták, hogy hogyan lehet kutya- meg macskaszőrből a májpástétomra megszólalásig hasonlító pépet csinálni, emlékszek, nejlonzacskóban hozták be a kóbor macskákat borotválásra a gyárba, prémiumot lehetett érte kapni. A nép persze nem tudta, miből van. De hát megettek azok mindent, meg aztán nem is volt más, a libazsír ugye kellett a taposóaknákba.
Kedvetlenül hallgattam. Végül fogadtunk, hogy bejut-e a Manchester United a BL döntőjébe. A pénzt, amit nyertem, sajnos még mindig nem kaptam meg. Jogi segítségről persze szó sem lehet, elég hülyén venné ki magát, hogy egy foszforeszkáló zöld műanyag viziló lóg nekem 65 zlotyval.
A végén még azt hihetnék, nem vagyok teljesen normális.

Tegnap dél körül elszabadult a szobanövényem. Először csak káromkodott és erőszakos cselekményekkel fenyegetőzött, amit én – eléggé el nem ítélhető módon – nem vettem igazán komolyan; előfordult már ilyesmi azelőtt is. Nemsokára azonban – ahogy ő fogalmazott – “eldurrant az agya”, és bevette magát a fürdőszobába, ahol verbálisan inzultált néhány tekercs vécépapírt, majd túszul ejtett egy mosógépet, egy borotvahabos flakont meg egy elektromos fogkefét, és bezárkózott. Néhány órás kétségbeesett agóniája (vagy begóniája, ahogy tetszik) során bevallott jónéhány politikai indíttatású gyilkosságot, két bankrablást és vagy egy tucat kisebb bűncselekményt, majd amnesztiát, szabad elvonulást és egy helikoptert követelt, amely elszállította volna Kolumbiába. A különös közjátéknak végül az vetett véget, hogy végső elkeseredésében leöntötte magát a mosdó alatt talált klóros tisztítószerrel, és ennek következtében majdnem teljesen megsemmisült. Mire a kommandósok megérkeztek, már csak egy pár sárgás levél vonaglott a fürdőszoba padlócsempéjén, és azt hajtogatta, hogy nem bán semmit, és mindenkinek megbocsát. A rohamkertészek pedig végképp elkéstek – már nem volt sok tennivalójuk, csupán a kukába kellett levinniük a nejlonzacskóba csomagolt földi maradványokat.
Őszintén szólva felelősnek éreztem magam. Nehéz, lelkifurdalástól gyötört órák következtek, s önmarcangolásomat csak az enyhítette kissé, hogy a túszul ejtett holmiknak nem esett bajuk. A vécépapír is biztosított afelől, hogy a verbális inzultus nem tett rá különösebben mély benyomást, elvégre ha valaki beleszokik az ő munkakörébe, onnantól kezdve már szinte semmit sem érez degradálónak. De hiába: bár a józan eszemmel tudtam, hogy nem tehetem magam egyedül felelőssé, a kínzó lelkiismeret mégis arra késztetett, hogy megpróbáljak fényt deríteni e rejtélyes és megmagyarázhatatlan eseménysor okára. Rávettem hát magam, hogy legyűrve a friss gyászt, körbenézzek a cserép környékén, a depresszió vagy az önpusztító hajlamok esetleges nyomai után kutatva. A cserép még mindig ott állt a virágállványon, a rá ragasztott rövid növényismertetővel, amit a vásárláskor kaptam. Megemeltem; furcsán nehéznek hatott. Kíváncsiságtól hajtva beletúrtam a földbe, és valami fémes tapintású tárgyba akadtak az ujjaim. Ásni kezdtem, és pár perc leforgása alatt 15 taposóaknát, 3 nehéztüzelésű gépfegyvert, egy láncfűrészt és két közönséges böllérkést ástam ki a cserépből, és elképedésemet tovább fokozta a földben félig már szétporladt, kicsire összehajtogatott plakátféle, amely egy szerencsétlen, két növény halálos szorításában vergődő emberalakot ábrázolt; a feliratot nem értettem, mert számomra ismeretlen betűkkel írták. Döbbenetem rémületbe csapott át, amikor az újságkivágások is előkerültek: közép-amerikai kábítószercsempész akciókról, gyilkosságokról és alvilági leszámolásokról szóló cikkek bukkantak elő ártalmatlannak hitt szobanövényem földjéből, én pedig ráébredtem, hogy végzetesen félreismertem őt, és egy alvilági gonosztevőt, egy gyűlölettől burjánzó levélszörnyeteget melengettem természetkedvelő keblemen. Amikor a heroinos tű is a kezembe került, már csak rezignáltan legyintettem.
Természetesen átadtam az összes bizonyítékot az illetékes hatóságoknak. Nemigen biztattak: mivel a növény megsemmisült, nem nagyon volt érdemes nyomozásba kezdeni, de azért megígérték, hogy kiküldenek egy csoportot, hogy levegyenek pár levéllenyomatot. A nyomozók egy kicsit szánakoztak azon, hogy már nem hallgathatják ki, de bizonyára látták rajtam az önmarcangolás jeleit, és feltámadt bennük némi empátia, mert megnyugtattak, hogy semmit sem tehettem volna, és ne érezzem magam hibásnak – manapság sajnos nem egy szobanövényről derül ki, hogy terrorista sejt. Nemrég például egy fiatal aszparágusz támadt rá egy kisnyugdíjasra a Chapultepec parkban, és később, amikor az illetékes járőr bevitte, kiderült róla, hogy egy olyan szélsőbaloldali szeparatista csoport régóta körözött tagja, akik génmanipulált állatokkal kísérleteztek, harci őzekkel, mókuspiranhákkal meg kamikáze verebekkel. Úgyhogy bizonyos értelemben örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Csak arra kérnek, hogy figyeljek a túszok lelki felépülésére, esetleg vegyem igénybe szakember segítségét; ez mindenképpen szükséges, mert nem lehet tudni, mit mondott vagy nem mondott nekik a növény ott a fürdőszobában – s mivel nem tudhatjuk, pontosan hogyan is történik a beszervezés, legyek fokozottan óvatos, mert nem zárható ki, hogy a mosógép vagy a fogkefe fülében is elültette a bogarat. Mindenesetre azonnal jelentsem, ha bármi furcsát észlelnék.
Kimerült voltam, mégsem tudtam aludni; forgolódva töltöttem az éjszakát, a történteken töprengve. Különös, eddig ismeretlen szorongás kerített hatalmába; mikor hajnaltájt végre elnyomott az álom, nyugtalanító, szaggatott álmot láttam, az óriásnyúl a konyhaasztalomnál ült, és arról beszélt, hogy a világvége már közeleg, össze kell gyűjtenem a csapataimat, és készülnöm kell a végső összecsapásra, mert Tezcatlipoca hamarosan visszatér igazi alakjában, hogy leszámoljon velem. Hasogató fejfájásra ébredtem. Mikor kibattyogtam a fürdőszobába, a mosógép tetején gyerekes ákombákomokkal írt táblát pillantottam meg: “Figyelünk – Sokan vagyunk – Nem félünk”, szólt a felirat.
Azt hiszem, nem mosok ma.

Már hat napja nem aludtam. A tárgyak kezdtek összefolyni és ellenségessé válni – az olló elúszott előlem, mint egy fémből való rák, az ajtók megütöttek és fellöktek, mint a részeg kamaszok, megmart minden, amihez hozzáértem; a bőröm meg mintha elvékonyodott volna, egy nedves lehelettől is felhasadt, és ilyenkor kicsordult belőlem a hüllők zöld életnedve, mint a fekete vér a kővel megdobált varjak csőrén.
A strucc az asztalomon ült, és passziánszt játszott, amikor beléptem. Szemmel láthatóan nem zavartatta magát; egyetlen ingerült szárnymozdulattal elhallgattatott, amikor rá akartam kérdezni, mégis mit keres az íróasztalon a filctollak között. Egyértelművé tette, hogy éppen most érkezett el a játék kulcspontjához, ahol nem szabad hibáznia. Szerencsére ekkorra már elértem azt az állapotot, hogy nem lepődtem meg semmin, és úgy döntöttem, kibontok egy sört, amíg a strucc befejezi a passziánszt. Mikor visszatértem a sörrel, a strucc éppen az Ismeretlen Öreglány megfakult, fekete-fehér fotóját nézte a falon, közvetlenül a „Floki kutya vendégségbe hívja Bundás kutyát” című ceruzarajz mellett, amit egy 5 éves ismerősöm rajzolt, és aminek kisugárzása annyira rémisztő volt, hogy bármelyik japán horrorfilmbe beleillett volna.
- A Hivatal küldött – szólalt meg a strucc. – A jövőbe mutató valószínűségi vonalak elemzése kimutatta, hogy ön a mai napon, 22.04-kor elektronikus levelet kap munkaadójától, melynek elolvasása után, 22.07 és 22.10 között ön igen trágár káromkodásokkal illeti a Teremtett Világot, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. – Arca rosszalló kifejezést öltött, és flegmán megvonta a szárnyát. – Mégiscsak be kell látnia, hogy mivel ön azték isten, a szavainak súlya van. Ön is tudja, milyen pusztító lehet az ártó gondolat maga is, hát még ha ki is mondják őket. Engem azért küldött a Hivatal, hogy az említett idópontban figyelemelterelést hajtsak végre, és megakadályozzam a káromkodás elhangzását.
Szárnya alól kis lantot vett elő, és végigpengette a húrokat, mintegy hivatalosan ellenőrizve őket. Először azt hittem, a Mi-mi-mi-mi-mi mozog a zöldleveles bokorban fog következni, vagy valami hasonló, de tévedtem.
- Regös ének a Mexikót meghódító hős Hernán Cortes életéről és haláláról, 137 énekben – konferálta be a strucc saját magát. Sejtettem, hogy az arcomra kiült a jeges rémület. Választhatott volna valami emberbarátibb figyelemelterelést is a Hivatal. A strucc rázendített; szárnyából folyamatosan potyogott a pihetoll, ahogy pengetett.

Pátyolmányos, lenge múzsa, ing és gatya nélkül!
Lantom húrját ne kösd gúzsba ing és gatya nélkül!
Megregölöm a nagy vezírt ing és gatya nélkül,
Strucc ilyen szépet még nem írt ing és gatya nélkül.

Fennköltöttem, lenn költöttem ing és gatya nélkül,
Tojásomon csendben ültem ing és gatya nélkül,
Elvágyódom most már végre, ing és gatya nélkül,
A költészet mezejére, ing és gatya nélkül.

Vezesd hát a lantom, szép szűz, ing és gatya nélkül,
Babérágat reám te tűzz ing és gatya nélkül!
Megéneklem a hős Cortest ing és gatya nélkül,
Megért bizony öreg kort az, ing és gatya nélkül.

Közelgett a Nagy Armada ing és gatya nélkül,
Hős Cortes is köztük vala ing és gatya nélkül.
Csendes estén elmélázott ing és gatya nélkül,
A szülői házba vágyott ing és gatya nélkül.

„Szegény öreg édesanyám, ing és gatya nélkül,
Ott maradt a tengeren túl ing és gatya nélkül.
Vitéz fia sorsa kétes ing és gatya nélkül,
De teszi, mit tenni képes ing és gatya nélkül.”

Parta szállt a spanyol sereg ing és gatya nélkül,
Bátor szívük meg sem remeg ing és gatya nélkül;
Mert nem tudta az Armada ing és gatya nélkül:
Jön az indiánok hada ing és gatya nélkül.

- Ez borzalmas! – üvöltöttem rá a struccra egy óvatlan pillanatban, amikor felocsúdtam az első sokkból, s mivel a strucc előzetes figyelmeztetéseim ellenére sem volt hajlandó felhagyni a regöléssel, nyakon ragadtam, és kivonszoltam a már-már beckmesseri magasságokba emelkedő hivatali segéderőt a konyhába, ahol egy gyors mozdulattal felrántottam a hűtőszekrény ajtaját és betuszkoltam a struccot az egyik üres polcra. Meglepően könnyen bement; csak a két lába meg a feje lógott ki elöl. Mérgesen rácsaptam az ajtót.
- Feljelentem magát hivatalos szervvel szembeni erőszakért! – üvöltötte odabent a strucc. – A valóság minden rétegében panaszt teszek!
Persze csak blöffölt. Mindig megmosolyogtatott a sci-fi írók azon igyekezete, hogy „megszámolják” a valóság rétegeit – hiszen teljesen evidens, hogy e rétegek száma végtelen, nincsenek elszeparálva egymástól, és létezésük korántsem egységes mindenki számára. A legtöbb közönséges halandó képes rá, hogy legalább 4-5 rétegben mozogjon, de meglepetéssel tapasztaltam, hogy legtöbbjük ennek egyáltalán nincs tudatában, vagy legalábbis teljesen más szókészlettel írják le a rétegek közötti ugrást, mint azok, akik tudatában vannak e teljesen hétköznapi képességnek. A legtöbb embertől olyasmit hallani, hogy egyszercsak elkezdtek „másként nézni valakire”, és ezt általában egy konkrét esemény vagy élmény hatásának tulajdonítják, pedig valójában csak arról van szó, hogy egy információ a helyére került bennük, és ez képessé tette őket, hogy egy tizedmásodpercre lemerüljenek egy „mélyebb” rétegbe, ahol meglátták az adott személynek azt a lenyomatát, amit ők minden bizonnyal „igazibbnak” neveznének. Ez a meghatározás persze teljesen hamis, semmi értelme igazabbról és kevésbé igazról beszélni, hiszen minden rétegnek megvan a maga vonatkoztatási rendszere és egyben a maga igazsága. Az is furcsamód igen elterjedt téveszme, hogy a közönséges halandók világa volna a valóság úgymond „legfelsőbb rétege”, felszíne – mintha ugyan a végtelen számú rétegek között létezhetne legalsó vagy legfelső. Az én fajtám szükségszerűen egyszerre jelen van mindegyikben, és azt hiszem, erre minden élőlény képes, de talán minden létező, még a tárgyak is, csak legtöbbjük egyszerűen nem gondol rá, vagy túlmisztifikálja magában a valóságnak nevezett absztrakciót. Pedig gyakran megesik, hogy az emberek átugranak egy-két réteget, néha szándékosan, néha teljesen véletlenül, egy öntudatlan és teljességgel kiaknázatlan képességet használva; tapasztalataim szerint ilyenkor általában különös és kissé kellemetlen érzetük támad, amit leggyakrabban úgy szoktak szavakba önteni, hogy „olyan furcsa lett minden”. Pedig nem változott semmi. Érdekes elképzelés, hogy hatalmas különbségek volnának e rétegek között, és az egyikből a másikba (nevezetesen a „felszíniből” a „mélyebbe”) való átsiklás valamiféle kinyilatkoztatással járna, és titkos tudásban részesítené azt, aki képes rá. Érdekes elképzelés, de teljesen hamis; attól tartok, a legtöbb embert hatalmas csalódás érné, ha rá kellene döbbenniük, mennyire egyformák a valóság rétegei, mennyire változatlanok – nem közölnek semmit, és nincs is ott senki, aki elharsogná azt a bizonyos kinyilatkoztatást. Én legalábbis egyetlen istenről sem tudok, akinek ideje volna ilyesmire.
A kiabálás hangjára egy enyhén besörözött csótány-hadsereg mászott fel a konyhaasztalra; a sor elején két dobos menetelt, a legénység pedig az elfogyasztott alkohol mennyiségéhez képest meglepő fegyelmezettséggel követte. A csótányok alighanem szeretnek katonásdit játszani, különben nem masíroznának ilyen széles vigyorral, gondoltam.
Mikor a kiabálás abbamaradt, vártam még pár percet, aztán kivettem a hűtőből a struccot; még szipogott, de nyugodtabb volt, mint annak előtte: megnyugtatta a sötét meg a négynapos kukoricaleves szaga.
– A figyelemelterelés megtörtént – állapította meg a konyhai órára sandítva. – Végeztünk. – Ezzel kinyitotta a konyhaablakot, és minden bizonnyal azt tervezte, hogy fennhéjázó sznobizmusomat megsemmisítő eleganciával kiröppen az ablakon; de mivel a struccok nemigen tudnak repülni, csak annyit hallottam, hogy az aktatáskája nagyot koppan a betonon.
Behallatszott a kabócák elégedett ciripelése. Ha jobban belegondolok, egészen átlagos este volt.

Kevesen voltak aznap este a Csöndes Kérődzés nevű kocsmában.
Ezt a vendéglátóipari üzemegységet a General Anaya és a Tasquena megálló között Ibsen alighanem így írta volna le: “Kocsma: nagy. Baromira. Mindenféle bútorral. Zöld függöny. De lehet, hogy kék. Asztal is van. Két székkel. Terítő nélkül. Iszonyat. Kettesben. Egyedül. Hideg.” A kocsmának állítólag volt egy külön helyisége, amit öngyilkosjelölteknek és mazochistáknak tartottak fenn; itt egy rejtett mikrofonból egy rendkívül monoton női hang egy végtelenül unalmas régészeti előadást olvasott fel szlovákul, néha pedig alámondásos szappanoperákat lehetett látni a helyiség hatalmas Orion tévéjén; legalábbis az öregek ezt beszélték. Fokozatosan és észrevétlenül kerített hatalmába a félelem, ahogy néha lopva eme gyászos helyiség ajtaja felé sandítottam; csendesen kúszott elő, a hideg nyugalom köde által elrejtve, és aztán minden idegvégződésemre rátelepedett, mint egy távoli galaxis pusztító nyavalyája.
A Konformista Vértapír velem szemben ült – vagy inkább feküdt – a sörhabtól ragacsos faasztalon. A könyöke alá gyűrt bulvárújság címlapján lángpiros betűkkel hirdette egy főcím, hogy ámokfutó agyaggalambok támadtak egy tucat német turistára Xochicalcoban. Éppen azt fejtegette, hogy az ő különc, osztrigaként zárt, szfinxként merev alkata, prófétai-prédikátori becsvágya, valamint romantikus antikapitalizmusa és a tolsztojinál archaikusabb – nem metafizikai, hanem evilági – individualista anarchizmusa s a mindebből eredő kettőssége eleve elzárja előle a pozitív társadalmi cselekvés sikerét. Ráadásul gyakran szocialista agitátornak nézik, mert gyalog közlekedik.
A vértapír felett a falon majd' másfél méter széles, impozáns arany keretbe foglalt olajfestmény foglalt helyett. A színvilágában a romantika hagyományait követő festmény egy háromlábú püspököt ábrázolt, amint teljes ornátusban görkorcsolyázik; középső lábán egyensúlyozott, két szélső lábát és karjait kitárva, enyhén előredőlve; arcán egy mindenről megfeledkezett 90 éves öregúr gyermekien boldog mosolya; díszes ruhája úszott utána a levegőben. A pedáns aprólékossággal kidolgozott háttérbe egy buszmegállót vizionált az ismeretlen mester; minden bizonnyal realista elemnek szánhatta a megálló széttört táblája mellett álló és cigarettázó hörcsögöt. A kép alatt a következő magyarázó felirat volt olvasható: “Íme az egyházi költészet, hatás közben, amint a laikus intelligenciának állít emléket.”
A konformista vádlón rám nézett.
– Republikánus vagyok, tehát teljesen evidens, hogy nekem van igazam – sóhajtott fel. Részeg volt és beszédes. – Megvallom, néhanapján engem is elfog a csüggedés. A cselek s ravaszkodások némelyike, melyre a körülmények kegyetlensége kényszerített, egy gyakorló böllér elméjét is megtántorítaná; s lám, utolért a sorsom – fizetni fogok mindenért, a tettekért és gondolatokért, kimondottakért, kimondatlanokért és még azokért is, melyeket elmém még meg sem szült. Ez az egész végülis csak egy nyitókép, ebben foglalódik össze az, ami egy nyitóképben össze szokott foglalódni, vagyis hogy újfent hisztérikus undorral és puritán dühvel támadom a civilizáció kinövéseit. Nagy, drámai, sötét és szimbolikus dolog ez, mint Solness építőmester a hideg WC-n. A látványosan megközelíthetetlen géniusz emberi és művészi önelemzésének, önmarcangolásának nagy esztétikai tanulságú eredménye. Igazi, lakkozott újvilági romanticizmus! De mi haszna, hogy a társadalom krémje a keresztény humanizmus rövidzárlataival vívódik, ha soha, semmi sem változik?!
Mosolyognom kellett.
– Te is ismered az Életen Túlinak, ama Legősibbnek szavait – mondtam. – Az igazság embere túl van jón s rosszon, mert az igazság embere tudja, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Ámító; minden, ami van, volt s lesz, egyszerre létezik. Ami a csupán két vagy három dimenziós zónák lakói által változásnak neveztetik, az önnön tudatuk működése, mely különböző szögekből láttatja belterjes kis világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge s lesz belőlük kör, ellipszis, parabola avagy hiperbola, miközben maga a kúp változatlan marad, úgy tűnik a te szemszögedből változónak a változatlan és végtelen valóság.
A tapír ezen mintha egy pillanatig eltűnődött volna, aztán elszégyellte volna magát.
– Igen, ez Mexikó, a társadalmi-kulturális eltokosodottság foglalata, vallási és politikai szekták melegágya, de egyben a szenvedélyes nyíltság és szolidaritás fészke is! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Üzenem a bácsikámnak, hogy szerelje meg a fregolit – tette még hozzá a Konformista Vértapír, és elaludt az asztalon.

Amikor visszatértem az Alvilágból a föld színéről kipusztult emberek csontjaival, azzal az eltökélt szándékkal, hogy újrateremtem őket, Vörös lekísért a tengerhez. Tanácsot akartam kérni a medúzáktól, akik annyi mindent láttak már a világból, és annyi bölcsességet halmoztak fel áttetsző testükben, mint az istenek együttvéve; a különbség csupán annyi, hogy ők nem rendelkeztek a teremtő és kormányzó akarat potenciáljával.
Három napig ültünk szótlanul a tengerparton, várva az állatok feltűnését. Éjszaka jöttek, kék fáklyaként világítva a víz alatt, egymáshoz tapadva, akár egyetlen hatalmas, fénylő rája. Meghallhatták a hívást, mert egészen közel úsztak a parthoz, szétterültek és mozdulatlanul lebegtek előttünk; hallottam, ahogyan beszélnek egymás között, de halk, tompa morajlásnál többet nem tudtam kivenni. Fenségesek voltak és közönyösek, ahogy ott lebegtek a sekély tengeröböl felszínén; tudtam, ha valamit közölni akarnak velem, elmondják, erőszakkal pedig nem húzok ki belőlük semmit. Vártam, hogy meglátom a medúzák fénylő gondolatszálainak kusza és rendezetlen halmazát, a semmihez sem hasonlítható, bonyolult és végeérhetetlen asszociációs hálót, ahol minden szál szerteágazik és más szálakba gabalyodik, de nem láttam semmit; tökéletesen egynemű, szürkésfehér, ködszerű lég volt a medúzák elméjében, ami egyszerre volt ritkás és elnehezült, gomolygó és teljesen statikus; elmerültem benne, mint a némán hullámzó vízben. Álca, mondtam magamban, és milyen ügyes álca, itt nincs fal, aminek nekironthatnék, és nincs ajtó, amit betörhetnék a puszta akaratommal; de ez a végtelen fehérség csupán illúzió, egy ügyesen kiagyalt kép, ami megtéveszti a kutakodót. Tudtam, hogy a medúzák elméjét borító ködben semmi értelme falat keresgélnem, hiszen a kép lényege éppen az, hogy a végtelenség érzetét keltse; aztán ahogy körbepillantottam ebben a tompa, szürkés fehérségben, megláttam magam alatt a meg-megcsillanó, lassan mozgó és formálódó felszínt, olyan volt, akár egy alig hullámzó, mégis nyughatatlan tó; s a fodrozódó, zselésen áttetsző anyag felszíne alatt ott úszkáltak a halványan izzó gondolatszálak. Ezek szerint mégsem álca, amit látok. Sosem láttam ilyet azelőtt. Az volt a legkülönösebb ebben a tószerű képződményben, hogy a benne úszó gondolatszálak nem akaszkodtak össze, hanem magányosan siklottak az anyagban, lassan és álmatagon, mintha csak megőrzésre helyezték volna el őket itt; fényük sápadt és furcsán fehér volt, hiányzott belőlük az az élettel teli, sárgás izzás, ami a fürge és elillanó gondolatok sajátja; s hirtelen rádöbbentem, hogy amit látok, az a gondolatháló alatti mély réteg. Sosem hittem volna, hogy puszta akarattal ilyen mélyre lehet ásni az elmében, most pedig észrevétlenül és akaratlanul is idáig csúszott le kutakodó tudatom. A kíváncsiság és a félelem keverékével húzódtam közelebb a hangtalanul remegő felszínhez; szürkés és áttetsző volt, de nem láttam az alját, csak a világító, lebegő gondolatfoszlányokat, amint elszórtan ringatóztak a kocsonyás anyagban. Aztán hirtelen egy hosszabb és fényesebb szál kúszott elő a semmiből, közelített felém, és közvetlenül a felszín alatt úszott el, s bár tudtam, hogy valójában nagyon lassan mozog, mégis úgy éreztem, mintha szélsebesen suhant volna el mellettem.
– Segítsetek – suttogtam a néma és közönyös medúzáknak –, kérlek, segítsetek.
Mire a hajnal első fénypászmái megjelentek az égen, a medúzák eltűntek, anélkül, hogy bármit mondtak volna.
Először nem értettem. Aztán eszembe jutott, hogy Vörös azt mondta egyszer – márpedig én hiszek neki -, hogy az Élet egészen jól elcsordogált a sötétben is, és az igazi problémák éppen akkor jelentkeztek, amikor megszületett a fény. Akkor jött létre ez a furcsa, hasadt, skizofrén állapot, hogy a világ egyszerre sötét is, meg fényben is úszik, és a teremtények még a váltakozás ritmusát sem tudják megszabni, hanem holmi bolygómozgásoktól függ, hogy nappal van-e számukra, vagy éjszakai sötétség. Számomra ez bizonyára furcsán hangzik, mondta, de higgyem csak el, minden rendben volt a fény előtti vaksötétben, ahol a tudatos gondolatok csupán tovatűnő látszatok voltak, melyek gyorsan elillantak a dolgok felszínéről. Nem a mesék világa volt ez, hanem sokkal inkább a mítoszoké, s az a világ sokkal inkább volt maga a lecsupaszított Valóság, amelyet nem a számok, hanem a minőségek uraltak. A bajok igazából velem kezdődtek. Eleve miért volt szükség negyedik testvérre? Negyedikre, értem, ugye? Mert hát a három önmagában tökéletes szám, kiegyensúlyozott és oszthatatlan. De a négy? Mi járhatott az univerzum előtti hatalom fejében, hogy a már létező három mellé odabiggyesztett egy negyediket? Ha jobban belegondol, akkor – már ne is vegyem sértésnek – a világ szempontjából talán jobb lett volna, ha minden megmarad abban az ősi, csöndes, kiegyensúlyozott állapotban, ahol az istenek rendje és közeli győzelme mindenütt jelen volt. Ezt egy olyan világ képe váltotta föl, ahol a tudás teljes intenzitásában szétáramlott, aztán mintha hirtelen meg is semmisült volna. Talán sok szenvedéstől szabadítottam meg az embereket, de még több szenvedést hoztam a nyakukra; nagyon jól megvoltak ők a környezetükbe simuló, észrevehetetlen teremtményekként, akik nem igazán tudtak semmiről. Aztán megtanulták tőlem, hogyan kell földet művelni, megszelidíteni az állatokat, házat építeni, írni-olvasni, hogy mi a művészet, és mi az az úgynevezett civilizáció. Megtanulták nem ömagába visszatérő körnek, hanem visszafordíthatatlan egyenesnek tekinteni az időt, amelyet az úgynevezett Haladás kereke visz előre megállíthatatlanul. Azóta minden megváltozott: a hegyek összeomlanak és síkság lesz belőlük, a föld holtakat okád ki méhéből, a sírokból kibújnak a csontok, a csillagok lehullanak, a föld tűzbe borul, minden élet elfonnyad és a halál felé tart. A vég nem átkelés, nem ígéret: az éj uralkodása kezdődik vele, de nem a régi, fény előtti sötétségé, hanem valami teljesen más, nagyon is evilági éjszakáé, amelyben elmerül és feloldódik az univerzum régi rendje és értelme. Ez ellen tiltakoztak a medúzák csendes közönyükkel.
– Ha valami egyszer történik meg, lehet, hogy soha nem történik meg újra – de ha valami kétszer történik meg, várhatjuk, hogy ismételten megtörténik majd – mondta Vörös, és a vállamra tette a kezét. - Az emberiség már háromszor elbukott. A döntés a tied, jogod van hozzá, de értsd meg, mostantól fogva egyedül vagy, Quetzalcoatl.
Mire megfordultam, már csak a lábnyomait láttam a part fehér homokjában.

“Csak mikor a Hármakkal biztonságban megérkezett kopár személyiség-otthonának nyugodt környezetébe, mely egy a tengerből ferdén kiemelkedő, aprócska sziklán gubbasztott, akkor szólalt meg. A csend kúpjában, amin kívül az óceán tehetetlenül dübörgött, a szél hiába süvített, és még az örvény is hasztalan nyújtogatta vonzó energiacsápjait, a Legvénebb ezt mondta megfáradtan:
- Hát eljöttetek... - Beszéde lassú hullámzás volt előre-hátra, amelyet némileg hangsúlyozott egy tompa vörös szín.
A Hármak nem tudták, mit feleljenek. Pur azonban végül megkockáztatta:
- Vártál ránk?
A Legvénebb valamivel határozottabb vörösen pulzált egyszer, kétszer. Szünetet tartott. Aztán így szólt:
- Én nem várok... itt nincs mire várni. - Még élénkebb vörös villanás következett. - Mindenki a jövőt várja. Csakhogy, tudjátok, a jövő nem létezik.
- Számára esetleg – súgta oda Pur a társainak, mire Fless és Asterrea villódzva leereszkedett a Legvénebb otthonának kőpadlójára, és ott imbolyogva megállapodtak.
Házigazdájuk követte példájukat, és amikor leért, mozdulatlanná dermedt. Pur ellebegett a többiek fölött, mozgásban tartotta magát, de színét nem tudta elváltoztatni az állandósult zöldeskékről.
- De tudtad, hogy jövünk – mondta a Legvénebbnek.
- Jöttök? Jöttök? Igen, és jöttetek is, no meg jönni fogtok. Számomra minden nap a mai nap. Akkor is én leszek a Legvénebb, ha a többiek továbblépnek. Sosem változom, ahogy a világom sem.
- De a többiek már továbbléptek – mondta Fless. - Mi sok életciklussal utánad élünk, Legvénebb... olyan sokkal, hogy már a szélmadarak sem képesek számon tartani.
Házigazdájuk mintha kihúzta volna valamelyest anyagi testét, gondosan elrendezve energiaáramlásait. Vörös színéhez halk, finoman rezgő zümmögést társított, úgy mondta:
- Semmi sincs utánam itt, a Sziklán. Ha idejöttök, kiléptek az időből, akárcsak én. Most már mindig is itt voltatok, és mindig itt lesztek, egészen távozásotok pillanatáig.
Asterrea váratlanul sárgán fölszikrázott, és föllibbent a szélcsendes levegőbe. Fless csak nézett utána, Pur azonban azonnal követte, és megpróbálta megnyugtatni. Asterrea újra és újra nekivetette magát a Legvénebb otthonát képező csendkúp falának. Minden alkalomal visszapattant, de ő nem adta fel, megint megrohamozta a vihar peremét, megpróbált kijutni a kinti tombolásba. Számtalan ragyogó színt villantott fel, és a csendet különös frekvenciájú hangok szabdalták szét, ám végül Pur hajthatatlan irányítása és Fless tompa pillantása alatt elcsigázottan visszasüllyedt a kőpadlóra.
- Csapda, csapda – pulzálta. - Ez itt, ez maga az örvény, tudnunk kellett volna, sosem szabadulunk meg innen.”

Terry Carr: A Változó és a Hármak tánca. (ford. Németh Attila, megjelent a Galaktika Magazin különkiadásában: Metagalaktika v 9.5, 2007)

Néztük Az elnök embereit. Nem is volna olyan rossz, ha nem öntenének nyakon minden jelenetet valami halivúdi trombitálással, és a Szíria elleni katonai csapás aláfestő zenéje nem A kis hableányból lenne lopva. Csöndben tömtem magamba a tegnapról maradt karfiolt.
Bakancs feltehetőleg unta a demokrata-republikánus huzavonát, mert jó szokása szerint hátba vágott, majd közölte, hogy elég rám néznie, és olyan depibe esik, hogy mingyár' öngyi lesz, merthogy süt rólam messziről, hogy az imperialokonformizmus elleni küzdelem összes gondja az én vállamat nyomja, biztos ezért nem szokok rendesen, jó azték isten módjára felegyenesedni. De ne csüggedjek, ő majd kikupál, úgyis most szerzett új AK-47-eseket, kipróbálhatnánk őket odakint, vagy esetleg beszórhatnánk napalmmal egy hódcsaládot, vagy ilyenek. Én meg mondtam, hogy kösz, nem, félreért, egyáltalán nem estem depresszióba, csak a fáradtság teszi, meg az emlékek: például az a kép, ahogyan az első Teremtmény levetette magát a hídról, mert úgy érezte, nincs keresnivalója a földön. Bakancs legyintett, mondván, ez a természetes szelekció, és inkább örülnöm kellene, hogy a háborúk és természeti katasztrófák megtizedelik a leromlott génállományú populációt (apropó, tette hozzá hamiskás vigyorral, ha már a természeti katasztrófáknál tartunk, ki is kavarta azt az éktelen nagy vihart a második világvégén?), szóval ő mégiscsak mélységesen meg vagyon redülve az én lelkiállapotom mián, és szent testvéri kötelességének érzi, hogy felrázzon, és kiragadva a búbánat posványából, megmutassa a hősi napfény és a virtus egyedüli igaz útját.
Egy óvatlan pillanatban szerencsére sikerült kikúsznom a lakásból, még mielőtt Bakancs elrángatott volna hódokat irtani, és kibicikliztem a teotihuacani piramisokhoz. Ha titkos féreg foga rág, általában ide jövök; amióta az eszemet tudom, olyanformán jártam ide napozni, mint ahogyan a gyíkok és kígyók is szoktak, és mindig ugyanott hevertem, a túristaúttól nem messze, egy méretes, szürke kő mellett, amit valamiért mindig beragyog a nap, még az egészen sötét és ködös napokon is. Leheveredtem a zöldesszürke fűbe. Az égen sötét felhők gyülekeztek, különös alakzatokat alkotva; felvidulva fedeztem fel a formák között egy tapír alakját, amint egy háromkerekű biciklin teker. A vörös, izzó napkorong lassan, méltóságteljesen úszott el felettem, majd kisvártatva egy újabb, majd megint egy újabb Nap jelent meg a szemeim előtt, s a három forró korong összefolyt, és műanyag szerszámosládává változott. Feltápászkodtam, és épp felállítottam a biciklit, mikor a bokrok között vadul ugrándozó, kék fürdőköpenyes impalákat pillantottam meg; minden bizonnyal a National Geographic lesifotósai elől menekültek.
A túristák által kitaposott poros út mentén egy fiatal nő ücsörgött a földön, és egy leterített pokrócon szuveníreket árult: obszidián szobrocskákat, ezüst karkötőket. A mellette álló régi, ócska magnóból üvöltött valami álautentikus műnépzene. Kiváncsi voltam, a lány vajon hogy képes megőrizni az ép eszét, ha egész nap ezt kell hallgatnia. Megsajnáltam. Milyen görcsös akarattal kapaszkodik az Életbe, gondoltam, s bár még a legjobb megfigyelő sem tudná megmondani, hogy gyermeket vár, máris milyen édes szorongással várja a kis jövevényt – aki még nem is több egy, a lány testében megbújó differenciálatlan sejthalmaznál, egy aprócska, lüktető szerves képződménynél. A fiatal nő arca fénylett, alig bírtam ráemelni a tekintetem. Nem tudtam, más vajon látja-e ezt az egyszerre rémisztő és gyönyörű fehér fénysugarat, ami körbeölelte. János jelenései jutottak eszembe a leírhatatlan angyalokkal és égi teremtményekkel, melyek dicső ragyogása túl harsány a halandó szemnek, s melyek előtt állva saját lelkiismeretünk lángjaiban hanvadunk el, mint a haszontalan papírdarab, amire egy gondatlan kéz izzó hamut szór. Mintha magamba szálltam volna egy pillanatra, és döbbentem tapasztaltam, hogy fiatalságom részeg órái nagyobb szégyent ébresztenek, mint minden főbenjáró és halálos bűnöm.
Odaléptem hozzá, és megérintettem. Komoly mosollyal rámnézett, mintha valami jelentőségteljes dolognak volna szemtanúja; aztán a felismerés öröme áradt szét az arcán, ezen a pírral festett, selymes, kibomló fehér virágon, és a szeme felragyogott, mint két ékkő egy mennybéli jelenés palástján. Finoman meglökte a magnót, elrugaszkodott, és lágyan odaúszott hozzám a remegő levegőben, hosszú haját kibontva közben; s ahogy megérintett, fényesség gyúlt döbbent szemeim előtt, és láttam, ahogy a lány mellkasából fénylő, narancssárga folyadék ömlik, fényes mázzal vonva be mindent, amihez hozzáér; aztán megnyílt az ég és kiömlő fénye magához szólított, gyere hozzánk, testvérünk, sötét felhőket látunk az alkonyi égen, és én emelkedni kezdtem az égből rám áradó fénypászma forrása felé, mintha egy kút mélyéről húzna fel valaki a nappali világosságba; a lány felnevetett, kinyújtotta felém fehér angyalkezét, magához húzott, és ahogy ölelésébe zárt, hirtelen élességgel világosodott meg előttem az élők alattunk elterülő világának minden fogaskereke, a lüktető, avarszagú húskerék, mely a föld öléből születik és visszatér belé, amelyen a hangyák és férgek szednek vámot, s amelynek engesztelhetetlen forgása nyomán vadvirág és szürke gyom sarjad, és az élőlények nyugtalan lelkei végre megbújhatnak a langyos és nedves talajszemcsék között, feloldódva egyetlen hatalmas világ-lélegzetben, megtérve a tavaszi gyöngyvirágokhoz; s mint megannyi apró léghajó, emelkedtek velünk együtt parányi fénygömbökbe zárt apró állatok, újszülött pockok, gigászi cetek, bársonyszőrű versenyparipák, mélytengerek torz szörnyei és világító medúzái, színes pillangók, szürke kisrigók, szüleik mellől elragadott gyermekek, finnyás ölebek, névtelen kórságok tetvei, háborúk mocskába fulladt bölcs öregek, morcos hiénakutyák, halálos csapdába esett büszke tigrisek; egyre emelkedtem a lány karjaiban; haja hullámzón, kavarogva úszott mögötte, mint egy aranyló vizinövény, nevetése visszaverődött a körülöttünk keringő fénygömbökről és felkúszott előttünk a ragyogó levegőégbe; és én, aki már számtalanszor meghaltam, és mégsem haltam még meg, elámulva nyújtóztam felfelé, mintha megértettem volna, hogy ím hát hazatérek a végtelenbe, a Szürke Tóhoz, ahol az univerzum megszületett; aztán a lány elengedett, láttam, ahogy a teste megremeg és kifordul, a lelke kiröppen, és színes madárkaként letelepszik az egyik fénygömbre, aztán elvesztettem őt a szemem elől, tovább emelkedve a kavargó látomás szédítő magasságába, mígnem a fényesség elviselhetetlenné fokozódott, szemeim elpattantak, kiégtek és megvakultak, és amikor a ragyogás a létező legerősebbé fokozódott és mindent magába szippantott, a világosság átfordult a teremtés előtti sötétségbe, az emelkedés lassú zuhanásba, a langymeleg bénító hűvösségbe, és a vakító fehérségben táncoló porszemek sűrű függönyén át meghallottam Bakancs hangját.
- Gyere már, elhoztam a gépfegyvereket. Várnak a hódok!
Vajon miért születtünk egyenlőnek? Miért nem tudtunk soha dűlőre jutni, melyikünk erősebb, ő vagy én? Hiába verekedtünk össze nem egyszer, és hiába képzelte magát Bakancs testi erő tekintetében felsőbbrendűnek, soha nem tudott két vállra fektetni, mint ahogyan én sem tudtam őt. Miért köt össze minket a testvériség köteléke, ha ennyire végletesen mások vagyunk, és sosem tudunk megegyezni semmiben?
El kéne végre fogadnunk a tényt, hogy nem is különbözünk mi annyira az emberektől. Bármennyire is szeretnénk.

Több száz évvel ezelőtt vágóhíd állt ott, ahol ma a híd impozáns hídfője emelkedik; akkor még nem kőből faragott oroszlánok, hanem böllérek őrizték. Akkor még fából ácsolt, jó húsz méter hosszú, széles palló vezetett a víz fölé, és csak itt volt szabad lemészárolni az állatokat, mert itt a vért elmosta a víz. Ha nagyon fáradtan járok arra, vagy a buszon szenderegve haladok el e vészterhes hely mellett, mindig hallom azt a borzalmas üvöltést, a leölt állatok utolsó, rémült jajkiáltását, a kiontott vér szagától megvadult élőlények kétségbeesett bőgését, és néma, fájdalmas imájukat: Dicsőség a Mindenségek Urának, a Mindenhatónak és Könyörületesnek, az Ítélet Napja Birtokosának; hozzád imádkozunk és hozzád fordulunk menedékért, mi, néma állatok; vezérelj minket az egyenes ösvényre, azoknak ösvényére, kiket nem sújt haragod és akik nem tévelyegnek; hallgass meg minket, hiszen a mi imánkat nem hallja senki és semmi. Mindig emberi alakban látom őket, e néma állatokat, ahogy fellépkednek a hídra, hogy lemészároltassanak és felfalassanak.
Ott áll a palló végén, fehér kendőjét magára terítette; oly némán és magabiztosan áll a folyó közepére kifutó deszkákon, akár egy mindentudó szarvas; messziről is látom, ahogy a szemüvegén megcsillan a horizonton lebukó nap narancsvörös fénye, és sápadt kis kezeivel fázósan húzza össze magán a kötött kendőt. Milyen néma és mozdulatlan, akár a folyó maga. Feltűzött hajából néhány rakoncátlan fekete tincs kibomlott s most a nyakára, vállára hullik. Nem néz felém. Úgy mered a fodrozódó vízre, mintha tükrén álmai hercegének képét vélné látni; karját lassan és kimérten nyújtja előre, akár egy arkangyal.
S akkor felhangzik a sikoly, a félelem és a végső kétségbeesés sikolya, a görcsös akarat sikolya, s ő összegörnyed a hang súlya alatt, mint egy, a végkimerülés szélére sodródott teherhordó állat; lábai összecsuklanak, a fehér kendő lehull róla, akár a halotti lepel, s ő térdre bukva zokog a móló nedvességtől szuttyogó deszkáin, miközben alatta halkan hullámzanak a méregzöld hínárok. Lábai összegabalyodnak a feltörő fájdalomtól, ökölbe szorított kis keze erőtlenül és dühösen csapkodja a nedves fát, amely könnyei sós patakját ugyanolyan közönnyel nyeli el, ahogyan a megkésett nyári eső hűvös és színtelen cseppjeit is, és ekkor, ebben az egyetlen, mindent elnyelő pillanatban minden varázslatnak, minden rontásnak, igézetnek és bűbájnak vége szakad, minden mágiát elnyel az agyagtól vöröslő anyaföld, mert minden porszem, minden rezdülés, minden időpillanat maga lesz a varázslat és a bűbáj, és a világ, a végső valóság, ami elől menekültem s amit olyan engesztelhetetlen akarattal hajszoltam téren és időn át, hirtelen itt van, valósan és kézzelfoghatóan; s lám, nem én találtam meg őt, hanem ő talált meg engem.
A felegyenesedő, arkangyalian fehér alak előre nyújtott karral bukik a vízbe, kendője szétterül a felszínen s fodrozódik, akár a hullámok; a csobbanásnak nincsen hangja, minden néma és lelassult, s ez a némaság kitörli a folyó emlékezetéből a pár pillanattal ezelőtt még a víztükör felett feszülő halálsikolyt. Gondolkodás nélkül vetem magam a vízbe, a méregzöld hínárok közé, hogy megragadjam síkos kis kezét, felemeljem a megadóan az iszapba süppedő arcát, s ha kell, a fogaimat mélyesszem fehér nyakába, hogy kiszabadítsam az örvények mohó öleléséből. Először nem látok mást a víz alatt, csak a hintázó hínárokat, fenyegetően nyaldosnak körbe, megtévesztik tapogatózó kezeimet és belekapaszkodnak a cipőmbe, dühödten suttogva közben, aztán meglátom őt, fekete haja ott kavarog a hínárok szürkészöldjében, szeme csukva van, kezei esetlenül emelkednek a felszínen átszüremlő fénypászmák felé, de mozdulata már öntudatlan; s aztán lassan előre bicsaklik a nyaka, és süllyedni kezd, haldoklásában is kecsesen, mint egy tánc közben elszenderedett vízitündér, ruhája ezüst köntösként csavarodik ívben meghajló testére. Vagdalkozom a hínárok sűrűjében, hogy elérjem, mielőtt a mélyvíz sötétségébe merülne; a lábait már nem látom, csak sápadt felsőtestét érik el a beszűrődő fénycsíkok, s éppen mielőtt ujjai fehér ágacskái is eltűnnének az örvénylő feketeségben, megragadom a csuklóját. Érzem, ahogy őrületes erővel húz magával, s egy pillanatra elönt a pánik, ahogy megmarkolja a kezem és beránt a felszíni fénysáv alá, a folyó hideg mélye felé; a hínárok gúnyosan sustorognak a hátam mögött, s én szabadulni próbálok, de hiába, ujjai erősen és engesztelhetetlenül szorítanak – s hirtelen átfut az agyamon egy emlék, nagyon-nagyon régről, egy lényről, amiről valaha olvastam, s ami a szeretett leány képében csalja a tóba áldozatait, hogy a mélybe rántsa és felfalja őket – de nem, ez őrültség, ez nem gonosz tündér és nem kísértet, hanem az én Teremtményem, akinek arcáról már hosszú hetek óta leolvashattam, hogy meg fogja tenni, vízbe öli magát, mert úgy, ahogy élnie lehet, nem akar élni, s lám, valóban kihunyt benne az élet szerelme, a hétköznapok derűs vérbősége; hiába a mindent beragyogó vörös alkonyat és hiába minden kedves szavam – mégis megtette. A fájdalom keserű habként tolul fel a számban, s egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel felrántom őt magamhoz, hogy a szemébe nézhessek; s mintha a folyó mély áramlatai megsajnáltak volna, hirtelen löknek egyet rajtam, s ahogy újra elönti arcomat a horizonton lebukó nap fényének a vízfelszínen megtörő pászmája, már látom, hogy él, hogy tüdeje még nem telt meg a halízű vízzel, s hogy a pislákoló élet összesűrűsödik benne, hogy egy rémült mozdulat görcsében előtörjön. Ujjai újra belém marnak, de már nem azért, hogy magával vigyen, hanem hogy én vigyem magammal őt. S ahogy minden izmomat megfeszítve küzdöm felfelé kettőnk ólomsúlyát, megpillantom a fehér kendőt, még mindig ott hullámzik, szétterülve a felszínen, mint egy hatalmas virágszirom, s már egészen közel van; kezem eléri a palló síkos falábát, s aztán a szárazon a fapallók szélét; felhúzom magam és magammal őt is.
Aztán az a furcsa érzés, ahogy a ringatózó hínárok a lábam köré csavarodnak, és leheletfinoman meg-megrántanak; rémülten kapom fel a fejem, s csak ekkor látom, hogy még mindig a folyó közepén vagyok, bár nem értem, hogy kerültem oda. Ő ott áll a palló végén, fehér kendőjét magára terítette; oly némán és magabiztosan áll a folyó közepére kifutó deszkákon, akár egy mindentudó szarvas; messziről is látom, ahogy a szemüvegén megcsillan a horizonton lebukó nap narancsvörös fénye, és sápadt kis kezeivel fázósan húzza össze magán a kötött kendőt. Reszketve próbálom kiszabadítani lábaimat a hínárok selymes hálójából, magasra emelve a fejem, hogy ne merüljek a víz alá, de a karom nem engedelmeskedik, mintha hirtelen félig megbénultam volna; testemnek hideg a víz, s bár a súlyos kabát, ami az előbb még feketén örvénylett mögöttem, már nincs rajtam, mégis nehezebbnek érzem magam, mint annak előtte. Kiáltani szeretnék, de nem jön ki más a torkomon, csak egy elkeseredett nyüszítés; orrom és szám egy pillanatra megtelik a hideg, nyálkás vízzel, s szemeimre mintha hályog borult volna, olyan szürkének és fénytelennek látok mindent. Minden csepp erőmmel a part felé indulok, esetlenül kapálózva a közönyösen fodrozódó vízben, s a hínárok végül engednek dühödt akaratomnak, és eleresztenek. Erőm, amit kiszívott a Teremtmény ólomsúlya és a hirtelen meglepetés, lassan visszatér, s már tudom, hogy életben maradok. A hídtól jó ötven méterre érem el a kavicsos-köves partot, reszkető lábakkal vergődöm át a moszatborította, éles zöld köveken, felvágják a talpamat, alattomosan meg-megszorítják a bokám, mintha a folyó, ha a mélybe már nem húzhatott le, hát a parton akarna kőbilincsbe zárni. Kimerülten rogyok le a bozótban, az oldalamra fekve; nem látom, de érzem, ahogy a talpamból szivárog a vér, s a számból újra feltör a fájdalom keserű habja. Ő még mindig ott áll a palló végén, fehér kendőjét magára terítette; oly némán és magabiztosan áll a folyó közepére kifutó deszkákon, akár egy mindentudó szarvas.
Felemelem a fejem a szürke porból, és minden porcikámban remegve talpra állok; s csak ez a mozdulat érteti meg velem, hogy mi is történt valójában. Mellső lábaim görcsbe rándulnak, nem is annyira a fájdalomtól és a kimerültségtől, mint a felismeréstől; hasra vágódom a megfakult fűszálak között, fejem leszorítom a földre, és hagyom, hogy elöntse tagjaimat a sírás cseppfolyós melege; s ahogy a Teremtmény megfordul a pallón, és azzal a méltóságteljes bánattal, amely oly hasonló az enyémhez, elindul vissza, a part felé, fáradt szemeim kipréselik az első, állatian forró könnycseppet, mert megértem, hogy az áldozat hiábavaló volt, és elveszítettem őt mindörökre, a Teremtményt, akinek fehér kendője gúzsba kötötte elvadult kutyaszívemet.

Aztán egy szép napon Blackie elújságolta, hogy kísérleti varázstükrén megjelent neki a zsírfarkú rémpingvin, és kinyilatkoztatott ezt-azt, mármint a jövőről, meg minden egyébről, amiről a zsírfarkú rémpingvinek általában kinyilatkoztatni szoktak.
Nem is tudom, szégyelltem-e még a szkepticizmusomat, vagy akkor már úgy láttam, ez túlmegy minden határon. Arra azonban emlékszem, hogy megpróbáltam higgadtan elmagyarázni Blackie-nek, hogy mi nem kapjuk, hanem adjuk a kinyilatkoztatásokat, legalábbis ez volna a feladatunk ezen a teremtett sárgolyón, és már ne is vegye rossz néven, de nekem igazán bántja a testvérszereteti szívmegmozdulásaimat, hogy miközben én éjt nappallá, és néha, pedagógiai okokból, a nappalt éjjé téve oktatom az emberiséget olyan haszontalan sznobhívságokra, mint holmi civilizáció, ő ahelyett, hogy annak rendje s módja szerint betöltené a rá ebben az univerzumkorszakban kirótt kozmikus lokálpatrióta szerepet, inkább mindenféle zsírfarkú rémpingvinek közé keveredik, és az emberek helyett patagóniai óriásnyulakkal meg pázsitfüvekkel van elfoglalva. Erre ő azt felelte, hogy az emberiség az én reszortom és játszóterem, neki ilyen zokniagyú teremtményekhez nincs türelme, és különben is, ha már itt tartunk, meg kell jegyeznie, már csak úgy testvérice is, hogy bezony neki is igencsak mély sebeket vág a frusztrációtól amúgyis vérző szívébe az én nyeglén pittyegő és nemtörődöm hozzáállásom, amivel az ő civilizációs vérizzadását és igyekezetét nem szégyellem lefitymállani, pedig láthassam, ő mindent megtesz, tegnap még meg is fürdött, csak miattam. Sőt, tette hozzá némileg kihúzva magát, még egy verset is írt, pontosabban nem ő írta, hanem Bakancs, de biztosíthat róla, hogy ő volt az inspiráció értelmi zeneszerzője, eztet látni is fogom majd a jellegzetes szóképekből és metaforikus hasonlatszörnyekből, de mivel Bakancs olyan nagyon belelkesedett diktálásilag, nem akarta gonoszul kifacsarni ifjú öcsénk zsenge kezéből a költői dicsfény törékeny stafétabotját.
Ezután büszkén a kezembe nyomott egy darab gondosan lehántott fakérget, melynek világosszürke belső oldalára a következő szöveget véste egy reszketeg kéz:

A ponty reménytelen szerelme és halála

Lelkem barna varangya jóságod mocsarába belésüppedni vágyott.
Mint kigyúrt angolna, peszmegve jártam el a haláltáncot,
egyedül ülve tort a fiatalon elhunyt reménység nyálkás ravatalánál.
Üveg mögött éltem, úgy, mint ezer társam,
s egy hablelkű asszony eljöttére vártam,
akinek a hangja nevetéssel ékes,
ki romló húsommal csodát tenni képes.
Jöttél.
Lét-örvényre kaptam akkor választ:
e síkos haltömegből e nő engem választ!
Megnyílt lázas elmém, önként mentem táncba.
Halszagú kezekkel raktál be a kádba.
Olyan most e szempár, mint villamosszékek,
melyekbe száz ampert vezet a zord élet.
Lüktető szívhúrom eltépted ezer karommal.
S most itt állsz ridegen. Hideg nyugalommal
szemléled műved: a kibelezett pontyot.
Szerelmünk végére az ebéd tett pontot.

Azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy már nagyon megérett az idő a következő világvégére. Így hát, miután ingatag idegállapotra hivatkozva leköszöntem főisteni posztomról, hogy átadjam a helyem az Esernyős Öregúrnak, a világot elpusztította egy szélvihar, amit egy rossz pillanatomban kavartam, amikor, nem sokkal a Blackie-vel folytatott eme ominózus beszélgetés után, a kabátomat leszarták a narancslegyek.
Megesik az ilyesmi.

Valami nincs rendben az idővel. Régen csendben, észrevétlenül múlt, szinte suhant a tér apró repedéseiben, mint egy láthatatlan ragadozó; most zajos lett és akadozik, és többé nem vagyok képes követni, hogyan múlik és merre tart. Bizonyára ezért esik olyan nehezemre az ébredés minden áldott reggel. Amikor kinyitom a szemem, és lassan, nagyon lassan magamhoz térek – néha egy teljes óra is beletelik –, a plafonon táncoló fényekből látom, hogy késő van, a páriakutyák méltatlankodva kaffognak odakint, a konyha padlóját aranyszínűre festi a délelőtti nap, és a postás fújtatva legyezi magát a kalapjával, felkészülve a közeledő, rekkenő hőségre, amikor a biciklije még a szokásosnál is jobban nyikorog, és mindent belep az a fehér, finom por, ami eltömi az ember orrát, marja a szemét és még a lelkére is rátelepszik. Ugyanannyit alszom, mint azelőtt, bár előbb fekszem és később kelek. Mondom, valami nincs rendben az idővel.
Egyszer már történt hasonló, a második világvége előtt nem sokkal; akkor is minden reggel rám telepedett ez az ólmos álmatagság, ami egyszerűen megakadályozott benne, hogy felüljek az ágyban, lerúgjam magamról a takarót és felkeljek; agyam hiába adta ki az utasítást, az nem ért el a tagjaimig, elveszett valahol félúton; dermedten és mozdulatlanul feküdtem, csukott szemmel, és bár hallottam magam körül a külvilági neszeket, az élők zaja nem tűnt valóságosnak. Olyan lassan és kelletlenül másztam ki a párás melegből minden reggel, ahogyan az első vízi élőlény mászhatott ki annak idején a szárazföldre, és mire leültem a hosszú asztalhoz, a kezem már jéghideg volt, és vacogtak a fogaim. Egyszer aztán Bakancs hátba vágott és a lelkemre kötötte, hogy gondoskodjak kellőképpen kiegyensúlyozott és vegyes étrendről, majd fejcsóválva kijelentette, hogy fölösintellektuális punnyadozás meg mélybusongós kókadzás helyett inkább izomedzést kellene tartanom a nyers virtus templomában, mielőtt elvisz a fáslis ember. Csöndben bólogattam, de akkoriban őszintén szólva nem nagyon kötöttek le Bakancs tanácsai, Vörössel ugyanis leginkább negyedik fivérünk, Blackie miatt aggódtunk. Blackie ugyanis akkoriban kezdte végképp elveszíteni a kapcsolatát a valósággal: néha sokat sejtetően kijelentette, hogy sem a patagóniai óriásnyulak, sem a pázsitfűfélék nem mosnak fogat, és egyikük sem járult őelébe az elmúlt háromezer-huszonhat évben, ráadásul az eső sem a megadott időpontokban esik mostanság; itt neki már túl sok az egybeesés, gondoljuk csak végig mi is. Kicsit aggódtam, mikor jön el a pillanat, amikor Blackie már csak egy torony tetején ülve, emberekere lövöldözve fogja magát jól érezni.
Sokáig a konyhában aludtam a hosszú padon, ájultan, álomtalan álomba merülve; minden nap pontosan ugyanakkor nyomott el a kábultság, s minden reggel pontosan ugyanakkor ébredtem fel, hogy végrehajtsam ugyanazt a mozdulatsort, ugyanazt a kimért rituálét; kávét főztem, egy adagot magamnak, egy-egy adagot a többieknek, s mikor felvettem a viharkabátot, ami éjjelente takarómként is szolgált, és kimentem, minden reggel pontban hatkor, otthagytam a maradék kávét a termoszban, hogy ne hűljön ki; s hasonlóképpen, amikor pontban délután egykor bejöttem, engem is ott várt az ebéd, sós vízben főzött hal sós vízben főzött krumplival és kukoricával, minden áldott nap ugyanaz és ugyanannyi; és bár eleinte egyáltalán nem volt óránk, tökéletesen biztos voltam benne, hogy minden nap ugyanúgy telik, ugyanabban a ritmusban, mert nem az idő szabta meg a dolgok menetét, hanem a dolgok menete szabta meg az időt: nem reggel fél hétkor kaptak enni a tehenek, hanem akkor volt reggel fél hét, amikor a tehenek enni kaptak. Ezt az árnyalatnyi különbséget sokáig nem éreztem, ám ahogy teltek-múltak a hónapok és megcsappantak a tennivalók, hirtelen már semmire sem jutott időm; egy-egy óra olyannyira megnyúlt, hogy semmire sem volt elég. Ekkor tört rám újra ez a különös, világvége előtti álomkór, amelynek következtében a felkelő nap sugarai gyakorta még a padon szundikálva találtak; esténként pedig félálomban, mozdulatlanul bámultam az ócska fekete-fehér TV-t, aminek ősrégi antennája tiszta időben befogott egy argentin sportcsatornát, s én úgy néztem a véget nem érő lovaspóló mérkőzéseket, mintha ezektől vártam volna a kinyilatkoztatást. Tulajdonképpen a pólómeccsek döbbentettek rá, hogy az idő összezavarodott. Bár jól tudtam, hogy a játéknegyedek hét és fél percesek, az órámon mégis 20-25 perc telt el egy-egy játékrész alatt; s mikor ez szöget ütött a fejembe, és a tisztán látás vágyától hajtva vettem a városban egy elemmel működő faliórát, és kiakasztottam a konyhaasztal fölé, tovább fokozta megdöbbenésemet, hogy ami a játékban hét és fél, a saját órámon pedig 20-25 perc volt, azt a falióra néha 40 percnek, néha egy teljes órának mérte. A fivéreim, úgy tűnt, mit sem érzékeltek ebből a különös eltolódásból, legalábbis semmi jelét nem adták, hogy bármi szokatlant észleltek volna, én pedig tűnődni kezdtem, hogy az idő vajon csak a pólómeccsek alatt zavarodik-e össze, vagy folyamatosan másképp múlik a tér különböző részeiben. Mérgemben vettem egy naptárat, és minden reggel (ha reggel volt egyáltalán) piros filctollal bekarikáztam, hogy milyen nap van ma, egy idő után azonban ez sem segített; egy napon, mikor Vörös kilépett a szobájából, s meglepetten konstatálta, hogy még mindig az asztalnál ülök a kávémat iszogatva, felsóhajtottam: „ma is péntek van”. Összeráncolta a homlokát, és a naptár felé sandított, mintha azt akarná mondani, ugyan már, nézzem csak meg, látni fogom, hogy szombat van, de én csak szomorúan csóváltam a fejem, és újra felsóhajtottam: „nem, nem, ma is péntek van”. Vörös a jelek szerint nem akart vitát nyitni a kérdésről, mert rezignált nyugalommal tűrte, hogy azután minden nap kijelentsem, hogy igenis aznap is péntek van.
- A sorsnak megvannak a maga céljai, és sajnos elég ravasz is. Gyanítom, nem mindegyikünk áll 100%-a magaslatán – jelentette ki aznap este bölcselkedve Blackie.
Csak jussak ki innen, gondoltam.

A Vezérlő Harcimenyéttel akkor éppen a Korán fordításairól beszélgettünk. Különösen vidám volt és feldobott, nyoma sem volt benne a mostanság megszokott türelmetlenségnek, amit az állandó teljesítménykényszer, a menyétnyúzó taposómalom vált ki belőle. Nem olyan egyszerű egy harcimenyét élete, főleg ha annyi mindennapi teendője akad, hogy nem is igen tudja a maga kozmikus teljességében megélni a menyétséget, amolyan jó buddhista módjára, hanem rohangásznia kell, mint a prépostnak Jézus nevenapján, kifejezetten menyéttelen, sőt, menyétellenes életmódra kényszerülve. Ez a 12. századi fordítás viszont közel állt a szívéhez, vagy legalábbis érdekesnek találta. Barnán nyújtózott el a kis kávézó faasztalán, látszólag félálomban, és néha megvakarta a fülét a hátsó lábával, vagy megfogta a szívószálat a mancsaival, hogy igyon a tejeskávéból.
- Robert of Chester volt a becsületes neve – mondta elnyújtottan -, vagyis Robertus Castrensis. Ő csinálta az első fordítást, mármint az első olyat, amit az európaiak is megértettek. Furcsa, hogy 1142-ig kellett ezzel várni... Végül is, ha nincs Peter the Venerable, aki az egészet pénzelte, mármint nem játszásiból, inkább olyan megtérítési célzattal, akkor nem lett volna latin Korán-fordítás egyáltalán. - Ezután nem tudta megállni, hogy megemlítse, na nem mintha panaszkodni akarna, csak hát mégis, hogy ő, Vezérlő és Okleveles létére holmi vérlázítóan alacsony tyúkelragadási kvótával kell, hogy betömje egyre csak duzzadó ambíciója száját (vagy azt, amije van neki), miközben szerte s szana jómódban tenyésznek olyan vérhergelő szalonpockok, akik bármikor megesküdnének, hogy tízezer évvel ezelőtt a lovat a proto-aztékok találták fel, és Dzsingisz Kán későbbiekben használt, kisméretű harci ménjeit is ők tervezték, csakhogy a Konformista Vértapír bérencei az összes példányt kilézerezték Mexikóból Eurázsiába, hogy ezzel is a dicsőséges azték nemzet elveszejtésén fáradozzanak. Miután megkérdezte, hogy én mit gondolok e kérdésről, bevallottam férfiasan, hogy nem emlékszem se proto-aztékokra, sem kilézerezésre, vagy legalábbis az istenek közül senki sem tett panaszt az akkori bizottságnál, hogy aljas kilézerezés történt volna, de erről inkább a lovakat kellene megkérdezni, biztosan van nekik valamiféle szájhagyományuk, amiben számon tartják saját eredetüket, és ha valóban megtörtént az ominózus eset, annak mindenképpen fenn kellett maradnia legalább egy-két homályos utalás formájában, mint misztikus utazás vagy mint fajrengető vésztragédia. Ezen szemlátomást elgondolkodott, majd megjegyezte, hogy ha jobban belegondolunk, a görögöknél Pegazus mintha tüzes szárnyakon közlekedne, és hát mégis, hogyan is élné meg egy ilyen bárgyú állat, mint a ló, a kilézerezést, ha nem tüzes szárnyakon való röpködésként. Ekkor ismét úgy éreztem, hogy már diplomáciai okokból is az lesz a legjobb, ha hangsúlyozom, nem tudok semmit az ügyről, de ha érdekli a téma, megkérdezhetem Xipe Totecet, ő egészen agyrém dolgokra is emlékszik, már ha éppen nem csontrészeg, vagy nem éppen a Poirot kalandjait nézi. A Vezérlő Harcimenyét ezután a távolba révedve kifejtette, hogy az ő élete valójában drámai tragikomédia, melyben antihősök a lét legvégső alapjait kutatják, és szembesülnek az emberi jogok érvényesítésének igen aktuális problémájával, miközben megpróbálnak választ találni arra az egyre égetőbb kérdésre is, hogy milyen kapcsolat áll fenn a 7Eleven áruházlánc és a duguláselhárítás között. Én meg mondtam, hogy aha.
A mellettünk lévő asztalnál egy kitömött krokodil gubbasztott; gülü szemeiben csillogott az őrület, a mancsában szorongatott táskaírógépen gúnyosan megcsillant a hideg, gonosz fény.
Azt hiszem, öregszem.

Snidlinggel ölte meg a nyugdíjast a Konformista Vértapír

A mexikóvárosi alvilág ismert figurája, a Konformista Vértapír tegnap késő este ismét lesújtott; áldozata ezúttal egy nyugdíjas német turista. Értesüléseink szerint az idős férfi a Rózsaszín Lámacsók nevű, kétes hírű meleg mulatóhelyről igyekezett haza, mikor a Sevilla metróállomás kijáratánál a rettegett terrorista útját állta. Miután a nyugdíjas többszöri felszólításra sem volt hajlandó elénekelni a „Vakolják a csirkeólat” kezdetű népies műdalt, a bűnöző egy snidlingnek látszó tárggyal megfojtotta. Egyes, meg nem erősített értesülések szerint alvilági leszámolással állunk szemben, amely talán kapcsolatban állhat a rejtélyes budapesti poszáta-üggyel is, amiről korábban már beszámoltunk.
A Konformista Vértapírt, aki kicsapongó milliárdosból lett a mexikói alvilág egyik kulcsfigurája, az Interpol már évek óta körözi. A mexikói közvélemény számára néhány hónapja vált hírhedtté, amikor vérfürdőt rendezett egy energiatakarékos izzókat gyártó üzemben. Ezen kívül botrányos házasságaival is felhívta magára a figyelmet; a bulvárlapok beszámoltak róla, hogy első feleségét egy nálánál jóval fiatalabb strucc miatt hagyta el, és feltehetően szexuális kapcsolata volt egy Panasonic típusú televíziós készülékkel is.

Sebtében elvégzett, nem reprezentatív felmérésünk szerint Mexikóváros lakosainak csaknem 20%-a tapírellenes óvintézkedéseket fontolgat saját otthonában, 36%-uk nem érzi úgy, hogy romlott volna a közbiztonság, a fennmaradó 44% pedig szívesen szétrúgná George Bush fejét, ha lehetősége adódna rá.

Egy kérdés azonban mindannyiunkat aggaszt: ki lesz a következő?

Kísérlet annak bizonyítására, hogy minden igaz, és az ellenkezője is.

Játék és félelem. Rövid, Ámde Szigorúan Tudományos és Akadémikus Verselemzés.

Bizony nehéz helyzetbe kerülünk, ha a világirodalom legnagyobb műveiről kell bármit is mondanunk. Minden gondolat elcsépeltnek tűnik, hisz’ annyian, annyi formában foglalkoztak már e remekművekkel, hogy azt gondolhatnók, a fiatalabb irodalmár generációnak már nem is lehet mondanivalója; feladata csupán annyi, hogy elmélyüljön a régi korok nagynevű professzorainak tanulmányaiban. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy megmutassuk: mindig lehet újat mondani, s mindig lehet találni oly nézőpontot, ami elkerülte a híres irodalmárok figyelmét, s ami talán új megvilágításba helyezhet egy-egy remekművet, s így fontos adalékokkal szolgálhat kultúránk megértéséhez, irodalmi hagyományaink mélyebb megismeréséhez. Jelen tanulmányunkban korunk kiemelkedő költőnőjének, Szandinak egy kevéssé ismert elégiáját fogjuk elemezni, párhuzamba állítva a középkori népköltészet egy fontos szövegével, a „Rőzse Söndör a kocsmába’ begyütt” című balladával.
Emlékeztetőül, álljon itt a két elemzendő szöveg.

Szandi: Új tavasz, új fiú, új szerelem

Új tavasz, új fiú, új szerelem,
Szemembe mondta, hogy szép a szemem,
Őrülten féltem, most nincs kegyelem,
oda a szívem.
Játékból szóltam, hogy észrevegyen,
ajkához értem csak úgy véletlen,
S késő volt már minden szó -
Ha valami jó, hát úgy legyen.
Látom, bolondnak látszom,
De ilyen szerencséje csak bolondnak lehet.
Látom, a tűzzel játszom,
De ahogy ő szeret, az nem egy fél szerep.
Új tavasz, új fiú, új szerelem,
Nem vagyok már gyerek, ezt észreveszem,
Ha ő megcsókol, az másról szól,
Oda a szívem.
Látom, bolondnak látszom,
De ilyen szerencséje csak bolondnak lehet.
Látom, a tűzzel játszom,
De ahogy ő szeret, az nem egy fél szerep.
vau-vau-vau
Új tavasz, új fiú, új szerelem,
A régi fényképeket eltehetem,
Múlt idő már a tavalyi nyár,
Oda a szívem.


Rőzse Söndör a kocsmába' begyütt (népköltés)

- Azé' gyütt kend?
- Azé'.
- Fityfiritty.
- Neköm még sönki se mondta, hogy fityfiritty!
- Broáf.

Vizsgáljuk hát meg közelebbről e két, mély szimbolikájú szöveget, és próbáljuk az intertextualitás módszereivel megragadni, mi a közös bennük.

Ami azonnal szembetűnik mindkét szöveg olvasásakor, az az egyszerűségre való törekvés. Szandi esetében ez nyilván szándékosan választott stílus, mellyel a költőnő a népies költészet érzetét akarja felkelteni az olvasóban, míg a ballada esetében ez kifejezetten műfaji sajátosság. Ha megvizsgáljuk a szövegek nyelvtani finomságait, feltűnik, hogy nem találkozunk összetett mondattal; Szandi költeménye esetében minden egyes sor külön textuális egységként értelmezhető, míg a ballada rövid tőmondatokból építkezve jut el a drámai végkifejletig. Az is igen meglepő, hogy egyik szövegben sem találkozunk a „ceruzahegyező” szóval. A nyelvtani egyszerűség olyan mértékben teszi feszessé a versek szerkezetét, hogy a felületes szemlélő számára szinte hozzáférhetetlenné teszi a szöveg mélyebb rétegeit. A ballada találó hangutánzó-hangfestő kifejezései, illetve az elégia sebészi pontossággal megfogalmazott, a minimalista stílushoz közelítő, koppanó mondatai szerves egységbe foglalják a művek kompozícióját.

A kiinduló helyzet csak első pillantásra tűnik különbözőnek a két mű esetében. A ballada alapszituációja egyértelmű: már a cím is arra utal, hogy legalább két szereplővel fogunk találkozni, s ezek egyike Rőzse Söndör lesz, aki a vendéglátóipari üzemegységbe való belépésével indítja el a konfliktusok sorozatát. Szandinál nem találkozunk ilyen egyértelmű helyzetleírással, de ha megvizsgáljuk az első strófa sorait, feltűnik, hogy itt is hasonló helyzettel van dolgunk. A balladáéhoz hasonló vendéglátóipari üzemegységben vagyunk, csak a költőnő mindezt egy-egy kifejezés kiragadásával, az összefüggések át-átugrásával foglalja strófába. A nyitó sor kétségbeesett felkiáltása az „új” szó háromszori megismétlésével a múlttól való elszakadás vágyát jeleníti meg, míg a következő sor („szemembe mondta, hogy szép a szemem”) egy merész idősík-váltással már azt a helyzetet ábrázolja, mikor a vers alanya már megismerkedett a felütésben megnevezett „új fiú”-val, aki – meglepő módon – nem lesz szerves része a többi strófának, csak itt-ott bukkan fel, mintegy magyarázatul a lírai alanyban lezajló drámai változásokra. Kissé zavarba ejt minket a strófa második fele; az „őrülten féltem” szókapcsolat kiragadja az olvasót az eddigi idilli közegből, és teljesen más megvilágításba helyezi, átértelmezi a két első sort. Ismét a felütés kétségbeesettségére, a múlttól való elszakadás fájdalmára asszociálunk, s a történések sorsszerűségét erősíti a „nincs kegyelem” kifejezés is, majd a strófa konklúziója, ami később többször ismétlődik a műben: „oda a szívem”.

Hasonló drámaisággal találkozunk a balladában is. Itt a helyzetleírást maga a cím helyettesíti, az olvasó (ballada esetében helyesebb talán hallgatóról beszélnünk) in medias res kezdéssel azonnal a jelenet részesévé válik. A tömör párbeszéd odavetett félmondatai közvetett módon adják a hallgató tudtára, hogy a beszélgetőtársak régi ismerősök (’azé’ gyütt kend?”). Az már csak a dialógus második feléből derül ki, hogy egy korábbi konfliktus elmérgesedéséről van szó; a két első sorból arra is következtethetnénk, hogy két régi barát találkozik, akik félszavakból is megértik egymást. A fordulópontnak is nevezhető, agresszív „fityfirity” azonban egyértelművé teszi, hogy a szereplők ellenséges szándékkal vannak egymás iránt, s a ballada ettől a ponttól afféle szócsatává alakul át.

S térjünk most vissza az elégiához! Nem hasonló szócsatával találkozunk itt is? A második strófa, igazodva az előző strófa feszes szerkezetéhez, tömör mondatokba sűrít két olyan paradoxont, ami felett akár el is sikolhat a figyelmünk, ha nem nézünk a szöveg mélyére. A „játékból szóltam, hogy észrevegyen” és az „ajkához értem csak úgy véletlen” sorok olyan képtelen állításokat tartalmaznak, amiknél meg kell állnunk egy pillanatra. Hiszen nem lehet „játékból szólni”, vagy valakinek „véletlenül” az ajkához érni! Mivel nyilvánvaló lehetetlenségről van szó, különös figyelmet kell szentelnünk e két sornak. Egyfelől újra eszünkbe jut a felütés kétségbeesett hangneme, az újrakezdés vágyának drámai megfogalmazása, s arra gondolhatunk, hogy e paradoxonok a múlttól való elszakadás lehetetlenségét jelenítik meg; másfelől viszont kétségbe vonhatják az eddigi állításokkal szembeni feltétlen bizalmunkat. S az olvasó hirtelen zavarba jön: mivel van dolga hát? Egy végső kétségbeeséssel küzdő lírai alannyal, vagy egy ellentmondásokkal teli játékkal, ahol minden igaz, és az ellenkezője is? A második strófa két utolsó sorának pozitív kicsengése, s a következő strófában kétszer is ismételt „bolond” kifejezés a vers játékosságát emeli ki, ám a költő ezzel szembe helyezi a drámai, csaknem biblikus hangvételű „úgy legyen” kifejezést, s a „késő volt már minden szó” kijelentést, amely ismét a szorongatottság és a félelem érzetét kelti az olvasóban. Ez az egymásnak feszülő ellentétpár a következő strófában is folytatódik: a költő egyszerre beszél a bolond szerencséről és arról, hogy a tűzzel játszik, vagyis veszélyben forog. Ennél a pontnál visszatérhetünk a balladára, ahol hasonló helyzetet figyelhetünk meg a dialógusok mögött: az agresszív „fityfiritty” másodszori ismétlése („Neköm még sönki nem mondta, hogy fityfiritty!”) már a szó pajkos hangutánzó jellegét helyezi előtérbe, és egy pillanatra elbizonytalanodunk. A beszélő ezzel a mondattal felháborodottságát kívánja kifejezni, vagy inkább valamiféle hiányra, vágyott dologra utal, s vágyát a József Attilánál újra felbukkanó, némileg arrogáns stílusban veti a világ szemére? (Emlékezzünk a múlttól való elszakadás vágyára Szandi költeményében!) Azt hiszem, ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely mindkét mű szempontjából kulcsfontosságú. Valamiféle vágy rejtett felszínre töréséről van tehát itt szó (e kérdés pszichológiai elemzése igen érdekes témája lehet egy következő tanulmánynak), amely bizonyára magát a lírai alanyt is zavarba ejti (erre utal az elégia megrendítő, a gyermekkor biztonságából való kiszakadást megjelenítő mondata, és az azt követő ellentmondásos sor: „nem vagyok már gyerek, ezt észreveszem, / ha ő megcsókol, az másról szól”, illetve a ballada végkifejletében elhangzó, balladai homályt megjelenítő „broáf".

Szandi esetében egyszerűbb a dolgunk: a költőnő szinte tálcán kínálja a megoldást, de ehhez a szöveg mélyebb rétegeit kell vizsgálnunk. Amikor a lírai alany a gyermekkortól, a múlttól való elszakadásáról beszél, külön kiemeli: „ezt észreveszem”. Mivel normális esetben ilyen mondatrészt nem fűzünk egy kijelentéshez, nyilvánvalóan költői szándékot kell feltételeznünk, s ez világossá is válik, ha a strófát követő, formailag is kiszakadó „vau-vau-vau” sorhoz kapcsoljuk. A költő ráeszmél valamire, először szembesül a fiatalkor elmúlásával, s ez az élmény olyan elemi erejű, hogy új dimenziókat nyit meg előtte. A „vau-vau-vau” kifejezés, ami nyilvánvalóan a kutya hangadását utánozza, pontosan ezt jeleníti meg, de olyan tömörséggel, ami újra zavarba ejti az olvasót: a költőnő nem írja körül, hogy hirtelen teljesen más szemmel kezdett nézni a világra, egyszerűen olyan kontextusba (jelen esetben: egy kutya bőrébe) helyezi saját személyét, ami ezt a helyzetet egyértelműen kifejezi. Ám a játékosság, a paradoxon itt sem marad el, Szandi ehhez végig ragaszkodik: a két kulcsfontosságú sor („nem vagyok már gyerek, ezt észreveszem” és „vau-vau-vau”) közé újból beékeli azt a strófát, ami már az előzőekben is fejtörést okozott az olvasónak: megint a bolondság és a tűzzel játszó költőnő kettősségével szembesülünk, s újra felmerül a kétely az olvasóban: játék áldozata, vagy valóságos tragikummal szembesül? Szandi a megoldást az olvasóra bízza, de az utolsó strófa lezártságot megjelenítő sorai („a régi fényképeket eltehetem”) azt támasztják alá, hogy igenis tragikummal, csak éppen játékos hangnemben előadott tragikummal van dolgunk, s véleményem szerint éppen ez teszi naggyá e költeményt. A végső lezárást jelentő, többször megismételt „oda a szívem” visszafordíthatatlanságát és komolyságát hangsúlyozza az előző sorban a nyelvtan kötöttségére való utalás („múlt idő már a tavalyi nyár”), bár a belső asszonánc (már-nyár) itt sem nélkülöz némi játékosságot.

A balladával már nehezebb a dolgunk. Semmi sallang, semmi felesleges kijelentés: a párbeszéd tömör és lényegre törő, s az olvasó számára néha nehezen követhető. A „neköm még sönki sem mondta…” kezdetű sorra, az emberi komplexusok tömör megjelenítésére válaszol a „broáf”, melynek hangfestő jellege egyszerre agresszív (morgásra emlékeztet), familiáris (olyan kifejezésre utal, aminek jelentését csak ketten ismerik) és vészjósló (mély hangrendű magánhangzót tartalmaz). S ugyanakkor kifejezi azt a fajta elrugaszkodást, másik dimenzióba való átlépést, amit Szandi költeményében a „vau-vau-vau” fogalmazott meg. Az olvasó/hallgató meghökken, s ugyanúgy, mint Szandinál, elbizonytalanodik: ez a szó vajon a tragikum lecsapódása a beszélőben, vagy annak kifejezése, hogy az agresszió/játékosság a másik szereplő kijelentésétől függetlenül folytatódik? Mivel a szöveg töredékes, és itt vége szakad, a döntés ez esetben is az olvasó dolga.

Két teljesen eltérő, ám mégis hasonló szöveggel van hát dolgunk. Más eszközökkel, de ugyanúgy egyszerűségre törekvő, minimalista színezetű stílusban fogalmazzák meg a játék és a félelem kettősségét. Szandi lírai alanya a gyermekkortól való eltávolodás tragikumát oldja fel játékos paradoxonaival, míg a balladában elemi hiányérzet fogalmazódik meg, s a mondatokat hangutánzó-hangfestő szavak teszik játékossá. Két teljesen különböző kor költeményei egy izgalmas ponton találkoznak; ez az, ami az irodalmat igazán széppé teszi.

Rémálom a metróban
A buvársajtó beszámolt róla, hogy a ma délelőtti órákban egy szolgálatot teljesítő jegyellenőr, F. Béla, minden előzetes figyelmeztetés nélkül mezei poszátává változott, miután a Blaha Lujza téri metróállomáson ellenőrizni próbált egy gyanúsan viselkedő fiatalembert. A fiatalembert – bár még nem tudni, van-e köze az eseményekhez – a rendőrség most is keresi.
- Borzalmas volt – mondta el kérésünkre K. Gizella, F. Béla munkatársa, aki jelen volt, amikor az eset történt. – Egyszerűen mezei poszátává változott. Kiabáltunk, hogy „Béla, Béla!”, de ő nem válaszolt, csak verdesett a kis szárnyaival, a pótdíj-befizetési csekkek meg röpködtek körülötte... Döbbenetes, hogy még mi sem vagyunk biztonságban.
A BKV F. Bélát saját poszátájának tekinti, madáreleségről és kalitkáról később intézkednek.