Zocalo

Nyugtalan voltam az utóbbi időben. Azóta nem kaptam hírt a begóniákról, de ott motoszkált bennem valami, amit akár aggodalomnak is nevezhetnék. Mit teszünk, ha kicsavarják a kezünkből a metszőollót, amellyel éppen az ő vadhajtásaikat igyekszünk lenyesni? Kiadunk egy nyilatkozatot, hogy mélyen elítéljük a begóniákat, ettől pedig ők mélységesen megdöbbennek, magukba szállnak és többé nem akarják majd radioaktív láncfűrésszel feldarabolni az állatokat? Egyre kevésbé bíztam ebben. Ritkán fordul elő velem ilyesmi, de teljesen tanácstalan voltam. Nem volt más választásom: el kellett mennem a Konformista Vértapírhoz.
A Konformista egészen pontosan 5 és fél hónapja tűnt el valahol a Popocatepetl vulkán környékén. Azóta nem látta senki, bár a helyiek egyike megjegyezte, hogy hideg, felhős éjszakákon néha hallani lehet a mormolását, hogy „nem vagyok anarchoszindikalista, nem vagyok anarchoszindikalista”. Egy másik helybélitől megtudtam, hogy a szőttessel kereskedő indiánok, akik hétvégenként félreteszik a dzsipet, és mezítláb másznak át a hegyen, az egyik meredélynél találtak egy félig megevett sündisznót meg egy tányér káposztasalátát, és ebből arra következtettek, hogy a Konformista arrafelé vert tanyát. Azt is rebesgették, hogy átnevelő tábort nyitott a hegyoldalban, és kétujjú lajhárokat próbál az igaz hit erejével kigyógyítani a kétujjúságból, rádöbbentve őket, hogy ha igazán hisznek és az Úr gondjaira bízzák magukat, elérhetik a lelki-szellemi szabadság háromujjú állapotát.
Csomagoltam hát egy kis hamuban sült leopárdmájat, egy machetét megy egy palacsintasütőt, és némi számolgatás után sikeresen nyitottam egy tér-idő kaput (igaz, elsőre elrontottam a koordinátákat, és a közterület-fenntartók egyik lerakatánál kötöttem ki, ahol kapásból két kukáskocsi is koldult tőlem 20 pesot). Jól sejtettem: a Konformista nem egy barlangba vette be magát, hogy a megvilágosodott aszkéták életét kövesse, mint a helyiek hitték, hanem instant angol villát hozott magával, olyan zacskósat, amihez csak víz kell, és magától megépül. A vitrines bárszekrény mellett találtam, éppen a rézkilincset fényesítette egy kétségbeesetten csiporászó kolibrival. Érkezésem nem lepte meg; felém se fordult, úgy üdvözölt.
- Nocsak – mondta nyájas, kárörvendő hangon -, füst száll fel a vulkánból, a csillagok állása tragédiát mutat, a kolibri mindjárt kifingik itt a kezemben, a nagy Quetzalcoatl pedig ellátogat hozzám, hogy a tanácsomat kérje.
- Nem – feleltem –, rohadtul nem érdekelnek a tanácsaid. Nálad van viszont a metszőollóm, az most jól jönne. Persze remélem, hogy nem lesz rá szükségem…
- Azt nem adhatom vissza – vágott a szavamba -, az az új templomba kell! Mégis, mi a franccal vágjak rendet a lajhárok között? Igazán, mélyen elszomorít, hogy én itt a lelkemet kitéve próbálom megmenteni ezeknek a szerencsétlen, félrevezetett, beteg kétujjúaknak a lelkét, erre mindenki ellenem fordul, és jönnek, hogy túl nagy a zaj, meg túl sok a hasadóanyag a hátsó kertben, meg hogy miért égetünk el naponta 160 autógumit. Sose hittem volna, hogy ebbe az országba is beköszönt egyszer a vallásüldözés. Hát nem értitek, milyen fontos az én misszióm?! – lengette meg vadul az orrom előtt a kolibrit. – Mi lesz ezekből a lajhárokból?! Adócsalók lesznek, értelmi fogyatékosok, terroristák meg pedofilok, hát ezt akarjátok?! Hát már te is le akarod rombolni a családokat, Quetzalcoatl?
Mély megdöbbenést és fájdalmas értetlenséget éreztem a hangjában. Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat: kötelességem felvilágosítani a Konformistát, hogy kissé félreértelmezi az univerzumban betöltött szerepkörét, de aztán letettem erről, miután egy gyors fejszámolással megsaccoltam, hány munkaórába telne rendet tennem a fejében.
- Látom, új hobbit találtál – mondtam keserűen. – A lajhárok szekírozása a jelek szerint legalább olyan szórakoztató, mint a nyugdíjasverés.
Megvetően végigmért.
- Nincs időm veled fecserészni, felügyelnem kell a büntető rajzszakkört.
Az ajtóban egy nagydarab, kigyúrt lajhár jelent meg. Gucci öltönyt viselt és sötét napszemüveget; egyik gomblyukába egy szál petrezselymet tűzött, talán hogy ne tévesszék össze a helyi temetkezési vállalkozóval.
- Uram, alázatosan jelentem, Felipe lefutotta a 345 mérföldet! – rikkantotta. A Konformista szeme felcsillant az örömtől.
- És??
- Még mindig két ujja van, uram.
- Istenem, hát sosem lesz vége? – jajdult fel fájdalmasan a vértapír, és egy legyintéssel jelezte a kigyúrt petrezselymes lajhárnak, hogy elmehet. - Már megint személyesen nekem kell kézbevennem az ügyet, hát mindent nekem kell csinálnom?!
Dühödten földhöz vágta a kolibrit, és kiviharzott a hátsó kertbe. Rossz előérzettel követtem; amit azonban a hátsó kertben láttam, az minden sejtésemet felülmúlta.
A jelek szerint a Konformista egy miniatűr piramis építésébe fogott. Becsvágyát ismerve alighanem nagyobbra tervezte, ám számításai bebizonyították, hogy a lajhárok legmegfeszítettebb munkatempójával számolva is a legnagyobb piramis, ami az ő életében még felépülhet, mindössze 6 méterszer 6 méter alapterületű. Az elmúlt 5 hónapban a lajhároknak megfeszített munkával sikerült letenniük az első téglasort, s a munka most is teljes gőzzel folyt: néhányan malteros vödröket cipelve vánszorogtak centiméterről centiméterre, mások betont kevertek (ami elég nehéz munka lehetett, mert a beton állandóan megkötött), izmosabb lajhárok egy kis csoportja pedig éppen egy imbolygó talicskába próbált berakodni néhány téglát.
A Felipe névre hallgató lajhár elnyúlva feküdt a földön az egyik malteros vödör mellett. Első ránézésre azt mondtam volna, döglött, de néha meg-megrándult a szája, mintha magában beszélne. Tényleg csak két ujja volt. A kigyúrt petrezselymes zavartan téblábolt mellette; alighanem szégyellte, hogy kudarcot vallott a rá bízott táborlakóval. A Konformista fájdalmasan felsóhajtott.
- Felipe, miért csinálod ezt velem? Miért? - kérdezte szinte könyörgő hangon. - Miért dúl benned ennyi gyűlölet? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen, hogy veszélybe sodrod nemcsak önmagad üdvözülését, de társaid gyógyulását is? - A petrezselymeshez fordult. - Megkapta a napi elektrosokkot?
- Meg, uram, de semmi eredménye – vallotta be a kigyúrt. - Ma is megröntgeneztük, de semmi jele, hogy harmadik ujjai nőnének. Igazán sajnálom, uram. - Az ilyeneket szokás „etikatisztnek” nevezni, gondoltam.
- Akkor hát nincs más választásunk, drasztikus megoldáshoz kell folyamodnunk – mondta szomorúan a tapír, szánakozó tekintettel méregetve az öntudatlan lajhárt, akinek csendben habzott a szája. - Fellőjük, talán attól észhez tér. Hívd fel az oroszokat, hogy befér-e még hozzájuk egy űrtúrista. Mondd, hogy a meghajtóra kötözve is jó lesz.
Megszokott büntetés lehetett ez errefelé, mert az eddig apatikusan szuszogó lajhár pofája fájdalmas fintorba húzódott, mancsát erőtlen, kérlelő mozdulattal emelte a Konformista felé.
- Ne – nyögte alig hallhatóan -, csak az oroszokhoz ne... Ne bírom ki, ha még egyszer el kell énekelnem a Katyusát...
A Konformistát feldühítette a lajhár ellenkezése. Meghökkenve figyeltem, ahogy előhúzza a zsebéből a testi fenyítés régóta betiltott, kegyetlen eszközét, a sípolós gumicsirkét. Gyorsan kellett cselekednem. Mielőtt még a műszárnyas lesújthatott volna, előkaptam a palacsintasütőt, és akkora maflást adtam a tapírnak, hogy repült két métert, majd szétterpesztett lábakkal, hason landolt két betonkeverő között. Nem mozdult. Az öltönyös verőlajhár pánikba eshetett, mert megragadta a gomblyukába tűzött petrezselymet, a szájába tömte, majd néhány másodperc elteltével öntudatlanul rogyott a földre. A lajhárok elkerekedett szemekkel, értetlenül néztek hol rájuk, hol rám.
- Meneküljetek már! - ordítottam rájuk. - Mit álltok és néztek, ti szerencsétlen agymosottak? Csináljatok már valamit, az ég szerelmére!
- Meneküljünk? - nézett rám ingerülten az egyik. - És mégis hogyan, bazmeg? Ha nem tűnt volna fel, lajhárok vagyunk, a végsebességünk 400 méter/óra!
Káromkodva vágtam földhöz a palacsintasütőt. Az egyik lajhár megkocogtatta a vállamat.
- Mondd, mi a fene van veled? - kérdezte értetlenül. - Tezcatlipoca annak idején azért űzött el, mert egy keményfejű, meg nem alkuvó harcos voltál, most meg prédikáló hippi vagy? Ha jönnek a begóniák, és közlik, hogy ki akarnak csinálni, majd látványosan előveszik a láncfűrészt, te jóindulatú mosollyal meg egy szál rozsdás metszőollóval akarod őket lebeszélni az öldöklésről? Azt hiszed, hogy a határozottsággal párosuló kedvességed majd meggyőzi őket bármiről is? Most meg itt nyomod a szöveget, hogy a lajhárok meneküljenek, mert ez a gazember mindjárt magához tér? Eszednél vagy, baszkikám? Na látod, ezért nem maradtál te a főisten. Tudod, hogy tisztellek, meg minden, de ne töketlenkedj már.
Talán ez volt az utolsó lökés, nem is tudom. Mindenesetre pár órával később, mikor az utolsó ejtőernyős lajhárok is leszálltak a Chapultepec parkban, én pedig már a függőágyban elnyúlva figyeltem, ahogy a vulkán oldalán izzó tűzkígyóként folyik le a láva, úgy éreztem, végre pontot tettem valaminek a végére.
Két, talán három nap telhetett el; a késő esti csengetésre ajtót nyitva egy fiatal lajhárral találtam magam szemközt.
- Fogadd el e szerény ajándékot, kérlek, hálánk jeléül – mondta, rábökve a négy keréken guruló tapírszoborra, amit épp ketten próbáltak felvonszolni a lépcsőn. Először azt hittem, bronzból van, de mikor közelről is szemügyre vettem és megkopogtattam, egyértelművé vált, hogy ez bizony bazalt, és belül üreges. A Konformista a jelek szerint mégis magához tért még a vulkánkitörés előtt, és úgy döntött, a mártír hősi pózában kíván fennmaradni az örökkévalóságnak: szemeit ájtatosan az égre emelve, egyik mancsát a szívére szorítva, másikat szenvedélyesen kitárva ácsorgott és várta, hogy megérkezzen végre a lávafolyam. Alighanem köztudott volt, hogy a halál ezen formáját fogja választani, mert a lajhárok meglepően rövid idő alatt megtalálták, kiásták, kifaragták és négy kereket szereltek rá, hogy elhozhassák nekem.
- Ezen kívül fogadd el a Nagy Konformista fő művét, a „Ne tétlenkedjünk a hagymakarikák erdejében”-t – folytatta az ifjú lajhár széles mosollyal, és átnyújtott egy vaskos, szemmel láthatóan gyakran forgatott, piros bőrbe kötött könyvet. Kissé zavarban voltam, nem igazán tudtam, mit kezdjek ezzel a gáláns ajándékkal, vagy hogy mit is kéne mondanom. A tapírt betolták a nappaliba a kanapé mellé, majd mindhárman meghajoltak, és csöndben, a maguk komótos módján távoztak az ablakon.
Még aznap este felszereltem a tapír fejére egy lámpát. A kanapén ülve kényelmesen elértem a kapcsolót, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy a meleg fényű állólámpával kombinált tapír, a kanapé, a falon lógó régi reklámok és Frida Kahlo-képek, illetve a kis szecessziós dohányzóasztal a rajta álló tequilás üveggel egy barátságos olvasóhely lehető legtökéletesebb konstellációja. A könyv, mely a „Ne tétlenkedjünk a hagymakarikák erdejében” címet viselte, így kezdődött:
„Midőn e sorokat papírra vetém, a kétujjú lajhárok szabadon flangáltak az erőben. Oda mentek, ahova akartak; azt a levelet rágták meg, amelyiket csak akarták; akkor és annyit aludtak, amikor és amennyit jól esett. Jöttek-mentek, játszottak, zabáltak, szunyáltak, pókereztek, s csak néha tizedelte őket járvány vagy éhes ragadozó. Úgy tűnt, nincs különösebb bajuk sem a világgal, sem önmagukkal. Azonnal tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Cselekednem kell, mielőtt e tudatlan barmok egyik napról a másikra az anarchoszindikalizmus szörnyedelmes mocsarában találják magukat, és megfertőzik szabados életvitelükkel az Egyetemes Tapírságot...”
Fölnéztem a Konformistára; bazaltpofája örökös, erőltetett mosolyra húzódott, szívre szorított mancsán álmosan dörzsölgette lábait egy eltévedt légy.
- Tapírkám – mondtam szelíden -, mégiscsak nagy barom vagy te. Megtarthatod a metszőollómat.