Hajnali negyed ötkor úgy döntöttem, abbahagyom a munkát. Meleg volt, izzadtam, mint a bontott csirke a sütőrácson, lógott a számból a tövig szívott cigi, a horizontot elsötétítették a kólás és sörös dobozok; a tegnapi tíz fiolányi vér levételétől tésztaszűrővé avanzsált karomon lilán rajzolódott ki egy egész idegen földrész térképe, mintha az UFO-látók Nemzetközi Találkozóján tartott egyik előadás illusztrációs anyagát tetováltattam volna magamra. Már csak egy kis klozetpapírt kellett volna a lábamra tekernem, hogy a puszta megjelenésemmel halálba kergessek egy teljes zombiellenes rohamosztagot. De persze az is lehet, hogy még feltűnést se keltenék, gondoltam, a felebaráti szeretet nevében kebelre lennék ölelve, és kapnék ingyen ebédjegyet meg Michael Jacksonos kulcstartót.
A begónia, amit ki tudja, melyik ármányos ellenségem küldött a nyakamra, csendes gyűlölettel figyelt a cserépkályha tetején. Az éjszaka közepén csengetett be, sűrűn elnézést kért, majd empátiámra apellálva bekéredzkedett a mosdóba, ahogy ő fogalmazott, „enyhülést találni e szörnyű hőségben”. Levélmozdulatokkal navigálható, kisméretű légisiklón utazott, amiben kényelmesen elfért egy műanyag cserép. Miután becsuktam az ajtót, belebegett a nappaliba, helyet foglalt a cserépkályhán, és közölte, hogy meg fog ölni, de előbb még nagylelkűen szeretné megadni nekem az utolsó lehetőséget, hogy szemem felnyíljon az igaz növénység tiszteletére, még mielőtt lelkem a Nagy Fotoszintetizátor elé kerül, aki meggyőződése szerint igen kellemetlen perceket fog szerezni nekem halálom után, sőt, minden bizonnyal egy külön helyet tartogat nekem valahol a szakadár kaktuszok és a gyökéráruló kétszikűek között. Ezután hosszasan ecsetelte az „állat”, de különösen az „emlős” kategóriájába sorolt entitások végtelen aberráltságát és bűnös életvitelét, a gyomor és az emésztés undort keltő voltát, a légzés oxigénrabló csökevényeit, a végtagok és a helyváltoztatás anyatermészettel ellenkező mechanizmusait, majd kijelentette, hogy a jelen helyzet nem tartható, és haladéktalanul vissza kell térni a perm, vagy rosszabb esetben a triász korszak tiszta és makulátlan élővilágához a Föld, az univerzum és az egyetemes növénység megmentése céljából.
Mikor befejezte a fájdalmas kesergést a világ kegyetlenségéről, a régi jó értékek eltűnéséről, a morál rettenetes összeomlásáról és önnön sanyarú sorsáról, és már éppen nekikészülődött, hogy küldetését beteljesítse, visszakérdeztem, hogy az imént részletezett világmagyarázat mellett tulajdonképpen miféle személyes kategorikus imperatívusz indítja őt arra, hogy kocsonyásított benzint tartalmazó harci gyújtóanyaggal beszórja az állítólag világveszejtő zooliberális és emlősplutkorata irományoktól rogyadozó íróasztalomat, és így ő maga is a lángok martalékává legyen. Nem igazán tudott válaszolni. Kicsit zavarba jöhetett.
- Kezdem azt hinni, hogy manapság már minden sztori kiszámítható, még a maguk gyomorforgatóan növényellenes, a zookrácia felsőbbrendűségét sugalló, sötéten punnyadozó vérpropagandájuk is – folytatta kiábrándult monológját. - Pedig isten bizony, nagyon igyekszem. Két Stephen King-könyvön is átrágtam magam az utóbbi hetek álmatlan éjszakáin, abban a reményben, hogy a mester képes volt megújulni, de úgy tűnik, ugyanazt nyomja már 20 éve, csak kicsit átfogalmazva. Írtam is neki egy levelet, hogy igazán nem akarok ünneprontó lenni meg fikázni, de szerintem „long boy” tipikusan olyan figura, akinek az erdő mélyén van egy kis színes tévéje meg parabolaantennája, egész nap Miért éppen Alaszká-t néz, és csak akkor kezd vérfagyasztóan hörögni, ha a központból odaszólnak, hogy jönnek a német túristák. Semmi sem olyan már, mint régen volt. Társaink számlálatlanul esnek áldozatul az illegális fűzabálóknak, az arrogáns veteménygyalázásnak, és hiába a jól szervezett erkélykommandó, muskátli testvéreink ajkáról is nap mint nap szállnak fel a panaszos sorvadozás fájdalmas szavai, miközben mindenféle eltévelyedett, beteges gombafajok és a fotoszintetizálás alapképességét is nélkülöző, ocsmány és bűzlő emlőskolóniák harsonás felvonulást rendeznek a vegetációtól orvul elrabolt szent növénytermészet áhítatos ölén. Hihetetlen, mivé lesz a világ. S még elvárnátok tőlünk, hogy szótlanul szemléljük, ahogy néhány ármány-ormányú, teszetosza suhanctakony, néhány eszement marhatirpák növényellenes jelszavakat skandálva tiporja ősi mezeink zöldellő génleányait, megrontva friss hajtású magoncainkat. Hát tudja meg minden büdös vérállat, hogy meguntuk a tápláléklánc legalján való vergődés nyűgét. S habár felül a gálya, s alul a gyökérzet, népünk ím felkel a beképzelt gyűrűsférgek, rátarti ganajtúrók, bájgörények, szörnyhörcsögök és csotrogány húsmarhák szürreálantagonista uralma ellen, és a halhatatlan sziklevél zászlaja alatt egyesülve...
Ez volt az a pillanat, mikor lefújtam egy flakon kemotox-szal, és angyali hangon közöltem vele, hogy vagy befogja a száját (vagy amije van), vagy nemsokára személyesen beszélhet az Egyetlen Igaz Fotoszintetizátorral. Ezután feltettem neki az égető kérdést, hogy vajon mit tett le ő maga, mint begónia a szent növénytermészet említett áhítatos ölére (mármint a szokásos fotoszintézisen és oxigéntermelésen kívül), és hogy tisztában van-e azzal, hogy ő maga is az olyannyira lenézett zooplutokrata véglények által kitermelt szén-dioxidból él. Továbbá emlékeztettem rá, hogy az általa említett perm és triász időszakban még nem léteztek zárvatermők, vagyis abban az esetben, ha e földtörténeti korok valamelyikébe óhajtana visszatérni, legelőször is saját magát kellene kénsavban feloldania; egyébként pedig már a permben és a triászban is léteztek állatok. Sőt, ha jobban belegondolok, mi, állatok már háromkaréjú ősrákok formájában léteztünk, amikor az első szárazföldi növények még sehol sem voltak, kékalgák és zöldmoszatok formájában figyeltek valahol az óceán fenekén, úgyhogy én az ő helyében nem verném ilyen lendülettel a csészeleveleimet.
A jelek szerint nem volt rá felkészülve, hogy ilyen erős ellenállásba ütközik; minden bizonnyal azt hitte, ostorozó szavaitól elborzadva fogok a cserepe elé rogyni, megszaggatom a ruháimat, és sírva kérvényezem saját magam műtrágyává alakítását a nemzetközi növénység épülése céljából. Tudtam jól, mi következik: amint rádöbben, hogy vitapartnere megfelelő mennyiségű információval rendelkezik állításai megcáfolásához, önsajnálata esztelen gyűlöletbe fordul; tudtam, hogy az ilyen egyedek veszélyesek lehetnek, de nem bántam. Úgy éreztem, hajnali negyed ötkor a munkaasztalomnál ülve jár nekem annyi elégtétel, hogy ne bólogassak megértően és udvariasan mindenféle jöttment begóniáknak.
- Te ostoba – sziszegte a szirmai mögül -, hát nem érted, hogy megpecsételődött alantas fajtád sorsa? Az állatoknak pusztulniuk kell, a legutolsó papucsállatkáig, és te, Quetzalcoatl, a békeszeretet álságos köntösébe burkolózó, áruló állatisten, velük fogsz pusztulni! Hiába minden szánalmas próbálkozásotok, a harci őzeitek, vérkombájnjaitok, gyökértépő szörnykapáitok és arrogáns legelésetek, nem tudjátok megállítani a harasztfelkelés hős harcosait!
Tudtam, mi fáj neki a legjobban, így hanyagul ránevettem.
- Jegyezd meg jól, mit mondok, zárvatermő. Ismerem a fajtádat, és túléltem már minden elődötöket. Ne legyenek kétségeid: túl foglak élni titeket is.
Miután elment, és becsapta maga mögött az ajtót, pár percig csak álltam az előszobában, mintha várnék valamire, egy tanácsra, vagy egy kuncogó hangra, hogy mindez csak otromba tréfa volt, de senki sem szólt hozzám az égiek közül: a süket csendet csak az első kukásautó fáradt berregése törte meg.
Előkerestem a szerszámos ládát, és kiemeltem a régóta porosodó sarlót. A nyele megnyugtatóan simult a tenyerembe. Ez lesz hát a fegyver, amivel a világ ezen eónjában harcolni fogok. Tetszett a gondolat.
S ahogy visszagondoltam az elmúlt órák történéseire, egy percre olyan szép és magasztos lett a kezemben ez az egyszerű eszköz, mint egy klingonnak a bat'leth.

A kiwi ugye nem tud repülni... Vagy mégis?