Tegnap dél körül elszabadult a szobanövényem. Először csak káromkodott és erőszakos cselekményekkel fenyegetőzött, amit én – eléggé el nem ítélhető módon – nem vettem igazán komolyan; előfordult már ilyesmi azelőtt is. Nemsokára azonban – ahogy ő fogalmazott – “eldurrant az agya”, és bevette magát a fürdőszobába, ahol verbálisan inzultált néhány tekercs vécépapírt, majd túszul ejtett egy mosógépet, egy borotvahabos flakont meg egy elektromos fogkefét, és bezárkózott. Néhány órás kétségbeesett agóniája (vagy begóniája, ahogy tetszik) során bevallott jónéhány politikai indíttatású gyilkosságot, két bankrablást és vagy egy tucat kisebb bűncselekményt, majd amnesztiát, szabad elvonulást és egy helikoptert követelt, amely elszállította volna Kolumbiába. A különös közjátéknak végül az vetett véget, hogy végső elkeseredésében leöntötte magát a mosdó alatt talált klóros tisztítószerrel, és ennek következtében majdnem teljesen megsemmisült. Mire a kommandósok megérkeztek, már csak egy pár sárgás levél vonaglott a fürdőszoba padlócsempéjén, és azt hajtogatta, hogy nem bán semmit, és mindenkinek megbocsát. A rohamkertészek pedig végképp elkéstek – már nem volt sok tennivalójuk, csupán a kukába kellett levinniük a nejlonzacskóba csomagolt földi maradványokat.
Őszintén szólva felelősnek éreztem magam. Nehéz, lelkifurdalástól gyötört órák következtek, s önmarcangolásomat csak az enyhítette kissé, hogy a túszul ejtett holmiknak nem esett bajuk. A vécépapír is biztosított afelől, hogy a verbális inzultus nem tett rá különösebben mély benyomást, elvégre ha valaki beleszokik az ő munkakörébe, onnantól kezdve már szinte semmit sem érez degradálónak. De hiába: bár a józan eszemmel tudtam, hogy nem tehetem magam egyedül felelőssé, a kínzó lelkiismeret mégis arra késztetett, hogy megpróbáljak fényt deríteni e rejtélyes és megmagyarázhatatlan eseménysor okára. Rávettem hát magam, hogy legyűrve a friss gyászt, körbenézzek a cserép környékén, a depresszió vagy az önpusztító hajlamok esetleges nyomai után kutatva. A cserép még mindig ott állt a virágállványon, a rá ragasztott rövid növényismertetővel, amit a vásárláskor kaptam. Megemeltem; furcsán nehéznek hatott. Kíváncsiságtól hajtva beletúrtam a földbe, és valami fémes tapintású tárgyba akadtak az ujjaim. Ásni kezdtem, és pár perc leforgása alatt 15 taposóaknát, 3 nehéztüzelésű gépfegyvert, egy láncfűrészt és két közönséges böllérkést ástam ki a cserépből, és elképedésemet tovább fokozta a földben félig már szétporladt, kicsire összehajtogatott plakátféle, amely egy szerencsétlen, két növény halálos szorításában vergődő emberalakot ábrázolt; a feliratot nem értettem, mert számomra ismeretlen betűkkel írták. Döbbenetem rémületbe csapott át, amikor az újságkivágások is előkerültek: közép-amerikai kábítószercsempész akciókról, gyilkosságokról és alvilági leszámolásokról szóló cikkek bukkantak elő ártalmatlannak hitt szobanövényem földjéből, én pedig ráébredtem, hogy végzetesen félreismertem őt, és egy alvilági gonosztevőt, egy gyűlölettől burjánzó levélszörnyeteget melengettem természetkedvelő keblemen. Amikor a heroinos tű is a kezembe került, már csak rezignáltan legyintettem.
Természetesen átadtam az összes bizonyítékot az illetékes hatóságoknak. Nemigen biztattak: mivel a növény megsemmisült, nem nagyon volt érdemes nyomozásba kezdeni, de azért megígérték, hogy kiküldenek egy csoportot, hogy levegyenek pár levéllenyomatot. A nyomozók egy kicsit szánakoztak azon, hogy már nem hallgathatják ki, de bizonyára látták rajtam az önmarcangolás jeleit, és feltámadt bennük némi empátia, mert megnyugtattak, hogy semmit sem tehettem volna, és ne érezzem magam hibásnak – manapság sajnos nem egy szobanövényről derül ki, hogy terrorista sejt. Nemrég például egy fiatal aszparágusz támadt rá egy kisnyugdíjasra a Chapultepec parkban, és később, amikor az illetékes járőr bevitte, kiderült róla, hogy egy olyan szélsőbaloldali szeparatista csoport régóta körözött tagja, akik génmanipulált állatokkal kísérleteztek, harci őzekkel, mókuspiranhákkal meg kamikáze verebekkel. Úgyhogy bizonyos értelemben örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Csak arra kérnek, hogy figyeljek a túszok lelki felépülésére, esetleg vegyem igénybe szakember segítségét; ez mindenképpen szükséges, mert nem lehet tudni, mit mondott vagy nem mondott nekik a növény ott a fürdőszobában – s mivel nem tudhatjuk, pontosan hogyan is történik a beszervezés, legyek fokozottan óvatos, mert nem zárható ki, hogy a mosógép vagy a fogkefe fülében is elültette a bogarat. Mindenesetre azonnal jelentsem, ha bármi furcsát észlelnék.
Kimerült voltam, mégsem tudtam aludni; forgolódva töltöttem az éjszakát, a történteken töprengve. Különös, eddig ismeretlen szorongás kerített hatalmába; mikor hajnaltájt végre elnyomott az álom, nyugtalanító, szaggatott álmot láttam, az óriásnyúl a konyhaasztalomnál ült, és arról beszélt, hogy a világvége már közeleg, össze kell gyűjtenem a csapataimat, és készülnöm kell a végső összecsapásra, mert Tezcatlipoca hamarosan visszatér igazi alakjában, hogy leszámoljon velem. Hasogató fejfájásra ébredtem. Mikor kibattyogtam a fürdőszobába, a mosógép tetején gyerekes ákombákomokkal írt táblát pillantottam meg: “Figyelünk – Sokan vagyunk – Nem félünk”, szólt a felirat.
Azt hiszem, nem mosok ma.

Már hat napja nem aludtam. A tárgyak kezdtek összefolyni és ellenségessé válni – az olló elúszott előlem, mint egy fémből való rák, az ajtók megütöttek és fellöktek, mint a részeg kamaszok, megmart minden, amihez hozzáértem; a bőröm meg mintha elvékonyodott volna, egy nedves lehelettől is felhasadt, és ilyenkor kicsordult belőlem a hüllők zöld életnedve, mint a fekete vér a kővel megdobált varjak csőrén.
A strucc az asztalomon ült, és passziánszt játszott, amikor beléptem. Szemmel láthatóan nem zavartatta magát; egyetlen ingerült szárnymozdulattal elhallgattatott, amikor rá akartam kérdezni, mégis mit keres az íróasztalon a filctollak között. Egyértelművé tette, hogy éppen most érkezett el a játék kulcspontjához, ahol nem szabad hibáznia. Szerencsére ekkorra már elértem azt az állapotot, hogy nem lepődtem meg semmin, és úgy döntöttem, kibontok egy sört, amíg a strucc befejezi a passziánszt. Mikor visszatértem a sörrel, a strucc éppen az Ismeretlen Öreglány megfakult, fekete-fehér fotóját nézte a falon, közvetlenül a „Floki kutya vendégségbe hívja Bundás kutyát” című ceruzarajz mellett, amit egy 5 éves ismerősöm rajzolt, és aminek kisugárzása annyira rémisztő volt, hogy bármelyik japán horrorfilmbe beleillett volna.
- A Hivatal küldött – szólalt meg a strucc. – A jövőbe mutató valószínűségi vonalak elemzése kimutatta, hogy ön a mai napon, 22.04-kor elektronikus levelet kap munkaadójától, melynek elolvasása után, 22.07 és 22.10 között ön igen trágár káromkodásokkal illeti a Teremtett Világot, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. – Arca rosszalló kifejezést öltött, és flegmán megvonta a szárnyát. – Mégiscsak be kell látnia, hogy mivel ön azték isten, a szavainak súlya van. Ön is tudja, milyen pusztító lehet az ártó gondolat maga is, hát még ha ki is mondják őket. Engem azért küldött a Hivatal, hogy az említett idópontban figyelemelterelést hajtsak végre, és megakadályozzam a káromkodás elhangzását.
Szárnya alól kis lantot vett elő, és végigpengette a húrokat, mintegy hivatalosan ellenőrizve őket. Először azt hittem, a Mi-mi-mi-mi-mi mozog a zöldleveles bokorban fog következni, vagy valami hasonló, de tévedtem.
- Regös ének a Mexikót meghódító hős Hernán Cortes életéről és haláláról, 137 énekben – konferálta be a strucc saját magát. Sejtettem, hogy az arcomra kiült a jeges rémület. Választhatott volna valami emberbarátibb figyelemelterelést is a Hivatal. A strucc rázendített; szárnyából folyamatosan potyogott a pihetoll, ahogy pengetett.

Pátyolmányos, lenge múzsa, ing és gatya nélkül!
Lantom húrját ne kösd gúzsba ing és gatya nélkül!
Megregölöm a nagy vezírt ing és gatya nélkül,
Strucc ilyen szépet még nem írt ing és gatya nélkül.

Fennköltöttem, lenn költöttem ing és gatya nélkül,
Tojásomon csendben ültem ing és gatya nélkül,
Elvágyódom most már végre, ing és gatya nélkül,
A költészet mezejére, ing és gatya nélkül.

Vezesd hát a lantom, szép szűz, ing és gatya nélkül,
Babérágat reám te tűzz ing és gatya nélkül!
Megéneklem a hős Cortest ing és gatya nélkül,
Megért bizony öreg kort az, ing és gatya nélkül.

Közelgett a Nagy Armada ing és gatya nélkül,
Hős Cortes is köztük vala ing és gatya nélkül.
Csendes estén elmélázott ing és gatya nélkül,
A szülői házba vágyott ing és gatya nélkül.

„Szegény öreg édesanyám, ing és gatya nélkül,
Ott maradt a tengeren túl ing és gatya nélkül.
Vitéz fia sorsa kétes ing és gatya nélkül,
De teszi, mit tenni képes ing és gatya nélkül.”

Parta szállt a spanyol sereg ing és gatya nélkül,
Bátor szívük meg sem remeg ing és gatya nélkül;
Mert nem tudta az Armada ing és gatya nélkül:
Jön az indiánok hada ing és gatya nélkül.

- Ez borzalmas! – üvöltöttem rá a struccra egy óvatlan pillanatban, amikor felocsúdtam az első sokkból, s mivel a strucc előzetes figyelmeztetéseim ellenére sem volt hajlandó felhagyni a regöléssel, nyakon ragadtam, és kivonszoltam a már-már beckmesseri magasságokba emelkedő hivatali segéderőt a konyhába, ahol egy gyors mozdulattal felrántottam a hűtőszekrény ajtaját és betuszkoltam a struccot az egyik üres polcra. Meglepően könnyen bement; csak a két lába meg a feje lógott ki elöl. Mérgesen rácsaptam az ajtót.
- Feljelentem magát hivatalos szervvel szembeni erőszakért! – üvöltötte odabent a strucc. – A valóság minden rétegében panaszt teszek!
Persze csak blöffölt. Mindig megmosolyogtatott a sci-fi írók azon igyekezete, hogy „megszámolják” a valóság rétegeit – hiszen teljesen evidens, hogy e rétegek száma végtelen, nincsenek elszeparálva egymástól, és létezésük korántsem egységes mindenki számára. A legtöbb közönséges halandó képes rá, hogy legalább 4-5 rétegben mozogjon, de meglepetéssel tapasztaltam, hogy legtöbbjük ennek egyáltalán nincs tudatában, vagy legalábbis teljesen más szókészlettel írják le a rétegek közötti ugrást, mint azok, akik tudatában vannak e teljesen hétköznapi képességnek. A legtöbb embertől olyasmit hallani, hogy egyszercsak elkezdtek „másként nézni valakire”, és ezt általában egy konkrét esemény vagy élmény hatásának tulajdonítják, pedig valójában csak arról van szó, hogy egy információ a helyére került bennük, és ez képessé tette őket, hogy egy tizedmásodpercre lemerüljenek egy „mélyebb” rétegbe, ahol meglátták az adott személynek azt a lenyomatát, amit ők minden bizonnyal „igazibbnak” neveznének. Ez a meghatározás persze teljesen hamis, semmi értelme igazabbról és kevésbé igazról beszélni, hiszen minden rétegnek megvan a maga vonatkoztatási rendszere és egyben a maga igazsága. Az is furcsamód igen elterjedt téveszme, hogy a közönséges halandók világa volna a valóság úgymond „legfelsőbb rétege”, felszíne – mintha ugyan a végtelen számú rétegek között létezhetne legalsó vagy legfelső. Az én fajtám szükségszerűen egyszerre jelen van mindegyikben, és azt hiszem, erre minden élőlény képes, de talán minden létező, még a tárgyak is, csak legtöbbjük egyszerűen nem gondol rá, vagy túlmisztifikálja magában a valóságnak nevezett absztrakciót. Pedig gyakran megesik, hogy az emberek átugranak egy-két réteget, néha szándékosan, néha teljesen véletlenül, egy öntudatlan és teljességgel kiaknázatlan képességet használva; tapasztalataim szerint ilyenkor általában különös és kissé kellemetlen érzetük támad, amit leggyakrabban úgy szoktak szavakba önteni, hogy „olyan furcsa lett minden”. Pedig nem változott semmi. Érdekes elképzelés, hogy hatalmas különbségek volnának e rétegek között, és az egyikből a másikba (nevezetesen a „felszíniből” a „mélyebbe”) való átsiklás valamiféle kinyilatkoztatással járna, és titkos tudásban részesítené azt, aki képes rá. Érdekes elképzelés, de teljesen hamis; attól tartok, a legtöbb embert hatalmas csalódás érné, ha rá kellene döbbenniük, mennyire egyformák a valóság rétegei, mennyire változatlanok – nem közölnek semmit, és nincs is ott senki, aki elharsogná azt a bizonyos kinyilatkoztatást. Én legalábbis egyetlen istenről sem tudok, akinek ideje volna ilyesmire.
A kiabálás hangjára egy enyhén besörözött csótány-hadsereg mászott fel a konyhaasztalra; a sor elején két dobos menetelt, a legénység pedig az elfogyasztott alkohol mennyiségéhez képest meglepő fegyelmezettséggel követte. A csótányok alighanem szeretnek katonásdit játszani, különben nem masíroznának ilyen széles vigyorral, gondoltam.
Mikor a kiabálás abbamaradt, vártam még pár percet, aztán kivettem a hűtőből a struccot; még szipogott, de nyugodtabb volt, mint annak előtte: megnyugtatta a sötét meg a négynapos kukoricaleves szaga.
– A figyelemelterelés megtörtént – állapította meg a konyhai órára sandítva. – Végeztünk. – Ezzel kinyitotta a konyhaablakot, és minden bizonnyal azt tervezte, hogy fennhéjázó sznobizmusomat megsemmisítő eleganciával kiröppen az ablakon; de mivel a struccok nemigen tudnak repülni, csak annyit hallottam, hogy az aktatáskája nagyot koppan a betonon.
Behallatszott a kabócák elégedett ciripelése. Ha jobban belegondolok, egészen átlagos este volt.