Kevesen voltak aznap este a Csöndes Kérődzés nevű kocsmában.
Ezt a vendéglátóipari üzemegységet a General Anaya és a Tasquena megálló között Ibsen alighanem így írta volna le: “Kocsma: nagy. Baromira. Mindenféle bútorral. Zöld függöny. De lehet, hogy kék. Asztal is van. Két székkel. Terítő nélkül. Iszonyat. Kettesben. Egyedül. Hideg.” A kocsmának állítólag volt egy külön helyisége, amit öngyilkosjelölteknek és mazochistáknak tartottak fenn; itt egy rejtett mikrofonból egy rendkívül monoton női hang egy végtelenül unalmas régészeti előadást olvasott fel szlovákul, néha pedig alámondásos szappanoperákat lehetett látni a helyiség hatalmas Orion tévéjén; legalábbis az öregek ezt beszélték. Fokozatosan és észrevétlenül kerített hatalmába a félelem, ahogy néha lopva eme gyászos helyiség ajtaja felé sandítottam; csendesen kúszott elő, a hideg nyugalom köde által elrejtve, és aztán minden idegvégződésemre rátelepedett, mint egy távoli galaxis pusztító nyavalyája.
A Konformista Vértapír velem szemben ült – vagy inkább feküdt – a sörhabtól ragacsos faasztalon. A könyöke alá gyűrt bulvárújság címlapján lángpiros betűkkel hirdette egy főcím, hogy ámokfutó agyaggalambok támadtak egy tucat német turistára Xochicalcoban. Éppen azt fejtegette, hogy az ő különc, osztrigaként zárt, szfinxként merev alkata, prófétai-prédikátori becsvágya, valamint romantikus antikapitalizmusa és a tolsztojinál archaikusabb – nem metafizikai, hanem evilági – individualista anarchizmusa s a mindebből eredő kettőssége eleve elzárja előle a pozitív társadalmi cselekvés sikerét. Ráadásul gyakran szocialista agitátornak nézik, mert gyalog közlekedik.
A vértapír felett a falon majd' másfél méter széles, impozáns arany keretbe foglalt olajfestmény foglalt helyett. A színvilágában a romantika hagyományait követő festmény egy háromlábú püspököt ábrázolt, amint teljes ornátusban görkorcsolyázik; középső lábán egyensúlyozott, két szélső lábát és karjait kitárva, enyhén előredőlve; arcán egy mindenről megfeledkezett 90 éves öregúr gyermekien boldog mosolya; díszes ruhája úszott utána a levegőben. A pedáns aprólékossággal kidolgozott háttérbe egy buszmegállót vizionált az ismeretlen mester; minden bizonnyal realista elemnek szánhatta a megálló széttört táblája mellett álló és cigarettázó hörcsögöt. A kép alatt a következő magyarázó felirat volt olvasható: “Íme az egyházi költészet, hatás közben, amint a laikus intelligenciának állít emléket.”
A konformista vádlón rám nézett.
– Republikánus vagyok, tehát teljesen evidens, hogy nekem van igazam – sóhajtott fel. Részeg volt és beszédes. – Megvallom, néhanapján engem is elfog a csüggedés. A cselek s ravaszkodások némelyike, melyre a körülmények kegyetlensége kényszerített, egy gyakorló böllér elméjét is megtántorítaná; s lám, utolért a sorsom – fizetni fogok mindenért, a tettekért és gondolatokért, kimondottakért, kimondatlanokért és még azokért is, melyeket elmém még meg sem szült. Ez az egész végülis csak egy nyitókép, ebben foglalódik össze az, ami egy nyitóképben össze szokott foglalódni, vagyis hogy újfent hisztérikus undorral és puritán dühvel támadom a civilizáció kinövéseit. Nagy, drámai, sötét és szimbolikus dolog ez, mint Solness építőmester a hideg WC-n. A látványosan megközelíthetetlen géniusz emberi és művészi önelemzésének, önmarcangolásának nagy esztétikai tanulságú eredménye. Igazi, lakkozott újvilági romanticizmus! De mi haszna, hogy a társadalom krémje a keresztény humanizmus rövidzárlataival vívódik, ha soha, semmi sem változik?!
Mosolyognom kellett.
– Te is ismered az Életen Túlinak, ama Legősibbnek szavait – mondtam. – Az igazság embere túl van jón s rosszon, mert az igazság embere tudja, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Ámító; minden, ami van, volt s lesz, egyszerre létezik. Ami a csupán két vagy három dimenziós zónák lakói által változásnak neveztetik, az önnön tudatuk működése, mely különböző szögekből láttatja belterjes kis világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge s lesz belőlük kör, ellipszis, parabola avagy hiperbola, miközben maga a kúp változatlan marad, úgy tűnik a te szemszögedből változónak a változatlan és végtelen valóság.
A tapír ezen mintha egy pillanatig eltűnődött volna, aztán elszégyellte volna magát.
– Igen, ez Mexikó, a társadalmi-kulturális eltokosodottság foglalata, vallási és politikai szekták melegágya, de egyben a szenvedélyes nyíltság és szolidaritás fészke is! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Üzenem a bácsikámnak, hogy szerelje meg a fregolit – tette még hozzá a Konformista Vértapír, és elaludt az asztalon.

Amikor visszatértem az Alvilágból a föld színéről kipusztult emberek csontjaival, azzal az eltökélt szándékkal, hogy újrateremtem őket, Vörös lekísért a tengerhez. Tanácsot akartam kérni a medúzáktól, akik annyi mindent láttak már a világból, és annyi bölcsességet halmoztak fel áttetsző testükben, mint az istenek együttvéve; a különbség csupán annyi, hogy ők nem rendelkeztek a teremtő és kormányzó akarat potenciáljával.
Három napig ültünk szótlanul a tengerparton, várva az állatok feltűnését. Éjszaka jöttek, kék fáklyaként világítva a víz alatt, egymáshoz tapadva, akár egyetlen hatalmas, fénylő rája. Meghallhatták a hívást, mert egészen közel úsztak a parthoz, szétterültek és mozdulatlanul lebegtek előttünk; hallottam, ahogyan beszélnek egymás között, de halk, tompa morajlásnál többet nem tudtam kivenni. Fenségesek voltak és közönyösek, ahogy ott lebegtek a sekély tengeröböl felszínén; tudtam, ha valamit közölni akarnak velem, elmondják, erőszakkal pedig nem húzok ki belőlük semmit. Vártam, hogy meglátom a medúzák fénylő gondolatszálainak kusza és rendezetlen halmazát, a semmihez sem hasonlítható, bonyolult és végeérhetetlen asszociációs hálót, ahol minden szál szerteágazik és más szálakba gabalyodik, de nem láttam semmit; tökéletesen egynemű, szürkésfehér, ködszerű lég volt a medúzák elméjében, ami egyszerre volt ritkás és elnehezült, gomolygó és teljesen statikus; elmerültem benne, mint a némán hullámzó vízben. Álca, mondtam magamban, és milyen ügyes álca, itt nincs fal, aminek nekironthatnék, és nincs ajtó, amit betörhetnék a puszta akaratommal; de ez a végtelen fehérség csupán illúzió, egy ügyesen kiagyalt kép, ami megtéveszti a kutakodót. Tudtam, hogy a medúzák elméjét borító ködben semmi értelme falat keresgélnem, hiszen a kép lényege éppen az, hogy a végtelenség érzetét keltse; aztán ahogy körbepillantottam ebben a tompa, szürkés fehérségben, megláttam magam alatt a meg-megcsillanó, lassan mozgó és formálódó felszínt, olyan volt, akár egy alig hullámzó, mégis nyughatatlan tó; s a fodrozódó, zselésen áttetsző anyag felszíne alatt ott úszkáltak a halványan izzó gondolatszálak. Ezek szerint mégsem álca, amit látok. Sosem láttam ilyet azelőtt. Az volt a legkülönösebb ebben a tószerű képződményben, hogy a benne úszó gondolatszálak nem akaszkodtak össze, hanem magányosan siklottak az anyagban, lassan és álmatagon, mintha csak megőrzésre helyezték volna el őket itt; fényük sápadt és furcsán fehér volt, hiányzott belőlük az az élettel teli, sárgás izzás, ami a fürge és elillanó gondolatok sajátja; s hirtelen rádöbbentem, hogy amit látok, az a gondolatháló alatti mély réteg. Sosem hittem volna, hogy puszta akarattal ilyen mélyre lehet ásni az elmében, most pedig észrevétlenül és akaratlanul is idáig csúszott le kutakodó tudatom. A kíváncsiság és a félelem keverékével húzódtam közelebb a hangtalanul remegő felszínhez; szürkés és áttetsző volt, de nem láttam az alját, csak a világító, lebegő gondolatfoszlányokat, amint elszórtan ringatóztak a kocsonyás anyagban. Aztán hirtelen egy hosszabb és fényesebb szál kúszott elő a semmiből, közelített felém, és közvetlenül a felszín alatt úszott el, s bár tudtam, hogy valójában nagyon lassan mozog, mégis úgy éreztem, mintha szélsebesen suhant volna el mellettem.
– Segítsetek – suttogtam a néma és közönyös medúzáknak –, kérlek, segítsetek.
Mire a hajnal első fénypászmái megjelentek az égen, a medúzák eltűntek, anélkül, hogy bármit mondtak volna.
Először nem értettem. Aztán eszembe jutott, hogy Vörös azt mondta egyszer – márpedig én hiszek neki -, hogy az Élet egészen jól elcsordogált a sötétben is, és az igazi problémák éppen akkor jelentkeztek, amikor megszületett a fény. Akkor jött létre ez a furcsa, hasadt, skizofrén állapot, hogy a világ egyszerre sötét is, meg fényben is úszik, és a teremtények még a váltakozás ritmusát sem tudják megszabni, hanem holmi bolygómozgásoktól függ, hogy nappal van-e számukra, vagy éjszakai sötétség. Számomra ez bizonyára furcsán hangzik, mondta, de higgyem csak el, minden rendben volt a fény előtti vaksötétben, ahol a tudatos gondolatok csupán tovatűnő látszatok voltak, melyek gyorsan elillantak a dolgok felszínéről. Nem a mesék világa volt ez, hanem sokkal inkább a mítoszoké, s az a világ sokkal inkább volt maga a lecsupaszított Valóság, amelyet nem a számok, hanem a minőségek uraltak. A bajok igazából velem kezdődtek. Eleve miért volt szükség negyedik testvérre? Negyedikre, értem, ugye? Mert hát a három önmagában tökéletes szám, kiegyensúlyozott és oszthatatlan. De a négy? Mi járhatott az univerzum előtti hatalom fejében, hogy a már létező három mellé odabiggyesztett egy negyediket? Ha jobban belegondol, akkor – már ne is vegyem sértésnek – a világ szempontjából talán jobb lett volna, ha minden megmarad abban az ősi, csöndes, kiegyensúlyozott állapotban, ahol az istenek rendje és közeli győzelme mindenütt jelen volt. Ezt egy olyan világ képe váltotta föl, ahol a tudás teljes intenzitásában szétáramlott, aztán mintha hirtelen meg is semmisült volna. Talán sok szenvedéstől szabadítottam meg az embereket, de még több szenvedést hoztam a nyakukra; nagyon jól megvoltak ők a környezetükbe simuló, észrevehetetlen teremtményekként, akik nem igazán tudtak semmiről. Aztán megtanulták tőlem, hogyan kell földet művelni, megszelidíteni az állatokat, házat építeni, írni-olvasni, hogy mi a művészet, és mi az az úgynevezett civilizáció. Megtanulták nem ömagába visszatérő körnek, hanem visszafordíthatatlan egyenesnek tekinteni az időt, amelyet az úgynevezett Haladás kereke visz előre megállíthatatlanul. Azóta minden megváltozott: a hegyek összeomlanak és síkság lesz belőlük, a föld holtakat okád ki méhéből, a sírokból kibújnak a csontok, a csillagok lehullanak, a föld tűzbe borul, minden élet elfonnyad és a halál felé tart. A vég nem átkelés, nem ígéret: az éj uralkodása kezdődik vele, de nem a régi, fény előtti sötétségé, hanem valami teljesen más, nagyon is evilági éjszakáé, amelyben elmerül és feloldódik az univerzum régi rendje és értelme. Ez ellen tiltakoztak a medúzák csendes közönyükkel.
– Ha valami egyszer történik meg, lehet, hogy soha nem történik meg újra – de ha valami kétszer történik meg, várhatjuk, hogy ismételten megtörténik majd – mondta Vörös, és a vállamra tette a kezét. - Az emberiség már háromszor elbukott. A döntés a tied, jogod van hozzá, de értsd meg, mostantól fogva egyedül vagy, Quetzalcoatl.
Mire megfordultam, már csak a lábnyomait láttam a part fehér homokjában.