“Csak mikor a Hármakkal biztonságban megérkezett kopár személyiség-otthonának nyugodt környezetébe, mely egy a tengerből ferdén kiemelkedő, aprócska sziklán gubbasztott, akkor szólalt meg. A csend kúpjában, amin kívül az óceán tehetetlenül dübörgött, a szél hiába süvített, és még az örvény is hasztalan nyújtogatta vonzó energiacsápjait, a Legvénebb ezt mondta megfáradtan:
- Hát eljöttetek... - Beszéde lassú hullámzás volt előre-hátra, amelyet némileg hangsúlyozott egy tompa vörös szín.
A Hármak nem tudták, mit feleljenek. Pur azonban végül megkockáztatta:
- Vártál ránk?
A Legvénebb valamivel határozottabb vörösen pulzált egyszer, kétszer. Szünetet tartott. Aztán így szólt:
- Én nem várok... itt nincs mire várni. - Még élénkebb vörös villanás következett. - Mindenki a jövőt várja. Csakhogy, tudjátok, a jövő nem létezik.
- Számára esetleg – súgta oda Pur a társainak, mire Fless és Asterrea villódzva leereszkedett a Legvénebb otthonának kőpadlójára, és ott imbolyogva megállapodtak.
Házigazdájuk követte példájukat, és amikor leért, mozdulatlanná dermedt. Pur ellebegett a többiek fölött, mozgásban tartotta magát, de színét nem tudta elváltoztatni az állandósult zöldeskékről.
- De tudtad, hogy jövünk – mondta a Legvénebbnek.
- Jöttök? Jöttök? Igen, és jöttetek is, no meg jönni fogtok. Számomra minden nap a mai nap. Akkor is én leszek a Legvénebb, ha a többiek továbblépnek. Sosem változom, ahogy a világom sem.
- De a többiek már továbbléptek – mondta Fless. - Mi sok életciklussal utánad élünk, Legvénebb... olyan sokkal, hogy már a szélmadarak sem képesek számon tartani.
Házigazdájuk mintha kihúzta volna valamelyest anyagi testét, gondosan elrendezve energiaáramlásait. Vörös színéhez halk, finoman rezgő zümmögést társított, úgy mondta:
- Semmi sincs utánam itt, a Sziklán. Ha idejöttök, kiléptek az időből, akárcsak én. Most már mindig is itt voltatok, és mindig itt lesztek, egészen távozásotok pillanatáig.
Asterrea váratlanul sárgán fölszikrázott, és föllibbent a szélcsendes levegőbe. Fless csak nézett utána, Pur azonban azonnal követte, és megpróbálta megnyugtatni. Asterrea újra és újra nekivetette magát a Legvénebb otthonát képező csendkúp falának. Minden alkalomal visszapattant, de ő nem adta fel, megint megrohamozta a vihar peremét, megpróbált kijutni a kinti tombolásba. Számtalan ragyogó színt villantott fel, és a csendet különös frekvenciájú hangok szabdalták szét, ám végül Pur hajthatatlan irányítása és Fless tompa pillantása alatt elcsigázottan visszasüllyedt a kőpadlóra.
- Csapda, csapda – pulzálta. - Ez itt, ez maga az örvény, tudnunk kellett volna, sosem szabadulunk meg innen.”

Terry Carr: A Változó és a Hármak tánca. (ford. Németh Attila, megjelent a Galaktika Magazin különkiadásában: Metagalaktika v 9.5, 2007)

Néztük Az elnök embereit. Nem is volna olyan rossz, ha nem öntenének nyakon minden jelenetet valami halivúdi trombitálással, és a Szíria elleni katonai csapás aláfestő zenéje nem A kis hableányból lenne lopva. Csöndben tömtem magamba a tegnapról maradt karfiolt.
Bakancs feltehetőleg unta a demokrata-republikánus huzavonát, mert jó szokása szerint hátba vágott, majd közölte, hogy elég rám néznie, és olyan depibe esik, hogy mingyár' öngyi lesz, merthogy süt rólam messziről, hogy az imperialokonformizmus elleni küzdelem összes gondja az én vállamat nyomja, biztos ezért nem szokok rendesen, jó azték isten módjára felegyenesedni. De ne csüggedjek, ő majd kikupál, úgyis most szerzett új AK-47-eseket, kipróbálhatnánk őket odakint, vagy esetleg beszórhatnánk napalmmal egy hódcsaládot, vagy ilyenek. Én meg mondtam, hogy kösz, nem, félreért, egyáltalán nem estem depresszióba, csak a fáradtság teszi, meg az emlékek: például az a kép, ahogyan az első Teremtmény levetette magát a hídról, mert úgy érezte, nincs keresnivalója a földön. Bakancs legyintett, mondván, ez a természetes szelekció, és inkább örülnöm kellene, hogy a háborúk és természeti katasztrófák megtizedelik a leromlott génállományú populációt (apropó, tette hozzá hamiskás vigyorral, ha már a természeti katasztrófáknál tartunk, ki is kavarta azt az éktelen nagy vihart a második világvégén?), szóval ő mégiscsak mélységesen meg vagyon redülve az én lelkiállapotom mián, és szent testvéri kötelességének érzi, hogy felrázzon, és kiragadva a búbánat posványából, megmutassa a hősi napfény és a virtus egyedüli igaz útját.
Egy óvatlan pillanatban szerencsére sikerült kikúsznom a lakásból, még mielőtt Bakancs elrángatott volna hódokat irtani, és kibicikliztem a teotihuacani piramisokhoz. Ha titkos féreg foga rág, általában ide jövök; amióta az eszemet tudom, olyanformán jártam ide napozni, mint ahogyan a gyíkok és kígyók is szoktak, és mindig ugyanott hevertem, a túristaúttól nem messze, egy méretes, szürke kő mellett, amit valamiért mindig beragyog a nap, még az egészen sötét és ködös napokon is. Leheveredtem a zöldesszürke fűbe. Az égen sötét felhők gyülekeztek, különös alakzatokat alkotva; felvidulva fedeztem fel a formák között egy tapír alakját, amint egy háromkerekű biciklin teker. A vörös, izzó napkorong lassan, méltóságteljesen úszott el felettem, majd kisvártatva egy újabb, majd megint egy újabb Nap jelent meg a szemeim előtt, s a három forró korong összefolyt, és műanyag szerszámosládává változott. Feltápászkodtam, és épp felállítottam a biciklit, mikor a bokrok között vadul ugrándozó, kék fürdőköpenyes impalákat pillantottam meg; minden bizonnyal a National Geographic lesifotósai elől menekültek.
A túristák által kitaposott poros út mentén egy fiatal nő ücsörgött a földön, és egy leterített pokrócon szuveníreket árult: obszidián szobrocskákat, ezüst karkötőket. A mellette álló régi, ócska magnóból üvöltött valami álautentikus műnépzene. Kiváncsi voltam, a lány vajon hogy képes megőrizni az ép eszét, ha egész nap ezt kell hallgatnia. Megsajnáltam. Milyen görcsös akarattal kapaszkodik az Életbe, gondoltam, s bár még a legjobb megfigyelő sem tudná megmondani, hogy gyermeket vár, máris milyen édes szorongással várja a kis jövevényt – aki még nem is több egy, a lány testében megbújó differenciálatlan sejthalmaznál, egy aprócska, lüktető szerves képződménynél. A fiatal nő arca fénylett, alig bírtam ráemelni a tekintetem. Nem tudtam, más vajon látja-e ezt az egyszerre rémisztő és gyönyörű fehér fénysugarat, ami körbeölelte. János jelenései jutottak eszembe a leírhatatlan angyalokkal és égi teremtményekkel, melyek dicső ragyogása túl harsány a halandó szemnek, s melyek előtt állva saját lelkiismeretünk lángjaiban hanvadunk el, mint a haszontalan papírdarab, amire egy gondatlan kéz izzó hamut szór. Mintha magamba szálltam volna egy pillanatra, és döbbentem tapasztaltam, hogy fiatalságom részeg órái nagyobb szégyent ébresztenek, mint minden főbenjáró és halálos bűnöm.
Odaléptem hozzá, és megérintettem. Komoly mosollyal rámnézett, mintha valami jelentőségteljes dolognak volna szemtanúja; aztán a felismerés öröme áradt szét az arcán, ezen a pírral festett, selymes, kibomló fehér virágon, és a szeme felragyogott, mint két ékkő egy mennybéli jelenés palástján. Finoman meglökte a magnót, elrugaszkodott, és lágyan odaúszott hozzám a remegő levegőben, hosszú haját kibontva közben; s ahogy megérintett, fényesség gyúlt döbbent szemeim előtt, és láttam, ahogy a lány mellkasából fénylő, narancssárga folyadék ömlik, fényes mázzal vonva be mindent, amihez hozzáér; aztán megnyílt az ég és kiömlő fénye magához szólított, gyere hozzánk, testvérünk, sötét felhőket látunk az alkonyi égen, és én emelkedni kezdtem az égből rám áradó fénypászma forrása felé, mintha egy kút mélyéről húzna fel valaki a nappali világosságba; a lány felnevetett, kinyújtotta felém fehér angyalkezét, magához húzott, és ahogy ölelésébe zárt, hirtelen élességgel világosodott meg előttem az élők alattunk elterülő világának minden fogaskereke, a lüktető, avarszagú húskerék, mely a föld öléből születik és visszatér belé, amelyen a hangyák és férgek szednek vámot, s amelynek engesztelhetetlen forgása nyomán vadvirág és szürke gyom sarjad, és az élőlények nyugtalan lelkei végre megbújhatnak a langyos és nedves talajszemcsék között, feloldódva egyetlen hatalmas világ-lélegzetben, megtérve a tavaszi gyöngyvirágokhoz; s mint megannyi apró léghajó, emelkedtek velünk együtt parányi fénygömbökbe zárt apró állatok, újszülött pockok, gigászi cetek, bársonyszőrű versenyparipák, mélytengerek torz szörnyei és világító medúzái, színes pillangók, szürke kisrigók, szüleik mellől elragadott gyermekek, finnyás ölebek, névtelen kórságok tetvei, háborúk mocskába fulladt bölcs öregek, morcos hiénakutyák, halálos csapdába esett büszke tigrisek; egyre emelkedtem a lány karjaiban; haja hullámzón, kavarogva úszott mögötte, mint egy aranyló vizinövény, nevetése visszaverődött a körülöttünk keringő fénygömbökről és felkúszott előttünk a ragyogó levegőégbe; és én, aki már számtalanszor meghaltam, és mégsem haltam még meg, elámulva nyújtóztam felfelé, mintha megértettem volna, hogy ím hát hazatérek a végtelenbe, a Szürke Tóhoz, ahol az univerzum megszületett; aztán a lány elengedett, láttam, ahogy a teste megremeg és kifordul, a lelke kiröppen, és színes madárkaként letelepszik az egyik fénygömbre, aztán elvesztettem őt a szemem elől, tovább emelkedve a kavargó látomás szédítő magasságába, mígnem a fényesség elviselhetetlenné fokozódott, szemeim elpattantak, kiégtek és megvakultak, és amikor a ragyogás a létező legerősebbé fokozódott és mindent magába szippantott, a világosság átfordult a teremtés előtti sötétségbe, az emelkedés lassú zuhanásba, a langymeleg bénító hűvösségbe, és a vakító fehérségben táncoló porszemek sűrű függönyén át meghallottam Bakancs hangját.
- Gyere már, elhoztam a gépfegyvereket. Várnak a hódok!
Vajon miért születtünk egyenlőnek? Miért nem tudtunk soha dűlőre jutni, melyikünk erősebb, ő vagy én? Hiába verekedtünk össze nem egyszer, és hiába képzelte magát Bakancs testi erő tekintetében felsőbbrendűnek, soha nem tudott két vállra fektetni, mint ahogyan én sem tudtam őt. Miért köt össze minket a testvériség köteléke, ha ennyire végletesen mások vagyunk, és sosem tudunk megegyezni semmiben?
El kéne végre fogadnunk a tényt, hogy nem is különbözünk mi annyira az emberektől. Bármennyire is szeretnénk.

Több száz évvel ezelőtt vágóhíd állt ott, ahol ma a híd impozáns hídfője emelkedik; akkor még nem kőből faragott oroszlánok, hanem böllérek őrizték. Akkor még fából ácsolt, jó húsz méter hosszú, széles palló vezetett a víz fölé, és csak itt volt szabad lemészárolni az állatokat, mert itt a vért elmosta a víz. Ha nagyon fáradtan járok arra, vagy a buszon szenderegve haladok el e vészterhes hely mellett, mindig hallom azt a borzalmas üvöltést, a leölt állatok utolsó, rémült jajkiáltását, a kiontott vér szagától megvadult élőlények kétségbeesett bőgését, és néma, fájdalmas imájukat: Dicsőség a Mindenségek Urának, a Mindenhatónak és Könyörületesnek, az Ítélet Napja Birtokosának; hozzád imádkozunk és hozzád fordulunk menedékért, mi, néma állatok; vezérelj minket az egyenes ösvényre, azoknak ösvényére, kiket nem sújt haragod és akik nem tévelyegnek; hallgass meg minket, hiszen a mi imánkat nem hallja senki és semmi. Mindig emberi alakban látom őket, e néma állatokat, ahogy fellépkednek a hídra, hogy lemészároltassanak és felfalassanak.
Ott áll a palló végén, fehér kendőjét magára terítette; oly némán és magabiztosan áll a folyó közepére kifutó deszkákon, akár egy mindentudó szarvas; messziről is látom, ahogy a szemüvegén megcsillan a horizonton lebukó nap narancsvörös fénye, és sápadt kis kezeivel fázósan húzza össze magán a kötött kendőt. Milyen néma és mozdulatlan, akár a folyó maga. Feltűzött hajából néhány rakoncátlan fekete tincs kibomlott s most a nyakára, vállára hullik. Nem néz felém. Úgy mered a fodrozódó vízre, mintha tükrén álmai hercegének képét vélné látni; karját lassan és kimérten nyújtja előre, akár egy arkangyal.
S akkor felhangzik a sikoly, a félelem és a végső kétségbeesés sikolya, a görcsös akarat sikolya, s ő összegörnyed a hang súlya alatt, mint egy, a végkimerülés szélére sodródott teherhordó állat; lábai összecsuklanak, a fehér kendő lehull róla, akár a halotti lepel, s ő térdre bukva zokog a móló nedvességtől szuttyogó deszkáin, miközben alatta halkan hullámzanak a méregzöld hínárok. Lábai összegabalyodnak a feltörő fájdalomtól, ökölbe szorított kis keze erőtlenül és dühösen csapkodja a nedves fát, amely könnyei sós patakját ugyanolyan közönnyel nyeli el, ahogyan a megkésett nyári eső hűvös és színtelen cseppjeit is, és ekkor, ebben az egyetlen, mindent elnyelő pillanatban minden varázslatnak, minden rontásnak, igézetnek és bűbájnak vége szakad, minden mágiát elnyel az agyagtól vöröslő anyaföld, mert minden porszem, minden rezdülés, minden időpillanat maga lesz a varázslat és a bűbáj, és a világ, a végső valóság, ami elől menekültem s amit olyan engesztelhetetlen akarattal hajszoltam téren és időn át, hirtelen itt van, valósan és kézzelfoghatóan; s lám, nem én találtam meg őt, hanem ő talált meg engem.
A felegyenesedő, arkangyalian fehér alak előre nyújtott karral bukik a vízbe, kendője szétterül a felszínen s fodrozódik, akár a hullámok; a csobbanásnak nincsen hangja, minden néma és lelassult, s ez a némaság kitörli a folyó emlékezetéből a pár pillanattal ezelőtt még a víztükör felett feszülő halálsikolyt. Gondolkodás nélkül vetem magam a vízbe, a méregzöld hínárok közé, hogy megragadjam síkos kis kezét, felemeljem a megadóan az iszapba süppedő arcát, s ha kell, a fogaimat mélyesszem fehér nyakába, hogy kiszabadítsam az örvények mohó öleléséből. Először nem látok mást a víz alatt, csak a hintázó hínárokat, fenyegetően nyaldosnak körbe, megtévesztik tapogatózó kezeimet és belekapaszkodnak a cipőmbe, dühödten suttogva közben, aztán meglátom őt, fekete haja ott kavarog a hínárok szürkészöldjében, szeme csukva van, kezei esetlenül emelkednek a felszínen átszüremlő fénypászmák felé, de mozdulata már öntudatlan; s aztán lassan előre bicsaklik a nyaka, és süllyedni kezd, haldoklásában is kecsesen, mint egy tánc közben elszenderedett vízitündér, ruhája ezüst köntösként csavarodik ívben meghajló testére. Vagdalkozom a hínárok sűrűjében, hogy elérjem, mielőtt a mélyvíz sötétségébe merülne; a lábait már nem látom, csak sápadt felsőtestét érik el a beszűrődő fénycsíkok, s éppen mielőtt ujjai fehér ágacskái is eltűnnének az örvénylő feketeségben, megragadom a csuklóját. Érzem, ahogy őrületes erővel húz magával, s egy pillanatra elönt a pánik, ahogy megmarkolja a kezem és beránt a felszíni fénysáv alá, a folyó hideg mélye felé; a hínárok gúnyosan sustorognak a hátam mögött, s én szabadulni próbálok, de hiába, ujjai erősen és engesztelhetetlenül szorítanak – s hirtelen átfut az agyamon egy emlék, nagyon-nagyon régről, egy lényről, amiről valaha olvastam, s ami a szeretett leány képében csalja a tóba áldozatait, hogy a mélybe rántsa és felfalja őket – de nem, ez őrültség, ez nem gonosz tündér és nem kísértet, hanem az én Teremtményem, akinek arcáról már hosszú hetek óta leolvashattam, hogy meg fogja tenni, vízbe öli magát, mert úgy, ahogy élnie lehet, nem akar élni, s lám, valóban kihunyt benne az élet szerelme, a hétköznapok derűs vérbősége; hiába a mindent beragyogó vörös alkonyat és hiába minden kedves szavam – mégis megtette. A fájdalom keserű habként tolul fel a számban, s egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel felrántom őt magamhoz, hogy a szemébe nézhessek; s mintha a folyó mély áramlatai megsajnáltak volna, hirtelen löknek egyet rajtam, s ahogy újra elönti arcomat a horizonton lebukó nap fényének a vízfelszínen megtörő pászmája, már látom, hogy él, hogy tüdeje még nem telt meg a halízű vízzel, s hogy a pislákoló élet összesűrűsödik benne, hogy egy rémült mozdulat görcsében előtörjön. Ujjai újra belém marnak, de már nem azért, hogy magával vigyen, hanem hogy én vigyem magammal őt. S ahogy minden izmomat megfeszítve küzdöm felfelé kettőnk ólomsúlyát, megpillantom a fehér kendőt, még mindig ott hullámzik, szétterülve a felszínen, mint egy hatalmas virágszirom, s már egészen közel van; kezem eléri a palló síkos falábát, s aztán a szárazon a fapallók szélét; felhúzom magam és magammal őt is.
Aztán az a furcsa érzés, ahogy a ringatózó hínárok a lábam köré csavarodnak, és leheletfinoman meg-megrántanak; rémülten kapom fel a fejem, s csak ekkor látom, hogy még mindig a folyó közepén vagyok, bár nem értem, hogy kerültem oda. Ő ott áll a palló végén, fehér kendőjét magára terítette; oly némán és magabiztosan áll a folyó közepére kifutó deszkákon, akár egy mindentudó szarvas; messziről is látom, ahogy a szemüvegén megcsillan a horizonton lebukó nap narancsvörös fénye, és sápadt kis kezeivel fázósan húzza össze magán a kötött kendőt. Reszketve próbálom kiszabadítani lábaimat a hínárok selymes hálójából, magasra emelve a fejem, hogy ne merüljek a víz alá, de a karom nem engedelmeskedik, mintha hirtelen félig megbénultam volna; testemnek hideg a víz, s bár a súlyos kabát, ami az előbb még feketén örvénylett mögöttem, már nincs rajtam, mégis nehezebbnek érzem magam, mint annak előtte. Kiáltani szeretnék, de nem jön ki más a torkomon, csak egy elkeseredett nyüszítés; orrom és szám egy pillanatra megtelik a hideg, nyálkás vízzel, s szemeimre mintha hályog borult volna, olyan szürkének és fénytelennek látok mindent. Minden csepp erőmmel a part felé indulok, esetlenül kapálózva a közönyösen fodrozódó vízben, s a hínárok végül engednek dühödt akaratomnak, és eleresztenek. Erőm, amit kiszívott a Teremtmény ólomsúlya és a hirtelen meglepetés, lassan visszatér, s már tudom, hogy életben maradok. A hídtól jó ötven méterre érem el a kavicsos-köves partot, reszkető lábakkal vergődöm át a moszatborította, éles zöld köveken, felvágják a talpamat, alattomosan meg-megszorítják a bokám, mintha a folyó, ha a mélybe már nem húzhatott le, hát a parton akarna kőbilincsbe zárni. Kimerülten rogyok le a bozótban, az oldalamra fekve; nem látom, de érzem, ahogy a talpamból szivárog a vér, s a számból újra feltör a fájdalom keserű habja. Ő még mindig ott áll a palló végén, fehér kendőjét magára terítette; oly némán és magabiztosan áll a folyó közepére kifutó deszkákon, akár egy mindentudó szarvas.
Felemelem a fejem a szürke porból, és minden porcikámban remegve talpra állok; s csak ez a mozdulat érteti meg velem, hogy mi is történt valójában. Mellső lábaim görcsbe rándulnak, nem is annyira a fájdalomtól és a kimerültségtől, mint a felismeréstől; hasra vágódom a megfakult fűszálak között, fejem leszorítom a földre, és hagyom, hogy elöntse tagjaimat a sírás cseppfolyós melege; s ahogy a Teremtmény megfordul a pallón, és azzal a méltóságteljes bánattal, amely oly hasonló az enyémhez, elindul vissza, a part felé, fáradt szemeim kipréselik az első, állatian forró könnycseppet, mert megértem, hogy az áldozat hiábavaló volt, és elveszítettem őt mindörökre, a Teremtményt, akinek fehér kendője gúzsba kötötte elvadult kutyaszívemet.

Aztán egy szép napon Blackie elújságolta, hogy kísérleti varázstükrén megjelent neki a zsírfarkú rémpingvin, és kinyilatkoztatott ezt-azt, mármint a jövőről, meg minden egyébről, amiről a zsírfarkú rémpingvinek általában kinyilatkoztatni szoktak.
Nem is tudom, szégyelltem-e még a szkepticizmusomat, vagy akkor már úgy láttam, ez túlmegy minden határon. Arra azonban emlékszem, hogy megpróbáltam higgadtan elmagyarázni Blackie-nek, hogy mi nem kapjuk, hanem adjuk a kinyilatkoztatásokat, legalábbis ez volna a feladatunk ezen a teremtett sárgolyón, és már ne is vegye rossz néven, de nekem igazán bántja a testvérszereteti szívmegmozdulásaimat, hogy miközben én éjt nappallá, és néha, pedagógiai okokból, a nappalt éjjé téve oktatom az emberiséget olyan haszontalan sznobhívságokra, mint holmi civilizáció, ő ahelyett, hogy annak rendje s módja szerint betöltené a rá ebben az univerzumkorszakban kirótt kozmikus lokálpatrióta szerepet, inkább mindenféle zsírfarkú rémpingvinek közé keveredik, és az emberek helyett patagóniai óriásnyulakkal meg pázsitfüvekkel van elfoglalva. Erre ő azt felelte, hogy az emberiség az én reszortom és játszóterem, neki ilyen zokniagyú teremtményekhez nincs türelme, és különben is, ha már itt tartunk, meg kell jegyeznie, már csak úgy testvérice is, hogy bezony neki is igencsak mély sebeket vág a frusztrációtól amúgyis vérző szívébe az én nyeglén pittyegő és nemtörődöm hozzáállásom, amivel az ő civilizációs vérizzadását és igyekezetét nem szégyellem lefitymállani, pedig láthassam, ő mindent megtesz, tegnap még meg is fürdött, csak miattam. Sőt, tette hozzá némileg kihúzva magát, még egy verset is írt, pontosabban nem ő írta, hanem Bakancs, de biztosíthat róla, hogy ő volt az inspiráció értelmi zeneszerzője, eztet látni is fogom majd a jellegzetes szóképekből és metaforikus hasonlatszörnyekből, de mivel Bakancs olyan nagyon belelkesedett diktálásilag, nem akarta gonoszul kifacsarni ifjú öcsénk zsenge kezéből a költői dicsfény törékeny stafétabotját.
Ezután büszkén a kezembe nyomott egy darab gondosan lehántott fakérget, melynek világosszürke belső oldalára a következő szöveget véste egy reszketeg kéz:

A ponty reménytelen szerelme és halála

Lelkem barna varangya jóságod mocsarába belésüppedni vágyott.
Mint kigyúrt angolna, peszmegve jártam el a haláltáncot,
egyedül ülve tort a fiatalon elhunyt reménység nyálkás ravatalánál.
Üveg mögött éltem, úgy, mint ezer társam,
s egy hablelkű asszony eljöttére vártam,
akinek a hangja nevetéssel ékes,
ki romló húsommal csodát tenni képes.
Jöttél.
Lét-örvényre kaptam akkor választ:
e síkos haltömegből e nő engem választ!
Megnyílt lázas elmém, önként mentem táncba.
Halszagú kezekkel raktál be a kádba.
Olyan most e szempár, mint villamosszékek,
melyekbe száz ampert vezet a zord élet.
Lüktető szívhúrom eltépted ezer karommal.
S most itt állsz ridegen. Hideg nyugalommal
szemléled műved: a kibelezett pontyot.
Szerelmünk végére az ebéd tett pontot.

Azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy már nagyon megérett az idő a következő világvégére. Így hát, miután ingatag idegállapotra hivatkozva leköszöntem főisteni posztomról, hogy átadjam a helyem az Esernyős Öregúrnak, a világot elpusztította egy szélvihar, amit egy rossz pillanatomban kavartam, amikor, nem sokkal a Blackie-vel folytatott eme ominózus beszélgetés után, a kabátomat leszarták a narancslegyek.
Megesik az ilyesmi.

Valami nincs rendben az idővel. Régen csendben, észrevétlenül múlt, szinte suhant a tér apró repedéseiben, mint egy láthatatlan ragadozó; most zajos lett és akadozik, és többé nem vagyok képes követni, hogyan múlik és merre tart. Bizonyára ezért esik olyan nehezemre az ébredés minden áldott reggel. Amikor kinyitom a szemem, és lassan, nagyon lassan magamhoz térek – néha egy teljes óra is beletelik –, a plafonon táncoló fényekből látom, hogy késő van, a páriakutyák méltatlankodva kaffognak odakint, a konyha padlóját aranyszínűre festi a délelőtti nap, és a postás fújtatva legyezi magát a kalapjával, felkészülve a közeledő, rekkenő hőségre, amikor a biciklije még a szokásosnál is jobban nyikorog, és mindent belep az a fehér, finom por, ami eltömi az ember orrát, marja a szemét és még a lelkére is rátelepszik. Ugyanannyit alszom, mint azelőtt, bár előbb fekszem és később kelek. Mondom, valami nincs rendben az idővel.
Egyszer már történt hasonló, a második világvége előtt nem sokkal; akkor is minden reggel rám telepedett ez az ólmos álmatagság, ami egyszerűen megakadályozott benne, hogy felüljek az ágyban, lerúgjam magamról a takarót és felkeljek; agyam hiába adta ki az utasítást, az nem ért el a tagjaimig, elveszett valahol félúton; dermedten és mozdulatlanul feküdtem, csukott szemmel, és bár hallottam magam körül a külvilági neszeket, az élők zaja nem tűnt valóságosnak. Olyan lassan és kelletlenül másztam ki a párás melegből minden reggel, ahogyan az első vízi élőlény mászhatott ki annak idején a szárazföldre, és mire leültem a hosszú asztalhoz, a kezem már jéghideg volt, és vacogtak a fogaim. Egyszer aztán Bakancs hátba vágott és a lelkemre kötötte, hogy gondoskodjak kellőképpen kiegyensúlyozott és vegyes étrendről, majd fejcsóválva kijelentette, hogy fölösintellektuális punnyadozás meg mélybusongós kókadzás helyett inkább izomedzést kellene tartanom a nyers virtus templomában, mielőtt elvisz a fáslis ember. Csöndben bólogattam, de akkoriban őszintén szólva nem nagyon kötöttek le Bakancs tanácsai, Vörössel ugyanis leginkább negyedik fivérünk, Blackie miatt aggódtunk. Blackie ugyanis akkoriban kezdte végképp elveszíteni a kapcsolatát a valósággal: néha sokat sejtetően kijelentette, hogy sem a patagóniai óriásnyulak, sem a pázsitfűfélék nem mosnak fogat, és egyikük sem járult őelébe az elmúlt háromezer-huszonhat évben, ráadásul az eső sem a megadott időpontokban esik mostanság; itt neki már túl sok az egybeesés, gondoljuk csak végig mi is. Kicsit aggódtam, mikor jön el a pillanat, amikor Blackie már csak egy torony tetején ülve, emberekere lövöldözve fogja magát jól érezni.
Sokáig a konyhában aludtam a hosszú padon, ájultan, álomtalan álomba merülve; minden nap pontosan ugyanakkor nyomott el a kábultság, s minden reggel pontosan ugyanakkor ébredtem fel, hogy végrehajtsam ugyanazt a mozdulatsort, ugyanazt a kimért rituálét; kávét főztem, egy adagot magamnak, egy-egy adagot a többieknek, s mikor felvettem a viharkabátot, ami éjjelente takarómként is szolgált, és kimentem, minden reggel pontban hatkor, otthagytam a maradék kávét a termoszban, hogy ne hűljön ki; s hasonlóképpen, amikor pontban délután egykor bejöttem, engem is ott várt az ebéd, sós vízben főzött hal sós vízben főzött krumplival és kukoricával, minden áldott nap ugyanaz és ugyanannyi; és bár eleinte egyáltalán nem volt óránk, tökéletesen biztos voltam benne, hogy minden nap ugyanúgy telik, ugyanabban a ritmusban, mert nem az idő szabta meg a dolgok menetét, hanem a dolgok menete szabta meg az időt: nem reggel fél hétkor kaptak enni a tehenek, hanem akkor volt reggel fél hét, amikor a tehenek enni kaptak. Ezt az árnyalatnyi különbséget sokáig nem éreztem, ám ahogy teltek-múltak a hónapok és megcsappantak a tennivalók, hirtelen már semmire sem jutott időm; egy-egy óra olyannyira megnyúlt, hogy semmire sem volt elég. Ekkor tört rám újra ez a különös, világvége előtti álomkór, amelynek következtében a felkelő nap sugarai gyakorta még a padon szundikálva találtak; esténként pedig félálomban, mozdulatlanul bámultam az ócska fekete-fehér TV-t, aminek ősrégi antennája tiszta időben befogott egy argentin sportcsatornát, s én úgy néztem a véget nem érő lovaspóló mérkőzéseket, mintha ezektől vártam volna a kinyilatkoztatást. Tulajdonképpen a pólómeccsek döbbentettek rá, hogy az idő összezavarodott. Bár jól tudtam, hogy a játéknegyedek hét és fél percesek, az órámon mégis 20-25 perc telt el egy-egy játékrész alatt; s mikor ez szöget ütött a fejembe, és a tisztán látás vágyától hajtva vettem a városban egy elemmel működő faliórát, és kiakasztottam a konyhaasztal fölé, tovább fokozta megdöbbenésemet, hogy ami a játékban hét és fél, a saját órámon pedig 20-25 perc volt, azt a falióra néha 40 percnek, néha egy teljes órának mérte. A fivéreim, úgy tűnt, mit sem érzékeltek ebből a különös eltolódásból, legalábbis semmi jelét nem adták, hogy bármi szokatlant észleltek volna, én pedig tűnődni kezdtem, hogy az idő vajon csak a pólómeccsek alatt zavarodik-e össze, vagy folyamatosan másképp múlik a tér különböző részeiben. Mérgemben vettem egy naptárat, és minden reggel (ha reggel volt egyáltalán) piros filctollal bekarikáztam, hogy milyen nap van ma, egy idő után azonban ez sem segített; egy napon, mikor Vörös kilépett a szobájából, s meglepetten konstatálta, hogy még mindig az asztalnál ülök a kávémat iszogatva, felsóhajtottam: „ma is péntek van”. Összeráncolta a homlokát, és a naptár felé sandított, mintha azt akarná mondani, ugyan már, nézzem csak meg, látni fogom, hogy szombat van, de én csak szomorúan csóváltam a fejem, és újra felsóhajtottam: „nem, nem, ma is péntek van”. Vörös a jelek szerint nem akart vitát nyitni a kérdésről, mert rezignált nyugalommal tűrte, hogy azután minden nap kijelentsem, hogy igenis aznap is péntek van.
- A sorsnak megvannak a maga céljai, és sajnos elég ravasz is. Gyanítom, nem mindegyikünk áll 100%-a magaslatán – jelentette ki aznap este bölcselkedve Blackie.
Csak jussak ki innen, gondoltam.

A Vezérlő Harcimenyéttel akkor éppen a Korán fordításairól beszélgettünk. Különösen vidám volt és feldobott, nyoma sem volt benne a mostanság megszokott türelmetlenségnek, amit az állandó teljesítménykényszer, a menyétnyúzó taposómalom vált ki belőle. Nem olyan egyszerű egy harcimenyét élete, főleg ha annyi mindennapi teendője akad, hogy nem is igen tudja a maga kozmikus teljességében megélni a menyétséget, amolyan jó buddhista módjára, hanem rohangásznia kell, mint a prépostnak Jézus nevenapján, kifejezetten menyéttelen, sőt, menyétellenes életmódra kényszerülve. Ez a 12. századi fordítás viszont közel állt a szívéhez, vagy legalábbis érdekesnek találta. Barnán nyújtózott el a kis kávézó faasztalán, látszólag félálomban, és néha megvakarta a fülét a hátsó lábával, vagy megfogta a szívószálat a mancsaival, hogy igyon a tejeskávéból.
- Robert of Chester volt a becsületes neve – mondta elnyújtottan -, vagyis Robertus Castrensis. Ő csinálta az első fordítást, mármint az első olyat, amit az európaiak is megértettek. Furcsa, hogy 1142-ig kellett ezzel várni... Végül is, ha nincs Peter the Venerable, aki az egészet pénzelte, mármint nem játszásiból, inkább olyan megtérítési célzattal, akkor nem lett volna latin Korán-fordítás egyáltalán. - Ezután nem tudta megállni, hogy megemlítse, na nem mintha panaszkodni akarna, csak hát mégis, hogy ő, Vezérlő és Okleveles létére holmi vérlázítóan alacsony tyúkelragadási kvótával kell, hogy betömje egyre csak duzzadó ambíciója száját (vagy azt, amije van neki), miközben szerte s szana jómódban tenyésznek olyan vérhergelő szalonpockok, akik bármikor megesküdnének, hogy tízezer évvel ezelőtt a lovat a proto-aztékok találták fel, és Dzsingisz Kán későbbiekben használt, kisméretű harci ménjeit is ők tervezték, csakhogy a Konformista Vértapír bérencei az összes példányt kilézerezték Mexikóból Eurázsiába, hogy ezzel is a dicsőséges azték nemzet elveszejtésén fáradozzanak. Miután megkérdezte, hogy én mit gondolok e kérdésről, bevallottam férfiasan, hogy nem emlékszem se proto-aztékokra, sem kilézerezésre, vagy legalábbis az istenek közül senki sem tett panaszt az akkori bizottságnál, hogy aljas kilézerezés történt volna, de erről inkább a lovakat kellene megkérdezni, biztosan van nekik valamiféle szájhagyományuk, amiben számon tartják saját eredetüket, és ha valóban megtörtént az ominózus eset, annak mindenképpen fenn kellett maradnia legalább egy-két homályos utalás formájában, mint misztikus utazás vagy mint fajrengető vésztragédia. Ezen szemlátomást elgondolkodott, majd megjegyezte, hogy ha jobban belegondolunk, a görögöknél Pegazus mintha tüzes szárnyakon közlekedne, és hát mégis, hogyan is élné meg egy ilyen bárgyú állat, mint a ló, a kilézerezést, ha nem tüzes szárnyakon való röpködésként. Ekkor ismét úgy éreztem, hogy már diplomáciai okokból is az lesz a legjobb, ha hangsúlyozom, nem tudok semmit az ügyről, de ha érdekli a téma, megkérdezhetem Xipe Totecet, ő egészen agyrém dolgokra is emlékszik, már ha éppen nem csontrészeg, vagy nem éppen a Poirot kalandjait nézi. A Vezérlő Harcimenyét ezután a távolba révedve kifejtette, hogy az ő élete valójában drámai tragikomédia, melyben antihősök a lét legvégső alapjait kutatják, és szembesülnek az emberi jogok érvényesítésének igen aktuális problémájával, miközben megpróbálnak választ találni arra az egyre égetőbb kérdésre is, hogy milyen kapcsolat áll fenn a 7Eleven áruházlánc és a duguláselhárítás között. Én meg mondtam, hogy aha.
A mellettünk lévő asztalnál egy kitömött krokodil gubbasztott; gülü szemeiben csillogott az őrület, a mancsában szorongatott táskaírógépen gúnyosan megcsillant a hideg, gonosz fény.
Azt hiszem, öregszem.

Snidlinggel ölte meg a nyugdíjast a Konformista Vértapír

A mexikóvárosi alvilág ismert figurája, a Konformista Vértapír tegnap késő este ismét lesújtott; áldozata ezúttal egy nyugdíjas német turista. Értesüléseink szerint az idős férfi a Rózsaszín Lámacsók nevű, kétes hírű meleg mulatóhelyről igyekezett haza, mikor a Sevilla metróállomás kijáratánál a rettegett terrorista útját állta. Miután a nyugdíjas többszöri felszólításra sem volt hajlandó elénekelni a „Vakolják a csirkeólat” kezdetű népies műdalt, a bűnöző egy snidlingnek látszó tárggyal megfojtotta. Egyes, meg nem erősített értesülések szerint alvilági leszámolással állunk szemben, amely talán kapcsolatban állhat a rejtélyes budapesti poszáta-üggyel is, amiről korábban már beszámoltunk.
A Konformista Vértapírt, aki kicsapongó milliárdosból lett a mexikói alvilág egyik kulcsfigurája, az Interpol már évek óta körözi. A mexikói közvélemény számára néhány hónapja vált hírhedtté, amikor vérfürdőt rendezett egy energiatakarékos izzókat gyártó üzemben. Ezen kívül botrányos házasságaival is felhívta magára a figyelmet; a bulvárlapok beszámoltak róla, hogy első feleségét egy nálánál jóval fiatalabb strucc miatt hagyta el, és feltehetően szexuális kapcsolata volt egy Panasonic típusú televíziós készülékkel is.

Sebtében elvégzett, nem reprezentatív felmérésünk szerint Mexikóváros lakosainak csaknem 20%-a tapírellenes óvintézkedéseket fontolgat saját otthonában, 36%-uk nem érzi úgy, hogy romlott volna a közbiztonság, a fennmaradó 44% pedig szívesen szétrúgná George Bush fejét, ha lehetősége adódna rá.

Egy kérdés azonban mindannyiunkat aggaszt: ki lesz a következő?

Kísérlet annak bizonyítására, hogy minden igaz, és az ellenkezője is.

Játék és félelem. Rövid, Ámde Szigorúan Tudományos és Akadémikus Verselemzés.

Bizony nehéz helyzetbe kerülünk, ha a világirodalom legnagyobb műveiről kell bármit is mondanunk. Minden gondolat elcsépeltnek tűnik, hisz’ annyian, annyi formában foglalkoztak már e remekművekkel, hogy azt gondolhatnók, a fiatalabb irodalmár generációnak már nem is lehet mondanivalója; feladata csupán annyi, hogy elmélyüljön a régi korok nagynevű professzorainak tanulmányaiban. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy megmutassuk: mindig lehet újat mondani, s mindig lehet találni oly nézőpontot, ami elkerülte a híres irodalmárok figyelmét, s ami talán új megvilágításba helyezhet egy-egy remekművet, s így fontos adalékokkal szolgálhat kultúránk megértéséhez, irodalmi hagyományaink mélyebb megismeréséhez. Jelen tanulmányunkban korunk kiemelkedő költőnőjének, Szandinak egy kevéssé ismert elégiáját fogjuk elemezni, párhuzamba állítva a középkori népköltészet egy fontos szövegével, a „Rőzse Söndör a kocsmába’ begyütt” című balladával.
Emlékeztetőül, álljon itt a két elemzendő szöveg.

Szandi: Új tavasz, új fiú, új szerelem

Új tavasz, új fiú, új szerelem,
Szemembe mondta, hogy szép a szemem,
Őrülten féltem, most nincs kegyelem,
oda a szívem.
Játékból szóltam, hogy észrevegyen,
ajkához értem csak úgy véletlen,
S késő volt már minden szó -
Ha valami jó, hát úgy legyen.
Látom, bolondnak látszom,
De ilyen szerencséje csak bolondnak lehet.
Látom, a tűzzel játszom,
De ahogy ő szeret, az nem egy fél szerep.
Új tavasz, új fiú, új szerelem,
Nem vagyok már gyerek, ezt észreveszem,
Ha ő megcsókol, az másról szól,
Oda a szívem.
Látom, bolondnak látszom,
De ilyen szerencséje csak bolondnak lehet.
Látom, a tűzzel játszom,
De ahogy ő szeret, az nem egy fél szerep.
vau-vau-vau
Új tavasz, új fiú, új szerelem,
A régi fényképeket eltehetem,
Múlt idő már a tavalyi nyár,
Oda a szívem.


Rőzse Söndör a kocsmába' begyütt (népköltés)

- Azé' gyütt kend?
- Azé'.
- Fityfiritty.
- Neköm még sönki se mondta, hogy fityfiritty!
- Broáf.

Vizsgáljuk hát meg közelebbről e két, mély szimbolikájú szöveget, és próbáljuk az intertextualitás módszereivel megragadni, mi a közös bennük.

Ami azonnal szembetűnik mindkét szöveg olvasásakor, az az egyszerűségre való törekvés. Szandi esetében ez nyilván szándékosan választott stílus, mellyel a költőnő a népies költészet érzetét akarja felkelteni az olvasóban, míg a ballada esetében ez kifejezetten műfaji sajátosság. Ha megvizsgáljuk a szövegek nyelvtani finomságait, feltűnik, hogy nem találkozunk összetett mondattal; Szandi költeménye esetében minden egyes sor külön textuális egységként értelmezhető, míg a ballada rövid tőmondatokból építkezve jut el a drámai végkifejletig. Az is igen meglepő, hogy egyik szövegben sem találkozunk a „ceruzahegyező” szóval. A nyelvtani egyszerűség olyan mértékben teszi feszessé a versek szerkezetét, hogy a felületes szemlélő számára szinte hozzáférhetetlenné teszi a szöveg mélyebb rétegeit. A ballada találó hangutánzó-hangfestő kifejezései, illetve az elégia sebészi pontossággal megfogalmazott, a minimalista stílushoz közelítő, koppanó mondatai szerves egységbe foglalják a művek kompozícióját.

A kiinduló helyzet csak első pillantásra tűnik különbözőnek a két mű esetében. A ballada alapszituációja egyértelmű: már a cím is arra utal, hogy legalább két szereplővel fogunk találkozni, s ezek egyike Rőzse Söndör lesz, aki a vendéglátóipari üzemegységbe való belépésével indítja el a konfliktusok sorozatát. Szandinál nem találkozunk ilyen egyértelmű helyzetleírással, de ha megvizsgáljuk az első strófa sorait, feltűnik, hogy itt is hasonló helyzettel van dolgunk. A balladáéhoz hasonló vendéglátóipari üzemegységben vagyunk, csak a költőnő mindezt egy-egy kifejezés kiragadásával, az összefüggések át-átugrásával foglalja strófába. A nyitó sor kétségbeesett felkiáltása az „új” szó háromszori megismétlésével a múlttól való elszakadás vágyát jeleníti meg, míg a következő sor („szemembe mondta, hogy szép a szemem”) egy merész idősík-váltással már azt a helyzetet ábrázolja, mikor a vers alanya már megismerkedett a felütésben megnevezett „új fiú”-val, aki – meglepő módon – nem lesz szerves része a többi strófának, csak itt-ott bukkan fel, mintegy magyarázatul a lírai alanyban lezajló drámai változásokra. Kissé zavarba ejt minket a strófa második fele; az „őrülten féltem” szókapcsolat kiragadja az olvasót az eddigi idilli közegből, és teljesen más megvilágításba helyezi, átértelmezi a két első sort. Ismét a felütés kétségbeesettségére, a múlttól való elszakadás fájdalmára asszociálunk, s a történések sorsszerűségét erősíti a „nincs kegyelem” kifejezés is, majd a strófa konklúziója, ami később többször ismétlődik a műben: „oda a szívem”.

Hasonló drámaisággal találkozunk a balladában is. Itt a helyzetleírást maga a cím helyettesíti, az olvasó (ballada esetében helyesebb talán hallgatóról beszélnünk) in medias res kezdéssel azonnal a jelenet részesévé válik. A tömör párbeszéd odavetett félmondatai közvetett módon adják a hallgató tudtára, hogy a beszélgetőtársak régi ismerősök (’azé’ gyütt kend?”). Az már csak a dialógus második feléből derül ki, hogy egy korábbi konfliktus elmérgesedéséről van szó; a két első sorból arra is következtethetnénk, hogy két régi barát találkozik, akik félszavakból is megértik egymást. A fordulópontnak is nevezhető, agresszív „fityfirity” azonban egyértelművé teszi, hogy a szereplők ellenséges szándékkal vannak egymás iránt, s a ballada ettől a ponttól afféle szócsatává alakul át.

S térjünk most vissza az elégiához! Nem hasonló szócsatával találkozunk itt is? A második strófa, igazodva az előző strófa feszes szerkezetéhez, tömör mondatokba sűrít két olyan paradoxont, ami felett akár el is sikolhat a figyelmünk, ha nem nézünk a szöveg mélyére. A „játékból szóltam, hogy észrevegyen” és az „ajkához értem csak úgy véletlen” sorok olyan képtelen állításokat tartalmaznak, amiknél meg kell állnunk egy pillanatra. Hiszen nem lehet „játékból szólni”, vagy valakinek „véletlenül” az ajkához érni! Mivel nyilvánvaló lehetetlenségről van szó, különös figyelmet kell szentelnünk e két sornak. Egyfelől újra eszünkbe jut a felütés kétségbeesett hangneme, az újrakezdés vágyának drámai megfogalmazása, s arra gondolhatunk, hogy e paradoxonok a múlttól való elszakadás lehetetlenségét jelenítik meg; másfelől viszont kétségbe vonhatják az eddigi állításokkal szembeni feltétlen bizalmunkat. S az olvasó hirtelen zavarba jön: mivel van dolga hát? Egy végső kétségbeeséssel küzdő lírai alannyal, vagy egy ellentmondásokkal teli játékkal, ahol minden igaz, és az ellenkezője is? A második strófa két utolsó sorának pozitív kicsengése, s a következő strófában kétszer is ismételt „bolond” kifejezés a vers játékosságát emeli ki, ám a költő ezzel szembe helyezi a drámai, csaknem biblikus hangvételű „úgy legyen” kifejezést, s a „késő volt már minden szó” kijelentést, amely ismét a szorongatottság és a félelem érzetét kelti az olvasóban. Ez az egymásnak feszülő ellentétpár a következő strófában is folytatódik: a költő egyszerre beszél a bolond szerencséről és arról, hogy a tűzzel játszik, vagyis veszélyben forog. Ennél a pontnál visszatérhetünk a balladára, ahol hasonló helyzetet figyelhetünk meg a dialógusok mögött: az agresszív „fityfiritty” másodszori ismétlése („Neköm még sönki nem mondta, hogy fityfiritty!”) már a szó pajkos hangutánzó jellegét helyezi előtérbe, és egy pillanatra elbizonytalanodunk. A beszélő ezzel a mondattal felháborodottságát kívánja kifejezni, vagy inkább valamiféle hiányra, vágyott dologra utal, s vágyát a József Attilánál újra felbukkanó, némileg arrogáns stílusban veti a világ szemére? (Emlékezzünk a múlttól való elszakadás vágyára Szandi költeményében!) Azt hiszem, ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely mindkét mű szempontjából kulcsfontosságú. Valamiféle vágy rejtett felszínre töréséről van tehát itt szó (e kérdés pszichológiai elemzése igen érdekes témája lehet egy következő tanulmánynak), amely bizonyára magát a lírai alanyt is zavarba ejti (erre utal az elégia megrendítő, a gyermekkor biztonságából való kiszakadást megjelenítő mondata, és az azt követő ellentmondásos sor: „nem vagyok már gyerek, ezt észreveszem, / ha ő megcsókol, az másról szól”, illetve a ballada végkifejletében elhangzó, balladai homályt megjelenítő „broáf".

Szandi esetében egyszerűbb a dolgunk: a költőnő szinte tálcán kínálja a megoldást, de ehhez a szöveg mélyebb rétegeit kell vizsgálnunk. Amikor a lírai alany a gyermekkortól, a múlttól való elszakadásáról beszél, külön kiemeli: „ezt észreveszem”. Mivel normális esetben ilyen mondatrészt nem fűzünk egy kijelentéshez, nyilvánvalóan költői szándékot kell feltételeznünk, s ez világossá is válik, ha a strófát követő, formailag is kiszakadó „vau-vau-vau” sorhoz kapcsoljuk. A költő ráeszmél valamire, először szembesül a fiatalkor elmúlásával, s ez az élmény olyan elemi erejű, hogy új dimenziókat nyit meg előtte. A „vau-vau-vau” kifejezés, ami nyilvánvalóan a kutya hangadását utánozza, pontosan ezt jeleníti meg, de olyan tömörséggel, ami újra zavarba ejti az olvasót: a költőnő nem írja körül, hogy hirtelen teljesen más szemmel kezdett nézni a világra, egyszerűen olyan kontextusba (jelen esetben: egy kutya bőrébe) helyezi saját személyét, ami ezt a helyzetet egyértelműen kifejezi. Ám a játékosság, a paradoxon itt sem marad el, Szandi ehhez végig ragaszkodik: a két kulcsfontosságú sor („nem vagyok már gyerek, ezt észreveszem” és „vau-vau-vau”) közé újból beékeli azt a strófát, ami már az előzőekben is fejtörést okozott az olvasónak: megint a bolondság és a tűzzel játszó költőnő kettősségével szembesülünk, s újra felmerül a kétely az olvasóban: játék áldozata, vagy valóságos tragikummal szembesül? Szandi a megoldást az olvasóra bízza, de az utolsó strófa lezártságot megjelenítő sorai („a régi fényképeket eltehetem”) azt támasztják alá, hogy igenis tragikummal, csak éppen játékos hangnemben előadott tragikummal van dolgunk, s véleményem szerint éppen ez teszi naggyá e költeményt. A végső lezárást jelentő, többször megismételt „oda a szívem” visszafordíthatatlanságát és komolyságát hangsúlyozza az előző sorban a nyelvtan kötöttségére való utalás („múlt idő már a tavalyi nyár”), bár a belső asszonánc (már-nyár) itt sem nélkülöz némi játékosságot.

A balladával már nehezebb a dolgunk. Semmi sallang, semmi felesleges kijelentés: a párbeszéd tömör és lényegre törő, s az olvasó számára néha nehezen követhető. A „neköm még sönki sem mondta…” kezdetű sorra, az emberi komplexusok tömör megjelenítésére válaszol a „broáf”, melynek hangfestő jellege egyszerre agresszív (morgásra emlékeztet), familiáris (olyan kifejezésre utal, aminek jelentését csak ketten ismerik) és vészjósló (mély hangrendű magánhangzót tartalmaz). S ugyanakkor kifejezi azt a fajta elrugaszkodást, másik dimenzióba való átlépést, amit Szandi költeményében a „vau-vau-vau” fogalmazott meg. Az olvasó/hallgató meghökken, s ugyanúgy, mint Szandinál, elbizonytalanodik: ez a szó vajon a tragikum lecsapódása a beszélőben, vagy annak kifejezése, hogy az agresszió/játékosság a másik szereplő kijelentésétől függetlenül folytatódik? Mivel a szöveg töredékes, és itt vége szakad, a döntés ez esetben is az olvasó dolga.

Két teljesen eltérő, ám mégis hasonló szöveggel van hát dolgunk. Más eszközökkel, de ugyanúgy egyszerűségre törekvő, minimalista színezetű stílusban fogalmazzák meg a játék és a félelem kettősségét. Szandi lírai alanya a gyermekkortól való eltávolodás tragikumát oldja fel játékos paradoxonaival, míg a balladában elemi hiányérzet fogalmazódik meg, s a mondatokat hangutánzó-hangfestő szavak teszik játékossá. Két teljesen különböző kor költeményei egy izgalmas ponton találkoznak; ez az, ami az irodalmat igazán széppé teszi.

Rémálom a metróban
A buvársajtó beszámolt róla, hogy a ma délelőtti órákban egy szolgálatot teljesítő jegyellenőr, F. Béla, minden előzetes figyelmeztetés nélkül mezei poszátává változott, miután a Blaha Lujza téri metróállomáson ellenőrizni próbált egy gyanúsan viselkedő fiatalembert. A fiatalembert – bár még nem tudni, van-e köze az eseményekhez – a rendőrség most is keresi.
- Borzalmas volt – mondta el kérésünkre K. Gizella, F. Béla munkatársa, aki jelen volt, amikor az eset történt. – Egyszerűen mezei poszátává változott. Kiabáltunk, hogy „Béla, Béla!”, de ő nem válaszolt, csak verdesett a kis szárnyaival, a pótdíj-befizetési csekkek meg röpködtek körülötte... Döbbenetes, hogy még mi sem vagyunk biztonságban.
A BKV F. Bélát saját poszátájának tekinti, madáreleségről és kalitkáról később intézkednek.