“Csak mikor a Hármakkal biztonságban megérkezett kopár személyiség-otthonának nyugodt környezetébe, mely egy a tengerből ferdén kiemelkedő, aprócska sziklán gubbasztott, akkor szólalt meg. A csend kúpjában, amin kívül az óceán tehetetlenül dübörgött, a szél hiába süvített, és még az örvény is hasztalan nyújtogatta vonzó energiacsápjait, a Legvénebb ezt mondta megfáradtan:
- Hát eljöttetek... - Beszéde lassú hullámzás volt előre-hátra, amelyet némileg hangsúlyozott egy tompa vörös szín.
A Hármak nem tudták, mit feleljenek. Pur azonban végül megkockáztatta:
- Vártál ránk?
A Legvénebb valamivel határozottabb vörösen pulzált egyszer, kétszer. Szünetet tartott. Aztán így szólt:
- Én nem várok... itt nincs mire várni. - Még élénkebb vörös villanás következett. - Mindenki a jövőt várja. Csakhogy, tudjátok, a jövő nem létezik.
- Számára esetleg – súgta oda Pur a társainak, mire Fless és Asterrea villódzva leereszkedett a Legvénebb otthonának kőpadlójára, és ott imbolyogva megállapodtak.
Házigazdájuk követte példájukat, és amikor leért, mozdulatlanná dermedt. Pur ellebegett a többiek fölött, mozgásban tartotta magát, de színét nem tudta elváltoztatni az állandósult zöldeskékről.
- De tudtad, hogy jövünk – mondta a Legvénebbnek.
- Jöttök? Jöttök? Igen, és jöttetek is, no meg jönni fogtok. Számomra minden nap a mai nap. Akkor is én leszek a Legvénebb, ha a többiek továbblépnek. Sosem változom, ahogy a világom sem.
- De a többiek már továbbléptek – mondta Fless. - Mi sok életciklussal utánad élünk, Legvénebb... olyan sokkal, hogy már a szélmadarak sem képesek számon tartani.
Házigazdájuk mintha kihúzta volna valamelyest anyagi testét, gondosan elrendezve energiaáramlásait. Vörös színéhez halk, finoman rezgő zümmögést társított, úgy mondta:
- Semmi sincs utánam itt, a Sziklán. Ha idejöttök, kiléptek az időből, akárcsak én. Most már mindig is itt voltatok, és mindig itt lesztek, egészen távozásotok pillanatáig.
Asterrea váratlanul sárgán fölszikrázott, és föllibbent a szélcsendes levegőbe. Fless csak nézett utána, Pur azonban azonnal követte, és megpróbálta megnyugtatni. Asterrea újra és újra nekivetette magát a Legvénebb otthonát képező csendkúp falának. Minden alkalomal visszapattant, de ő nem adta fel, megint megrohamozta a vihar peremét, megpróbált kijutni a kinti tombolásba. Számtalan ragyogó színt villantott fel, és a csendet különös frekvenciájú hangok szabdalták szét, ám végül Pur hajthatatlan irányítása és Fless tompa pillantása alatt elcsigázottan visszasüllyedt a kőpadlóra.
- Csapda, csapda – pulzálta. - Ez itt, ez maga az örvény, tudnunk kellett volna, sosem szabadulunk meg innen.”
- Hát eljöttetek... - Beszéde lassú hullámzás volt előre-hátra, amelyet némileg hangsúlyozott egy tompa vörös szín.
A Hármak nem tudták, mit feleljenek. Pur azonban végül megkockáztatta:
- Vártál ránk?
A Legvénebb valamivel határozottabb vörösen pulzált egyszer, kétszer. Szünetet tartott. Aztán így szólt:
- Én nem várok... itt nincs mire várni. - Még élénkebb vörös villanás következett. - Mindenki a jövőt várja. Csakhogy, tudjátok, a jövő nem létezik.
- Számára esetleg – súgta oda Pur a társainak, mire Fless és Asterrea villódzva leereszkedett a Legvénebb otthonának kőpadlójára, és ott imbolyogva megállapodtak.
Házigazdájuk követte példájukat, és amikor leért, mozdulatlanná dermedt. Pur ellebegett a többiek fölött, mozgásban tartotta magát, de színét nem tudta elváltoztatni az állandósult zöldeskékről.
- De tudtad, hogy jövünk – mondta a Legvénebbnek.
- Jöttök? Jöttök? Igen, és jöttetek is, no meg jönni fogtok. Számomra minden nap a mai nap. Akkor is én leszek a Legvénebb, ha a többiek továbblépnek. Sosem változom, ahogy a világom sem.
- De a többiek már továbbléptek – mondta Fless. - Mi sok életciklussal utánad élünk, Legvénebb... olyan sokkal, hogy már a szélmadarak sem képesek számon tartani.
Házigazdájuk mintha kihúzta volna valamelyest anyagi testét, gondosan elrendezve energiaáramlásait. Vörös színéhez halk, finoman rezgő zümmögést társított, úgy mondta:
- Semmi sincs utánam itt, a Sziklán. Ha idejöttök, kiléptek az időből, akárcsak én. Most már mindig is itt voltatok, és mindig itt lesztek, egészen távozásotok pillanatáig.
Asterrea váratlanul sárgán fölszikrázott, és föllibbent a szélcsendes levegőbe. Fless csak nézett utána, Pur azonban azonnal követte, és megpróbálta megnyugtatni. Asterrea újra és újra nekivetette magát a Legvénebb otthonát képező csendkúp falának. Minden alkalomal visszapattant, de ő nem adta fel, megint megrohamozta a vihar peremét, megpróbált kijutni a kinti tombolásba. Számtalan ragyogó színt villantott fel, és a csendet különös frekvenciájú hangok szabdalták szét, ám végül Pur hajthatatlan irányítása és Fless tompa pillantása alatt elcsigázottan visszasüllyedt a kőpadlóra.
- Csapda, csapda – pulzálta. - Ez itt, ez maga az örvény, tudnunk kellett volna, sosem szabadulunk meg innen.”
Terry Carr: A Változó és a Hármak tánca. (ford. Németh Attila, megjelent a Galaktika Magazin különkiadásában: Metagalaktika v 9.5, 2007)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése