Itten születtem, az Amazonas mélyén, a nagy, vizes folyóban. És amikor megszülettem, meg voltam születve, és a víz benézett hozzám az ablakon. Persze telekkönyvileg nem volt az enyém az Amazonas, de majdnem. Akkor még csak becsületes piranhák éltek a folyóban. Mert akkor még minden jobb volt. Jobb volt az iszap, jobb volt a hínár, jobbak voltak a bennszülöttek, és jobb volt a bal. Azért szidják ma azt a világot, mert nem lehetett a víz alatt száradni akkor. Mert vizesnek kellett lenni és dolgozni kellett, és ezt nagyon nem szeretik ezek.
Gyorsan megtanultam, hogy az Élet nem habostorta. Apám, aki szintén becsületes piranha volt, odajött hozzám, és azt mondta, ne sírjak. Ezt együtt kezdtük el, és együtt is fejezzük be, és helytállunk. Még akkor is álljuk a helyt, ha iszonyatos sajtszag van. És én akkor még nem értettem. Nem értettem, hogy a halaknak nem szabad utána nézni, mert akkor vége. Egyszer úgyis elúsznak. Mint az élet. És akkor a piranha egyedül marad. Mert a fiatal piranhák útja sikamlós, és akik egyensúlyukat vesztik, könnyen a vesetranszplantáció hívogató árkában lelik magukat.
Ekkoriban volt, hogy a csigák folytatni akarták ott, ahol abbahagyták. De aztán megtudták, hogy ott már nem lehet folytatni, és ettöl megvadultak. És hirtelen ott voltak mindenütt. Jöttek borzalmas cuppogással, és nyifegtek és purcolódtak és megbicserődve lobogtatták a szemüket, és anyátok életére esküszöm, hogy nagyon rosszul éreztem magam ettől. Kiúsztam a pajtába édesapámhoz, aki bennszülöttet evett bicskával. Lassan ette, tűnődve majszolva a lábujját, és a bennszülött meg ugrált, és a tehenét kereste. De nem találta meg, mert a tehénnek már vége volt. Meg volt halva egyszer s mindenkorra. Akkor a csigákról kérdeztem. És ő azt mondta:
- Jönnek a csigák, jönnek, és hozzák a vérhagymát. Ezért kell behinteni őket szőnyegbombával, meg azért is, mert a tetthal álla az okos škodás. Mi leszünk az új Kőműves Kelemenné, a beépített ember, de mi iszapból építünk házat és nem betonból, mert betonunk nincs. De az idő majd lemossa a tehénről a gatyát. Mert a gatya a tehén lelkének aljnövényzete, és mint ilyen, néha kivirágzik. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt. Mert süket a tehén, meg vak is. Mert elhagyta a tehenet a világnézeti beintegrálódás, elment melegebb éghajlatra, csak mi maradtunk, meg a tehén, de az, mint mondtam, süket is meg vak is, úgyhogy azzal nem védjük meg ezt a halgerincek által övezett kis arculatváltást.
Valami szorongatásfélét éreztem, és le kellett vennem magamról a búvárruhát. Féltem, mint a veteményes. Ezek jönnek, ezt mondta édesapám, és az áradat elsodorja majd a recsegő kis tanyákat és a csíkos lepedőt, meg a színes tévét. És könyvet, ki fog könyvet írni rólam, egy árva kis piranháról a nagy vizes Amazonasban? Nem tudom, miért kellett aznap olyan sokat gondoljak mindezekre. Talán a folyó levegője teszi, meg hogy eszembe jutott az a régi nap, amikor alulmúltuk magunkat, Fernando bácsival. Meg a pacsirtákkal. És a pacsirták elpacsirták nekünk, hogy „jaj de nagyon hullámzik a délibábos metróállomás”. És Fernando bácsi ráncolta volna a homlokát, de nem volt neki. Mert már azunk se volt, homlokunk. És akkor megértettem, hogy egyetlen lehetőségünk a valódi testvéri közösség megalapozása a piranhatársadalom széles rétegeiben, a tehénnek és a gatyának egyetlen sorsközösségbe való összeforrasztása által.
De már késő volt. Már itt voltak. Jött a szörnyű, pogány áradat. Tele volt velük minden. A levelek, a fák, a sajtó. Mindent elragadtak, ami az útjukba került: a portást, a hímzőegyleti tagkönyvet, megboldogult édesanyám atomrakétáját. Ő maga varrta a fáskamrában, amikor nem volt biztosításunk. És most elviszik, döbbentem rá, ezek a beteges vadállatok elragadják tőlünk a nagy nehezen összekuporgatott csontszalonnát, meg a szabadságot. Mert ez kellett nekik, a szabadságunk, az életünk, a halhatatlan lelkünk, ezt akarták a semmibe taszajtani. Letépték a folyóról az idillt, és megcsócsálva taposták bele a hideg acsarkodás mocsarába. És közben taszajtottak.
Figyelünk. Egy percre egészen csönd van, csak a taszajtás zaja hallatszik. Félelmetes, szinte borzasztó ez a vizes csönd, a piranha lélegezni is alig mer. Ránk nehezedik ez az idegen nehézvíz, egy péppé taposott nemzet endlösungjának trójai falova. Nehéz esztendők fekete szekértolói dörömböltek át a lelkemen. Olyan volt, mint egy mese, de nem mese volt, mert itt nem a királyfiak győztek, hanem a csigák – ezek a kietlen bérgörények, akik hamvas lelkemet azon a setét napon békétlenné mázolták.
