Zocalo

Tegnap délelőtt, mexikói idő szerint pontosan 9 óra 12 perckor megsemmisült a Világegyetem.

Erről tulajdonképpen csak úgy szereztem tudomást, hogy miközben a reggeli kávét kortyolgatva leültem a laptopom elé, hogy elolvassam a reggeli híreket, megcsörrent a telefon, és legnagyobb megdöbbenésemre a Nyúl volt a vonal másik végén. A Nyúl csak akkor hív, ha tényleg nagy baj van. Magamban káromkodtam, de azért igyekeztem kedves és határozott stílusban válaszolgatni a mondandóját röpködő lóalkatrészekkel és természetfeletti lények nemi aktusra való felszólításával teletűzdelő központi könyvelőnek. Végül megígértem neki, hogy odamegyek a helyszínre, és kézbe veszem az ügyet, még mielőtt a tér-idő kontinuumon kívüli dimenziók is szétfoszlanak a Nagy Semmiben. A Nyúl alighanem érezte hangomban a neheztelést, mert a beszélgetés végén a tőle megszokottnál jóval udvariasabb módon búcsúzott el. Vagy nem tudná egyedül megoldani a problémát, vagy megint el akar nekem adni valamit, gondoltam.

A vártnál is nagyobb káosz fogadott a Központi Vezérlőben. A bejáratot a szavanna makettje torlaszolta el; ferdén a falhoz volt támasztva, fejjel lefelé lógtak róla a mágnessel odaerősített műanyag fák és állatok. A Vezérlő csaknem felét őserdei növényzet nőtte be; a gyökerek és liánok gyakorlatilag átfúrták a vezérlőegységet, a fluktuációs doboz tetejét leszaggatta egy hurrikán, a belsejében egy csorda elégedett mikrontehén kérődzött, a kartotékrendszer elemeiből pedig egy vicces kedvű dolgozó hatalmas origami repülőgép-anyahajót ragasztott össze. A helyiség mennyezete leégett, néhány megfeketedett gerenda jelezte csak a tető egykori helyét; az egyik gerendacsonkon tíz-tizenöt kisméretű kenyérpirító gubbasztott, idegesen csóválták a tápvezetékeiket, és bűntudatos tekintettel sandítottak egymásra. A Nyúl fel-alá rohangászott, és egy légycsapóval próbált likvidálni egy szappanbuborékra emlékeztető, miniatűr galaxist.

- Baj van, Q – sóhajtott fel, amikor meglátott; kezével ingerülten arrébb hessegette a szemtelen galaxist. – Blackie a nyakamra küldte ezt a rakás újonc kenyérpirítót, olyan sötétek, mint az anyaföld. Addig piszkálták a vezérlőegységet, amíg felül nem írták a logikai kódokat, és most nézd meg, mekkora szar közepére kerültem. Tudod, mennyi időbe telik, míg újrakönyvelem az elmúlt kétmillió évet?! Micsoda kupleráj! Ha jobban belegondolok, nem az a furcsa, hogy megsemmisült a világegyetem, hanem az, hogy eddig működött. Vigyázz, hová lépsz, az előbb láttam egy fekete lyukat valahol, még nem volt időm leragasztani.

Egy ügyes mozdulattal elkaptam és a zsebembe süllyesztettem a céltalanul röpködő minigalaxist.

- Ha szerencsénk van, elég lesz visszafejteni a vezérlőegység memóriáját, és helyrehozható a probléma – mondtam reménykedve.

- Láss hozzá – legyintett a Nyúl -, a doboz tele van mikrontehenekkel, lakoltasd ki őket, de vigyázz, némelyikük harap. Már vagy ötször lefújtam őket kemotox-szal, de semmi eredménye.

Miután kihalásztam a mikronteheneket, és biztonságba helyeztem őket a szavanna-makett egy nagyobb méretű felhőjén, sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy a probléma összetettebb, mint gondoltam. A vezérlőegység még így, átfúrva is működött (a liánok furcsa, zümmögő hangot hallattak, mintha csiklandozta volna őket az elektromosság), amikor azonban megpróbáltam belépni a központi adattárolóba, a következő felirat fogadott:

- Mi az istennyila?! – hördültem föl. A Nyúl megvonta a vállát, egy cseppet sem volt meglepődve.

– Az, hogy ti alkottátok a világegyetemet, még korántsem jelenti azt, hogy titeket illetnek a szerzői jogok. Elolvastátok teremtéskor az apróbetűs részeket? Sejtettem, hogy nem. Mostanában ez a módi. Megcsinálod, aztán jó pénzért megveheted. A Bizottság jól keres rajta. Nemrég be akarták tiltatni az élőlények közötti interakciót, mert attól félnek, a moszatok meg a papucsállatkák ingyen terjesztik majd egymás között a hozzáférési kódokat. Szerencse, hogy a bíróság végül is elutasította a kérelmet, úgyhogy most csak a spenót és a dzsungáriai törpehörcsög közötti interakció számít bűncselekménynek.

- És most mi a francot csináljak? – szakítottam félbe ingerültem a Nyúl jogfilozófiai fejtegetését.

- Csinálunk egy ideiglenes helyreállítást, aztán elmész a Bizottsághoz, és lezsírozod velük, hogy mi legyen. Vidd magaddal a főpapotokat is, asszem szükség lesz az aláírására. Rám ebben ne számíts.

Ekkor már sejtettem, hogy nehéz napnak nézek elébe.

Az ideiglenes helyreállítás többé-kevésbé sikeres volt. Bár minden ötödik percben megjelent egy üzenet, miszerint ha nem ütjük be a Világegyetem érvényes licenszkódját, számíthatunk egy nagy hatósugarú hidrogénbomba detonációjára valahol az IP-címünk alapján megjelölt körzetben, és kissé összekeveredtek a természetben a színek, az installáció működött, és úgy tűnt, a Világegyetem lakóinak többsége nem is vette észre, hogy bármi fennakadás történt volna az univerzum hatalmas gépezetében.

A főpapot, akiről a Nyúl beszélt – pontosabban egy kissé antiszociális, középkorú férfit, aki hivatalosan is az azték főpapok szellemi örökösének tekintette magát –, szerencsére könnyen megtaláltam. A teotihuacani piramisoknál megtudtam egy vattacukor-árustól, hogy a főpap általában a tenochtitláni Templo Mayor egykori helyének közelében, egy lakókocsiban tartózkodik, ahol rituális táncok kíséretében tetemes mennyiségű tequilát vesz magához, a nap jelen szakában azonban ne ott keressem, ugyanis a Paseo de la Reforma sugárúti McDonald’s-ban dolgozik, mint konyhai kisegítő és takarító. Tésztaképű, izzadós, unott figura volt, nem különösebben dobta fel a látogatásom; gyanakodva nézegette a biciklimet, mintha azon töprengene, simán csak elmebeteg vagyok-e, vagy esetleg hajlandó vagyok némi aprópénzt is adni. Be kellett vetnem a fenyegetés alantas és istenhez nem illő fegyverét, hogy meggyőzzem a feladat fontosságáról; hogy hitt-e nekem, fogalmam sincs, mindenesetre úgy látta, hogy ha akár csak 0,1% esélye van annak, hogy igazat mondok, már nem érdemes megkockáztatnia, hogy ugyanezt a beszélgetést valamelyik bátyámmal folytassa le, kevésbé családias hangnemben.

A Szerzői Jogi Bizottság székhelyét, legnagyobb meglepetésemre, a Cuauhtémoc negyed egyik rozzant lakóházának pincéjében találtuk meg. A narancssárga penészfoltos falakról omlott a vakolat, a lefelé vezető lépcsőt egyetlen meztelen villanykörte világította meg. Némileg noszogatnom kellett a hivatalos azték főpapot, pár percig esküdözött, hogy ő oda ugyan le nem megy, még ha maga a mennyei Szűz Mária lökdösi is egy targoncával, ám miután kilátásba helyeztem, hogy akkor a következő öt percben Vörössel tárgyaljon az ügyről, mégis kötélnek állt. Remegett, mint a kocsonya, de nem is kárhoztattam érte. Az utcáról beszűrődött a foszforeszkáló világoskék fák természetellenes fénye, az omladozó falon, mint leprás bőrön rohangásztak a megtermett csótányok; ilyen lehet a pokol tornáca, gondoltam.

A lépcső alján nehéz vasajtó fogadott, ketten kellett nekifeszülnünk, hogy engedjen. Óvatosan nyitottam be, hirtelen mintha nekem is inamba szállt volna a bátorságom; aztán emlékeztettem magam a helyzet abszurditására és felháborodásom jogosságára. Próbáltam a dühből erőt meríteni, aztán végül mégis a kimért határozottság mellett döntöttem. Az efféle hétpróbás gonosztevők megérzik a túljátszott felháborodottság mögött a szorongást, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.

Maga a Bizottság három erősen elhízott sertésből állt. Ketten egy koszos, zöld bársony huzatú kanapén döglöttek, és a tévét bámulták; a harmadik éppen lábat áztatott egy lavórban, és az Ovaciones egy régi számát olvasta. Uralkodnom kellett magamon, hogy hangosan fel ne röhögjek. Az, amelyik az újságot olvasta, lustán felemelte tekintetét a megsárgult lapokról, és úgy mért végig, ahogy a henteskampóra akasztott kopasztott csirkét szokás.

- Ma nincs félfogadás – röffentette oda. – Jöjjenek vissza csütörtökön, délután kettő és három között. Kivéve, ha panaszt akarnak benyújtani, azzal péntek reggel jöhetnek, de ne túl korán, Rodrigo utál korán kelni.

Kicsit kihúztam magam, aztán egy elegáns mozdulattal felkaptam a lábvizes lavórt, és a tartalmát a döbbent bizottsági tag fejére öntöttem, hogy ezzel adjak előzetesen is hangsúlyt a mondanivalómnak. A kanapén tehénkedő két joggingos pöffeteg unott kérődzéssel figyelte, mi történik. Arra a kérdésre, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt, természetesen nem tudták a választ, én pedig nem éreztem elég lelkierőt magamban, hogy felvilágosító kiselőadásba kezdjek.

- Ti itt – mondtam lassan, tagoltan, hogy felfogják – semmiféle jognak nem vagytok a birtokában, ami nem a hátsó feletekre és a budiban található vécépapírra vonatkozik. Világos? Most pedig szépen elmesélitek nekem, hogyan törlöm a ti úgynevezett szerzői jogotokat a Világegyetemről. Ez az úriember – taszigáltam előre a folyamatos csuklással küzdő azték főpapot, aki valószínűleg még soha életében nem nézett ki kevésbé azték főpapnak, viszont kifejezetten egy McDonald’s-os konyhai kisegítő benyomását keltette – majd segít, ha esetleg nem találtok valami fontos dokumentációt.

- Na, hát ez meg mi ez?! – hördült fel a kanapén terpeszkedők egyike. Viseltes, piros tréningruha-felsőjén pattogatott kukorica morzsáit véltem felfedezni. – Tiltakozom! Ez erőszak, és maga, maga be lesz perelve, maga lelkiismeretlen senki. Mit gondol, mi lesz a gyermekeink jövőjével, ha mindenféle jöttmentek igényt formálhatnak ilyen meg olyan jogokra, mégis mit képzel, mi ez, valami nyüves demokrácia?

Itt minden bizonnyal egy hosszú monológnak kellett volna következnie, de a főpap vérszemet kaphatott, mert a tréningruhás hordószónok arca tragikus hirtelenséggel összetalálkozott a konyhai kisegítő jobbegyenesével. Rettenetesen kicsinyesnek és megalázónak éreztem mindezt. Talán még egy kandi kamera is van itt valahol, és az egészet leadja este a tévé, gondoltam sötéten.

- Akkor én itt most magatokra is hagynálak titeket – hajoltam meg a bizottsági tagok felé. – Téged pedig – fordultam a jóleső jobbegyenes után a kezét dörzsölő főpaphoz – megvárlak odafönt, ha végeztél. Ha segítség kell, csak szólj, Vörös és Blackie mindig kapható egy kis bunyóra.

Megkönnyebbülés volt feljönni a napfényre, bár e napfény zöldesszürke volt és valahogy papírszagú. Rágyújtottam egy cigarettára, és leültem a járda szélére; egy pillanatra már-már kétségbeesés fogott el. Sokáig üldögéltem a térdemre hajtott fejjel, a napfény természetellenes rezgését hallgatva (olyan volt, mint egy távoli, hatalmas ventilátor), s mikor felnéztem, pár csillogó aprópénzt láttam magam előtt az úton. Rájöttem, hogy néhány járókelő koldusnak nézett. Eltűnődtem, vajon hány percünk van még a robbanásig.

A főpap kimelegedve, átizzadt, vérpecsétes trikóban botorkált fel a lépcsőn, a homlokát törölgetve. Diadalmasan lobogtatott egy megsárgult faxpapírt, amire otromba kézírással egy hosszú szám-és betűkódot firkáltak. Komótosan összeszedtem a földről a nekem dobált aprópénzt, és a főpap kezébe nyomtam. Ajkáról lehervadt a busás borravalót váró londíner-fiú mosolya, és visszatért arcára a kezdeti kedvetlenség.

- Menj békével – mondtam neki. – És örülj, hogy elmondhatod magadról, hogy egyszer fontos szerepet játszottál a világegyetem történetében. Attól tartok, ennél többre már sosem viszed.

Keserű szájízem maradt e szavak után; ahogy végigbicikliztem a romos sorházak mentén, már-már megszületett bennem az elhatározás, hogy visszakerekezek, és kedvesebb és biztatóbb szavakkal veszek búcsút az önjelölt azték főméltóságtól, végül mégsem tettem. Legalább most az egyszer őszinte volt vele valaki.

A Nyúl öröme határtalan volt, amikor kezébe nyomtam a számkódot.

- Van valami különleges kívánságod? – kérdezte széles vigyorral. – Megváltoztassunk valamit a fennáló világegyetemben?

Vállat vontam. – És mégis, mibe fog nekem kerülni, ha azt mondom, változtassunk?

- Ugyan, semmiség, az adósod vagyok. Ingyen és bérmentve kívánhatsz valamit, de persze csak valami apróságot. A szegénység, a háborúk vagy a mexikói szélsőjobb felszámolásához sajnos nincs elég kapacitásom, az rengeteg papírmunkával jár, és amíg ezekkel vagyok megáldva – fejével megvetően a lesütött szemmel gubbasztó újoncok felé bökött – addig szó sem lehet ilyesmiről, ezek még részecskeregisztrációs nyomtatványokat is összekeverik. De ha szeretnél például egy kétméteres fluoreszkáló gumikacsát a nappaliba, vagy egy új generációs mosógépet, azt megoldhatjuk.

- Valami másra gondoltam – mosolyodtam el. – Nincs véletlenül egy felesleges reverziós kondenzátorod?

Volt neki. Miután megkaptam a kondenzátort, és érzékeny búcsút vettem a Központi Vezérlőtől, első utam a sírhoz vezetett. A szarkofágot nem kis munka volt felfeszíteni, de a hely szelleme és az egész napi megaláztatás emléke olyan eszelős dühöt hozott elő belőlem, hogy minden bizonnyal puszta körömmel is lyukat vájtam volna a márványlapon, ha kell. Remegett a kezem, és a félhomályban nagyon ügyelnem kellett, nehogy elvétsem a csontok anatómiai helyét, és egy hasznavehetetlen mutánst kapjak végeredményül; végül mégis sikerült elrendeznem a maradványokat annak rendje s módja szerint, és szerencsémre a kondenzátor is kifogástalanul működött. Alig telt bele fél óra, és már ott ácsorogtunk Mexikóvárosban, a Paseo de la Reforma sugárúti McDonald’s étterem előtt. Igyekeztem komolyságot erőltetni az arcomra, jelezve a pillanat történelmi jellegét, de amikor beléptünk, a szám önkéntelenül is széles vigyorra húzódott.

- Ez a fiú itt nagyon szeretne veletek dolgozni – fordultam bizalmas mosollyal az egyik névtáblás éttermi dolgozóhoz, akinek fehér ingéből arra következtettem, hogy a főnökséghez tartozik. – Tudom, nem szokás így ajtóstul rontani a házba, de már hónapok óta rágja a fülem, hogy a konyhai kisegítő mellett szeretne segéderő lenni. Ez az álma, kicsit fogyatékos szegény – tettem hozzá halkan. – Néha Hernán Cortesnek képzeli magát, ne foglalkozzatok vele, majd kinövi. Ja, és ne fizessetek neki sokat, úgyis csak elissza.

Cortes szemmel láthatólag nem értette, mi történik körülötte; kicsit kótyagos volt még a kondenzátortól. Vállon veregettem, és rosszmájúan integettem neki, ahogy bekísérték a konyhára. Végre tettem valami az emberiségért, gondoltam.

Hazaérkezve újra beüzemeltem a kondenzátort. Őszintén szólva régóta forgattam már a fejemben a gondolatot, hogy a konformista vértapír megfelelő ellenőrzés mellett hasznos tagja lenne a mexikói társadalomnak; úgy döntöttem, itt az ideje a gyakorlatban is tesztelnem ezt a hipotézist.

Miután megitattam egy kis tequilával, és többé-kevésbé magához tért, leültettem a konformistát a kanapéra, amely mellett jópár hónapig az olvasólámpa szerepét töltötte be.

- Tapírkám, szabadon elmehetsz, ha megígéred, hogy többet nem ártod bele magad a politikába, és nem kényszerítesz lajhárokat arra, hogy betont keverjenek. Mivel én hoztalak vissza az életbe, és az adósom vagy, egy apró szívességet kérnék tőled. Éppen neked való feladat – mondtam, és átnyújtottam a konformistának a Bizottság székhelyének címét. Kicsit meglepődött, aztán feltette csiptetős szemüvegét, egy ideig komolyan tanulmányozta a cetlit, és homlokát ráncolva adta tudomásomra, igen nehéz és költséges feladatot róttam rá ezzel a megbízással.

- Tisztán vagy tocsogósan akarod? – kérdezte. – Mert ha az utóbbi, akkor a takarításért felárat számolok.

- Rád bízom. Tudom, hogy jó az ízlésed.

Ma reggel, amikor a kávémat kortyolgatva leültem, hogy szokás szerint átfussam a reggeli híreket, elismeréssel nyugtáztam, hogy a tapír valóban gyorsan és precízen dolgozik. „A Laguna Verde atomerőmű turbinájában találták meg a Szerzői Jogi Bizottság tagjait” – ez volt mindenhol a vezető hír. A hivatalos beszámoló szerint a boncolás előzetes eredményei arra utaltak, hogy a zsírhivatalnokokat először kisnyugdíjasok elé vetették, akik feltehetően keményre száradt zsömlékkel hajigálták őket, majd felaprított bankjegyek tüzén füstölték őket, mielőtt a turbinában landoltak volna. Felugrottam az asztaltól, és boldogan feltéptem az abalkot.

- A Világegyetem újra a tiétek! – kiáltottam a járókelőknek, de csak néhányuk pillantott fel az ablakomra; nagy többségük leszegett fejjel ment tovább a vizes utcán, olyan ember benyomását keltve, akit cseppet sem érdekel az egész.

Talán tényleg nem is érdekelte őket.