Zocalo

Kopogott a szemem az éhségtől. Először azt hittem, csak az éjjeli eső kopogását hallom a tetőablakon, de a halk, egyenletes kopp-kopp az eső elállta után is folytatódott. A tapír összegömbölyödve horpasztott a padlón, semmi jelét nem adva, hogy hallaná ugyanazt az idegesítő kopogást, így arra a következtetésre kellett jutnom, hogy valóban a többnapos éhezéstől lüktető szemem a hang forrása. A szomszédban halkan imához készülődött a két muszlim testvér; a plafont bámulva hallgattam a müezzin recsegő rádióból átszűrődő hangját. Minden bizonnyal ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, muszáj lesz valami munka után néznem. Az elmúlt hónapokban igen változatos munkaköröket töltöttem be, dolgoztam egy halfeldolgozó üzemben, sikáltam lépcsőházat, szereltem bevásárlókocsit, sőt még arra is rákényszerített a sors, hogy esti óráimban a Csendes Kérődzés ragacsos bádogasztalainál szolgáljam fel a vizezett sört, mígnem mindezt megelégelve felhagytam a kínkeserves kenyérkeresés alantas szokásával. Még három hete sem volt, hogy a félig pucolt halat kidobtam az üzemablakon és pikkelyektől bűzlő kezemet törölgetve kisétáltam a halas bizniszből, és máris úsztam az adósságban; mivel a megkeresett pénz a rezsire is alig volt elég, az üres tortillára és a krumplira, ami az étkezéseim legjavát kitette, már kölcsön kellett kérnem a tapírtól. A testvéreimtől mégsem akartam kérni, nem tudtam volna elviselni az ezzel járó megaláztatást és gúnyolódást.

Így történt, hogy – miután találtam két pesot metrójegyre – lenyelve büszkeségemet, elmentem egy munkaközvetítő irodába, ahol kedvesen fogadtak, de figyelmeztettek, hogy ne tápláljak túl vérmes reményeket. Mivel se a marketinghez, se a managementhez, se a banki szektorhoz nem igazán értek, és a kettős könyvelés sem kifejezetten a szakterületem, választhatok a halfeldolgozás, zoknicsomagolás és az utcazenélés között, bár ez utóbbit nem ajánlanák, mert egyrészt nem fizet túl jól, másrészt igen nagy az esélye, hogy megtépi az embert egy-két kóbor kutya, nagyothalló vezénylő tábornok vagy rivális utcazenész banda. Ezeken kívül, ha egy kis szerencsém van, esetleg átszökhetek illegálisan az Egyesült Államokba, ahol állítólag el lehet helyezkedni takarítóként egy kórbonctani intézetben, de lehet, hogy ez csak amolyan városi legenda.

Gondolom, nem látszottam túl boldognak. A tapír meg is jegyezte a reggeli kávénál, hogy ne is haragudjak, de mostanában kifejezetten negatív impulzusokat sugárzok őfeléje, amely kisugárzást leszek szíves megszüntetni, az ő szívcsakrájának ez nem tesz jót, és a rossz gondolatok különben is vonzzák a szerencsétlenséget, a végén még addig sugárzok itten, hogy őt eltalálja egy kósza meteor vagy beleáll a veséjébe egy bírósági végzés, hogy mást ne mondjon. Miután röviden vázoltam neki a helyzetet, hogy megértse elkeseredettségem, egy percig homlokráncolva hümmögött magában, majd előállt egy alkalomhoz illően képtelen javaslattal.

- Miért nem alapítunk vállalkozást? – szegezte nekem a kérdést. – A terrorizmusban rengeteg pénz van. Te értesz a számítógépekhez, tudsz fejben összeadni meg mindenféle nyelven vakerolni, nekem meg vannak kapcsolataim, mi kell még?

Más helyzetben alighanem félresöpörtem volna egy efféle, komolyan nem vehető felvetést, de jelen pillanatban még ez tűnt a legkecsegtetőbbnek a választási lehetőségeim közül. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd komolyan fontolóra veszek ilyesmit. Volt némi félnivalóm, mivel - mi tagadás – volt már némi bűnözői múltam, többek között egy felfüggesztett 25 éves börtönbüntetés, amit pár éve azért kaptam, mert előre megfontolt szándékkal lopott teasüteményt szállítottam le egy féllábú, árva, tüdőrákos etióp kiscsávónak, aki a Pino Suárez környékén használt teflonedényeket árult.

- Az emberrablás és a likvidálási szolgáltatások nagyon menők manapság – folytatta a tapír. – Ha jobban belegondolsz, még profilt sem kell váltanod, elvégre elég sokan imádkoznak olyasmiket, hogy távoztasd el tőlem ezt meg ezt, szabadíts meg ettől vagy attól. Mindezt most minőségi szolgáltatásként, eddig sosem tapasztalt színvonalon és modernizált infrastruktúrával űzhetnéd, csak egy kis tőke kell hozzá. Hírszerzési célokra beidomíthatunk néhány repülő csótányt, az nem kerül semmibe. „Örökre elvisszük” betéti társaság. Vagy inkább „Egyenesen az Alvilágba”? „Ne imádkozz, telefonálj!” Csinálunk weboldalt, szórólapot, tévéreklámot, benépszerűsödünk, fizetés aranyrúdban, gyémántban vagy valutában. Gazdagok leszünk, tollaskám!

A tapír boldog vigyorral körbeviharzott a lakásban, talált pár füzetlapot meg egy alkoholos filcet, buzgó szórólapírásba kezdett, közben folyamatosan fecsegve jövőnk szépségéről és a napfényes kilátásokról, majd ugrándozva elrohant, hogy ő most azonnal szétoszt néhány szórólapot a metró aluljárójában, drukkoljak neki, hogy ne kapják el a gépfegyveres biztonsági őrök.

Legnagyobb meglepetésemre másnap reggel egy gyűrött, tépett szélű kockás cetli hevert a postaládámban; rajta girbegurba, igen hajlott korra vagy a motorikus idegrendszer problémáira utaló betűkkel ez állt:

„Szabadíccsátok ki Izaurát. Maj fizetek, ha átvettem. Telefón: 044-624-128-1254"

Arra számítottam, hogy a tapíron csüggedés vesz majd erőt eme arculcsapásnak is felérő, komolytalan megbízás láttán, de éppen ellenkezőleg, egyenesen lázba jött.

- És mégis, hogyan képzeled el a nagyszabású akció lebonyolítását? - tettem fel vitriolosan a kérdést. - Igazán nem akarok a lelkedbe gázolni, de mégis hogyan szabadítsuk ki Izaurát, ha Izaura a valóságban nem létezik? A csaj nyista, nincs!

- Majd lesz! - vágta rá a tapír.- Most mit értetlenkedsz. Csinálj egy valószínűsített géntérképet, és láss munkához, te értesz az ilyesmihez, nem? Az se baj, ha nem túl szép, csak lehetőleg ne a háta közepéből nőjön ki a feje, legyenek meg a lábai, meg ilyenek. Én majd kitalálom a sztorit, hogy hogyan szabadítottuk ki. Ha igyekszel, este leszállítjuk, és meglesz a pénz. Istenem, hová tetted a képzelőerődet?!

A tapír szavai mellbe vágtak, de nem az ötlet abszurditása képesztett el, hanem a felismerés, hogy a konformistának, akit, bevallom, sokáig és sokféleképpen lenéztem, igaza van. Kezd kiveszni belőlem az a képzelőerő, az a túláradó potenciál, amellyel annak idején világokat tudtam teremteni – és ez a felismerés fájdalmasabb volt, mint bármi, amivel hosszú létem alatt eddig szembesültem. Hirtelen úgy tűnt, áthatolhatatlan fal választ el a többi élőlénytől, a teremtményeimtől, akiknek szemében – szerettem ezt hinni – egykori erőm visszfénye csillog; s most mintha idegenek és elérhetetlenek lennének, mintha csak engem rántana le a tehetetlen, állott víz szagától terhes nehézkedés, míg ők könnyedén és elegánsan siklanak valami éteri magasságban, és többé nem tudok szót érteni velük. Talán emiatt vallott kudarcot mostanában minden abbeli próbálkozásom, hogy bármit is befejezzek? Ez volt a titkos féreg, ami rágott rajtam és szívta ki belőlem a józan derűt? Szomorúan jegyeztem meg magamban: ugyan ki fogja újrateremteni a világot a következő, mindent elsöprő világégés után, ha nekem már sem erőm, sem kedvem, sem fantáziám nincs az efféle munkához?

Bizonyára ennek a depressziós gondolatmenetnek volt köszönhető, hogy Izaura megteremtése afféle mérföldkővé, történelmi megmérettetéssé nőtt a szememben, és olyan ügybuzgalommal és szorongással láttam neki a kisszerű feladatnak, mintha legalábbis a tejút-rendszert kellett volna újraalkotnom két kiló lótrágyából. Alig telt bele két óra, és Izaura már ott cigarettázott a kanapén, unottan kapcsolgatva a BBC és a TV Azteca között. Magas volt, vékony és valahogy a 20-as évek miliőjét árasztotta; néha kíváncsian rám sandított félrecsapott svájci sapkája alól. A tapír elejtette a franciakenyeret, amikor meglátta.

- Hogy az a mennydörgős... - kiáltott fel, de Isaura egyetlen kézmozdulattal beléfojtotta a szót.

- Kérem, tartózkodjon az illetlen szavak használatától! Az illetlenség és a nem megfelelő neveltetés a legnagyobb akadály, amit a munkásosztálynak le kell küzdenie. Ez a küzdelem bizonyos értelemben nehezebb, mint az imperialisták és ellenforradalmárok ellen vívott harcunk, hiszen itt önmagunkat, szokásainkat és megingathatatlannak hitt koncepcióinkat kell megkérdőjeleznünk – de nem ezt tettük akkor is, mikor Marx és Lenin írásaival először szembesülve rádöbbentünk addigi létünk kilátástalan hiábavalóságára?

- Az isten szerelmére, Isaura egy nemes szívű rabszolgalány, nem pedig egy arisztokrata beszédmodorral megvert segédmunkás! - mérgelődött a tapír. - Hitelesnek kell lennünk! Szerinted Alvaro beleszeretne egy ilyen trampliba?!

- Ugyan már, adtam neki egy kis proletár öntudatot, elvégre abolicionista volt, vagy nem?

- S az vagyok ma is! - vetette közbe büszkén Isaura. - Mert hát mivégre az, hogy minekünk annyi becsületünk sincsen a zsíros bajszú dölyfösök előtt, mint a kutyának az asztal alá rúgva? Mintha ugyan nem tudnák, hogy a pestisnél is rosszabb az éhség, s az éhségnél is rosszabb a reménytelen szolgaság bilincse. De megtanultunk már nemcsak megismerni, de kiismerni titeket, pöffeszkedő tapírokat, jóllakott párnástalpúakat...

Egy pillanatra összeszorult a gyomrom, mikor ráébredtem, kit hallottam utoljára hasonló stílusban szónokolni. Vajon mi történt a növények vérgőzős légiójával, amely oly büszkén vallotta, hogy életemre és megsemmisítésemre tör? Övék a bőségszaru, enyém a nincstelen nemesség. De meddig, és mivégre?

- Nem gondolod, hogy szállítás előtt fel kéne hívnunk a megbízót? - kérdeztem a tapírtól. - Mi van, ha végletesen konzervatív, vagy ilyesmi? Akkor nem árt átprogramoznom Izaurácskát, a végén még reklamálni fog, talán fel is jelent, a francnak sem hiányzik.

- Igazad lehet – hümmögött a tapír. - Hívd fel őket, addig kimosom a zoknimat, valami barom leöntött paradicsomlével a metró aluljáróban. Nem is baj, ha elcsevegtek, legalább képet kapunk róla, milyen profilt érdemes felvillantanunk, milyenek az igények, tudod, elvileg ez egy profi cég, modern technológiával és az igényekhez alkalmazkodó, rugalmas személyi állománnyal.

Amikor felhívtam a megadott számot, egy kellemes női hang búgott bele andalítóan a kagylóba.

- Ön a Mexikói Holland Jezsuiták Tapír- és Tollaskígyó-ellenes Ligáját hívta, üdvözlöm, miben segíthetek?

Egy pillanatig töprengtem, mi lenne a legdiplomatikusabb mondat, ami az adott helyzetben elhangozhat, aztán ügyesen kivágtam magam.

- Nemrég hallottam az önök szervezetéről, és felkeltette az érdeklődésemet. Arról szeretnék tájékoztatást kapni, hogy pontosan mi a problémájuk a tapírokkal és a Tollaskígyóval, illetve hogy milyen kritériumok alapján lehet belépni a szervezetbe.

A női hang ugyanazzal a konzerv-udvariassággal válaszolt, mint amivel felvette a telefont. Éreztem, hogy a hátamon folyik le a hideg veríték.

- A Liga hivatalos álláspontja szerint, amit 2008 augusztusában már a mexikói parlamentben is vitára bocsátott, a tapírok városi környezetromboló tevékenysége és a Tollaskígyónak nevezett azték istent övező mítoszok jelenléte a közbeszédben súlyosan sérti a kiskorúak egészséges fejlődéshez való jogát, alkotmányellenes, félelmet és visszatetszést kelt, valamint erősíti a korrupciót és az üvegház-hatást. Ez az álláspont ma már számos internetes fórumon képezi vita tárgyát, és ennek a publicitásnak köszönhetően a szervezet az utóbbi évben kilecvenezer új taggal bővült. A ligába való belépéshez csupán egy erkölcsi bizonyítvány, egy cipőméretről szóló igazolás és egy személyi igazolvány szüksé...

Mielőtt a hölgy befejezhette volna a mondatot, letettem a telefont. Vajon hogy adom be mindezt a tapírnak, gondoltam.

A konformista várakozásommal ellentétben nem háborodott fel, csupán elröhögte magát, és azt felelte, a pénznek nincs szaga.

- Már csak az a kérdés, ki fogja leszállítani az árut – morfondírozott -, mert az világos, hogy mi nem mehetünk. Nincs véletlenül valami haverod, akinek van terepjárója, öltönye, napszemüvege meg fegyverei? Profinak kell kinéznünk, érted. Hívj fel pár embert, és kérdezz rá, beszállnának-e. Kapnak százalékot, na persze nem sokat.

Némi töprengés után természetesen Vöröst hívtam, ki mást is hívhattam volna. Legalább fél óráig próbálkoztam, mire el tudtam érni; amikor felvette, hosszasan szabadkozott, hogy dolga volt, és az alvilágban sajnos még nincs térerő, de a Telcel már dolgozik rajta, legalábbis ezt mondták a múltkor, amikor reklamált, hogy a szolgáltatás hiányosságai miatt lemaradt egy fontos üzleti tárgyalásról. Miután röviden vázoltam neki a helyzetet és az elvégzendő feladatot, hangsúlyozva, hogy a megbízókat sem megnyúzni, sem feldarabolni nem szabad, legfeljebb gázspray-vel lefújni, de azt is csak végső esetben, Vörös rövid hezitálás után beleegyezett, hogy a leszállítónkként dolgozzon, sőt részesedést sem kért, azt mondta, csupán a poén kedvéért megcsinálja. Természetesen családi pletykák is szóba kerültek; elmesélte, hogy Blackie, bár a Zsírfarkú Rémpingvinnel már nem találkozgat, mostanában UFÓkat szokott látni, és valamiért az a meggyőződése, hogy mindhárom öccse lepaktált az amerikai kormánnyal; ezen aztán jól elhümmögtünk, talán mert nem tudtuk, röhögnünk kellene, vagy inkább sírnunk. Megtudtam, hogy Bakancs is jól van, mostanában végzett el egy motoros nyugdíjasirtó tanfolyamot, szabadidejében paprikát nemesít, és hétvégente összejárnak pókerezni. Micsoda családi idill, milyen kár, hogy engem már megint kihagytak belőle, gondoltam cinikusan, de ügyeltem rá, hogy Vörös ne érzékeljen semmit a rámtörő keserűségből.

A tapír egészen lázba jött, mikor megtudta, hogy sikerült elintéznem a leszállítást. A második telefont a Mexikói Holland Jezsuiták Tapír- és Tollaskígyó-ellenes Ligájához már ő intézte; nem sokkal azután, hogy megállapodott a megbízókkal a leszállítás pontos helyéről és idejéről, valamint az árról, Vörös terepjárója is leparkolt a ház előtt. Sejtettem, hogy a dolognak nem lesz jó vége. Izaurát belecsavartuk egy szőnyegbe (eleinte nagyon tiltakozott, hogy nem viheti magával a tévét, aztán felismerte, hogy az ellenállás hasztalan), bedobtuk a terepjáró csomagtartójába, és a tapírral még hosszú percekig álltunk az üres utcán, miután Vörös elhajtott.

- Szerinted minden rendben lesz? - kérdezte a tapír. Sejtettem, hogy a kérdésben benne rejlik a meggyőződés, miszerint egyáltalán semmi sem lesz rendben.

- Hát, remélhetőleg Vörös nem csinál semmi hülyeséget – feleltem bíztatóan. - Előadja a kamu kiszabadítási mesét, átveszi a pénzt, átadja a csajt, ez nem lehet olyan bonyolult... Ne féltsd, végigcsinált már pár dolgot az elmúlt néhány ezer évben.

- Nem is őt féltem – nyögött fel a tapír. - De ha rögtön azzal robbanunk be a piacra, hogy élve megnyúztuk a megbízóinkat, megvakítottuk őket vagy rájuk hoztuk a pestist, nem jósolok túl nagy jövőt a cégünknek. Tudom, hogy a testvéred meg minden, de a hideg futkos a hátamon a fickótól.

Vállat vontam. - Ugyan már, nincs ezen mit szégyenkezni, tapírkám. Vöröstől még én is félek.

A tapír minden bizonnyal felhúzta volna a szemöldökét, ha lett volna neki. - Azt hittem, jóban vagytok – mondta meglepetten.

- Jóban is vagyunk – válaszoltam -, de ez nem jelenti azt, hogy ne félnék tőle. Vöröstől, azt hiszem, még Blackie is fél egy kicsit. Van benne valami... hmm... félelmetesen abszurd.

A délután hátralévő részében a kanapén ücsörögtünk, néztük a „Ki tud többet a brit konzervatív politikáról?” című vetélkedőt, a tapír nyers zellert rágcsált, és vártuk, hogy Vörös végre telefonáljon. Amikor a tapír átkapcsolt az Esmas hírműsorára, és meghallottuk a legfrissebb híreket a Tepito körzetben történt állítólagos drogkartell-leszámolásról, már legszívesebben a falba vertem volna a fejem. A rövid, ám mégis sokatmondó híradás szerint két rivális banda keveredett tűzharcba, melynek során három autó felrobbant, megsemmisült kilenc zöldséges bódé, egy teherautó platójáról elszabadult egy egész csirkefarm állatállománya, valamint a jelek szerint ismeretlen tettesek likvidálták a Mexikói Holland Jezsuiták Tapír- és Tollaskígyó-ellenes Ligájának teljes vezetőségét. Én elsápadtam, a tapír viszont hangos nevetésben tört ki, és még akkor is vinnyogva röhögött, mikor Vörös a tőle megszokott eleganciával berúgta az ajtót és a dohányzóasztalra dobott egy nejlonzacskóba csomagolt pénzköteget. Az öltönye véres volt; talán ezt ellensúlyozandó, az öltönyzsebébe egy szál margarétát tűzött.

- Tudod jól, hogy sosem végzek fél munkát – mondta félvállról, a körmét tisztogatva közben. - A Ligával többé nem lesz gondotok. Ami Izaurát illeti, végül egy nyugdíjas otthonban tettem ki, most épp a nyanyákat oktatja empiriokriticizmusra és marxista osztályelméletre, szerintem jól meglesznek. - Angyali mosolyra húzta a száját, ahogy mindig, ha elégedett volt valamivel. - Ugye, akkor bevesztek a vállalkozásba?

Hajnalig söröztünk, kibeszéltük az univerzumot, közben lerészegedtünk, elénekeltünk néhány hazafias dalt, és csak nagy nehezen sikerült lebeszélnem róla Vöröst, hogy megsüsse és elfogyassza a tapírt. A konformista ezen incidens után bezárkózott a konyhaszekrénybe, reggelig a tányérok között gubbasztott, és alig volt hajlandó hozzám szólni.

Reggel Vörös elvitt kocsival a Templo Mayorhoz. A Justo Sierrán vettünk néhány burritot, és miközben a járda szélén ülve reggeliztünk, Vörös kifejtette, hogy sokkal több szelektív hulladékgyűjtőre volna szükség, és hogy ő csak és kizárólag az e célra felállított konténerekbe hajlandó szárazelemet dobni, és nagyon reméli, hogy egyszer majd a halandók is követni fogják a példáját. Hűvös volt, szürke esőfelhők lógtak az égen.

- Te, Q – bökött oldalba Vörös, miközben egy gyakorlott kosárlabdás mozdulatával a közeli szemetesbe hajította a burrito papírját -, szerinted mennyi idő van még a világvégéig?

- Három év, legfeljebb négy – feleltem. - Nem hinném, hogy több. Úgyhogy lazíts, amíg lehet, nemsokára nagyon neki kell állnunk a melónak.

Ezen magam is elgondolkodtam. Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett, aztán Vörös elköszönt, és a lelkemre kötötte, hogy a hétvégén elmegyek hozzájuk pókerezni. Talán mégsem vagyok egyedül, gondoltam valami furcsa megkönnyebbüléssel. Talán mégiscsak szóba kéne állnom a testvéreimmel. Elmélkedő hangulatban sétáltam el a Chapultepec parkba, ahol összeszedtem néhány eldobált szárazelemet, délután pedig elvittem a tapírt az Antropológiai Múzeumba, hogy kiengesztelődjön.

Különben sem árt neki a művelődés.