Nyugtalan voltam az utóbbi időben. Azóta nem kaptam hírt a begóniákról, de ott motoszkált bennem valami, amit akár aggodalomnak is nevezhetnék. Mit teszünk, ha kicsavarják a kezünkből a metszőollót, amellyel éppen az ő vadhajtásaikat igyekszünk lenyesni? Kiadunk egy nyilatkozatot, hogy mélyen elítéljük a begóniákat, ettől pedig ők mélységesen megdöbbennek, magukba szállnak és többé nem akarják majd radioaktív láncfűrésszel feldarabolni az állatokat? Egyre kevésbé bíztam ebben. Ritkán fordul elő velem ilyesmi, de teljesen tanácstalan voltam. Nem volt más választásom: el kellett mennem a Konformista Vértapírhoz.
A Konformista egészen pontosan 5 és fél hónapja tűnt el valahol a Popocatepetl vulkán környékén. Azóta nem látta senki, bár a helyiek egyike megjegyezte, hogy hideg, felhős éjszakákon néha hallani lehet a mormolását, hogy „nem vagyok anarchoszindikalista, nem vagyok anarchoszindikalista”. Egy másik helybélitől megtudtam, hogy a szőttessel kereskedő indiánok, akik hétvégenként félreteszik a dzsipet, és mezítláb másznak át a hegyen, az egyik meredélynél találtak egy félig megevett sündisznót meg egy tányér káposztasalátát, és ebből arra következtettek, hogy a Konformista arrafelé vert tanyát. Azt is rebesgették, hogy átnevelő tábort nyitott a hegyoldalban, és kétujjú lajhárokat próbál az igaz hit erejével kigyógyítani a kétujjúságból, rádöbbentve őket, hogy ha igazán hisznek és az Úr gondjaira bízzák magukat, elérhetik a lelki-szellemi szabadság háromujjú állapotát.
Csomagoltam hát egy kis hamuban sült leopárdmájat, egy machetét megy egy palacsintasütőt, és némi számolgatás után sikeresen nyitottam egy tér-idő kaput (igaz, elsőre elrontottam a koordinátákat, és a közterület-fenntartók egyik lerakatánál kötöttem ki, ahol kapásból két kukáskocsi is koldult tőlem 20 pesot). Jól sejtettem: a Konformista nem egy barlangba vette be magát, hogy a megvilágosodott aszkéták életét kövesse, mint a helyiek hitték, hanem instant angol villát hozott magával, olyan zacskósat, amihez csak víz kell, és magától megépül. A vitrines bárszekrény mellett találtam, éppen a rézkilincset fényesítette egy kétségbeesetten csiporászó kolibrival. Érkezésem nem lepte meg; felém se fordult, úgy üdvözölt.
- Nocsak – mondta nyájas, kárörvendő hangon -, füst száll fel a vulkánból, a csillagok állása tragédiát mutat, a kolibri mindjárt kifingik itt a kezemben, a nagy Quetzalcoatl pedig ellátogat hozzám, hogy a tanácsomat kérje.
- Nem – feleltem –, rohadtul nem érdekelnek a tanácsaid. Nálad van viszont a metszőollóm, az most jól jönne. Persze remélem, hogy nem lesz rá szükségem…
- Azt nem adhatom vissza – vágott a szavamba -, az az új templomba kell! Mégis, mi a franccal vágjak rendet a lajhárok között? Igazán, mélyen elszomorít, hogy én itt a lelkemet kitéve próbálom megmenteni ezeknek a szerencsétlen, félrevezetett, beteg kétujjúaknak a lelkét, erre mindenki ellenem fordul, és jönnek, hogy túl nagy a zaj, meg túl sok a hasadóanyag a hátsó kertben, meg hogy miért égetünk el naponta 160 autógumit. Sose hittem volna, hogy ebbe az országba is beköszönt egyszer a vallásüldözés. Hát nem értitek, milyen fontos az én misszióm?! – lengette meg vadul az orrom előtt a kolibrit. – Mi lesz ezekből a lajhárokból?! Adócsalók lesznek, értelmi fogyatékosok, terroristák meg pedofilok, hát ezt akarjátok?! Hát már te is le akarod rombolni a családokat, Quetzalcoatl?
Mély megdöbbenést és fájdalmas értetlenséget éreztem a hangjában. Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat: kötelességem felvilágosítani a Konformistát, hogy kissé félreértelmezi az univerzumban betöltött szerepkörét, de aztán letettem erről, miután egy gyors fejszámolással megsaccoltam, hány munkaórába telne rendet tennem a fejében.
- Látom, új hobbit találtál – mondtam keserűen. – A lajhárok szekírozása a jelek szerint legalább olyan szórakoztató, mint a nyugdíjasverés.
Megvetően végigmért.
- Nincs időm veled fecserészni, felügyelnem kell a büntető rajzszakkört.
Az ajtóban egy nagydarab, kigyúrt lajhár jelent meg. Gucci öltönyt viselt és sötét napszemüveget; egyik gomblyukába egy szál petrezselymet tűzött, talán hogy ne tévesszék össze a helyi temetkezési vállalkozóval.
- Uram, alázatosan jelentem, Felipe lefutotta a 345 mérföldet! – rikkantotta. A Konformista szeme felcsillant az örömtől.
- És??
- Még mindig két ujja van, uram.
- Istenem, hát sosem lesz vége? – jajdult fel fájdalmasan a vértapír, és egy legyintéssel jelezte a kigyúrt petrezselymes lajhárnak, hogy elmehet. - Már megint személyesen nekem kell kézbevennem az ügyet, hát mindent nekem kell csinálnom?!
Dühödten földhöz vágta a kolibrit, és kiviharzott a hátsó kertbe. Rossz előérzettel követtem; amit azonban a hátsó kertben láttam, az minden sejtésemet felülmúlta.
A jelek szerint a Konformista egy miniatűr piramis építésébe fogott. Becsvágyát ismerve alighanem nagyobbra tervezte, ám számításai bebizonyították, hogy a lajhárok legmegfeszítettebb munkatempójával számolva is a legnagyobb piramis, ami az ő életében még felépülhet, mindössze 6 méterszer 6 méter alapterületű. Az elmúlt 5 hónapban a lajhároknak megfeszített munkával sikerült letenniük az első téglasort, s a munka most is teljes gőzzel folyt: néhányan malteros vödröket cipelve vánszorogtak centiméterről centiméterre, mások betont kevertek (ami elég nehéz munka lehetett, mert a beton állandóan megkötött), izmosabb lajhárok egy kis csoportja pedig éppen egy imbolygó talicskába próbált berakodni néhány téglát.
A Felipe névre hallgató lajhár elnyúlva feküdt a földön az egyik malteros vödör mellett. Első ránézésre azt mondtam volna, döglött, de néha meg-megrándult a szája, mintha magában beszélne. Tényleg csak két ujja volt. A kigyúrt petrezselymes zavartan téblábolt mellette; alighanem szégyellte, hogy kudarcot vallott a rá bízott táborlakóval. A Konformista fájdalmasan felsóhajtott.
- Felipe, miért csinálod ezt velem? Miért? - kérdezte szinte könyörgő hangon. - Miért dúl benned ennyi gyűlölet? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen, hogy veszélybe sodrod nemcsak önmagad üdvözülését, de társaid gyógyulását is? - A petrezselymeshez fordult. - Megkapta a napi elektrosokkot?
- Meg, uram, de semmi eredménye – vallotta be a kigyúrt. - Ma is megröntgeneztük, de semmi jele, hogy harmadik ujjai nőnének. Igazán sajnálom, uram. - Az ilyeneket szokás „etikatisztnek” nevezni, gondoltam.
- Akkor hát nincs más választásunk, drasztikus megoldáshoz kell folyamodnunk – mondta szomorúan a tapír, szánakozó tekintettel méregetve az öntudatlan lajhárt, akinek csendben habzott a szája. - Fellőjük, talán attól észhez tér. Hívd fel az oroszokat, hogy befér-e még hozzájuk egy űrtúrista. Mondd, hogy a meghajtóra kötözve is jó lesz.
Megszokott büntetés lehetett ez errefelé, mert az eddig apatikusan szuszogó lajhár pofája fájdalmas fintorba húzódott, mancsát erőtlen, kérlelő mozdulattal emelte a Konformista felé.
- Ne – nyögte alig hallhatóan -, csak az oroszokhoz ne... Ne bírom ki, ha még egyszer el kell énekelnem a Katyusát...
A Konformistát feldühítette a lajhár ellenkezése. Meghökkenve figyeltem, ahogy előhúzza a zsebéből a testi fenyítés régóta betiltott, kegyetlen eszközét, a sípolós gumicsirkét. Gyorsan kellett cselekednem. Mielőtt még a műszárnyas lesújthatott volna, előkaptam a palacsintasütőt, és akkora maflást adtam a tapírnak, hogy repült két métert, majd szétterpesztett lábakkal, hason landolt két betonkeverő között. Nem mozdult. Az öltönyös verőlajhár pánikba eshetett, mert megragadta a gomblyukába tűzött petrezselymet, a szájába tömte, majd néhány másodperc elteltével öntudatlanul rogyott a földre. A lajhárok elkerekedett szemekkel, értetlenül néztek hol rájuk, hol rám.
- Meneküljetek már! - ordítottam rájuk. - Mit álltok és néztek, ti szerencsétlen agymosottak? Csináljatok már valamit, az ég szerelmére!
- Meneküljünk? - nézett rám ingerülten az egyik. - És mégis hogyan, bazmeg? Ha nem tűnt volna fel, lajhárok vagyunk, a végsebességünk 400 méter/óra!
Káromkodva vágtam földhöz a palacsintasütőt. Az egyik lajhár megkocogtatta a vállamat.
- Mondd, mi a fene van veled? - kérdezte értetlenül. - Tezcatlipoca annak idején azért űzött el, mert egy keményfejű, meg nem alkuvó harcos voltál, most meg prédikáló hippi vagy? Ha jönnek a begóniák, és közlik, hogy ki akarnak csinálni, majd látványosan előveszik a láncfűrészt, te jóindulatú mosollyal meg egy szál rozsdás metszőollóval akarod őket lebeszélni az öldöklésről? Azt hiszed, hogy a határozottsággal párosuló kedvességed majd meggyőzi őket bármiről is? Most meg itt nyomod a szöveget, hogy a lajhárok meneküljenek, mert ez a gazember mindjárt magához tér? Eszednél vagy, baszkikám? Na látod, ezért nem maradtál te a főisten. Tudod, hogy tisztellek, meg minden, de ne töketlenkedj már.
Talán ez volt az utolsó lökés, nem is tudom. Mindenesetre pár órával később, mikor az utolsó ejtőernyős lajhárok is leszálltak a Chapultepec parkban, én pedig már a függőágyban elnyúlva figyeltem, ahogy a vulkán oldalán izzó tűzkígyóként folyik le a láva, úgy éreztem, végre pontot tettem valaminek a végére.
Két, talán három nap telhetett el; a késő esti csengetésre ajtót nyitva egy fiatal lajhárral találtam magam szemközt.
- Fogadd el e szerény ajándékot, kérlek, hálánk jeléül – mondta, rábökve a négy keréken guruló tapírszoborra, amit épp ketten próbáltak felvonszolni a lépcsőn. Először azt hittem, bronzból van, de mikor közelről is szemügyre vettem és megkopogtattam, egyértelművé vált, hogy ez bizony bazalt, és belül üreges. A Konformista a jelek szerint mégis magához tért még a vulkánkitörés előtt, és úgy döntött, a mártír hősi pózában kíván fennmaradni az örökkévalóságnak: szemeit ájtatosan az égre emelve, egyik mancsát a szívére szorítva, másikat szenvedélyesen kitárva ácsorgott és várta, hogy megérkezzen végre a lávafolyam. Alighanem köztudott volt, hogy a halál ezen formáját fogja választani, mert a lajhárok meglepően rövid idő alatt megtalálták, kiásták, kifaragták és négy kereket szereltek rá, hogy elhozhassák nekem.
- Ezen kívül fogadd el a Nagy Konformista fő művét, a „Ne tétlenkedjünk a hagymakarikák erdejében”-t – folytatta az ifjú lajhár széles mosollyal, és átnyújtott egy vaskos, szemmel láthatóan gyakran forgatott, piros bőrbe kötött könyvet. Kissé zavarban voltam, nem igazán tudtam, mit kezdjek ezzel a gáláns ajándékkal, vagy hogy mit is kéne mondanom. A tapírt betolták a nappaliba a kanapé mellé, majd mindhárman meghajoltak, és csöndben, a maguk komótos módján távoztak az ablakon.
Még aznap este felszereltem a tapír fejére egy lámpát. A kanapén ülve kényelmesen elértem a kapcsolót, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy a meleg fényű állólámpával kombinált tapír, a kanapé, a falon lógó régi reklámok és Frida Kahlo-képek, illetve a kis szecessziós dohányzóasztal a rajta álló tequilás üveggel egy barátságos olvasóhely lehető legtökéletesebb konstellációja. A könyv, mely a „Ne tétlenkedjünk a hagymakarikák erdejében” címet viselte, így kezdődött:
„Midőn e sorokat papírra vetém, a kétujjú lajhárok szabadon flangáltak az erőben. Oda mentek, ahova akartak; azt a levelet rágták meg, amelyiket csak akarták; akkor és annyit aludtak, amikor és amennyit jól esett. Jöttek-mentek, játszottak, zabáltak, szunyáltak, pókereztek, s csak néha tizedelte őket járvány vagy éhes ragadozó. Úgy tűnt, nincs különösebb bajuk sem a világgal, sem önmagukkal. Azonnal tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Cselekednem kell, mielőtt e tudatlan barmok egyik napról a másikra az anarchoszindikalizmus szörnyedelmes mocsarában találják magukat, és megfertőzik szabados életvitelükkel az Egyetemes Tapírságot...”
Fölnéztem a Konformistára; bazaltpofája örökös, erőltetett mosolyra húzódott, szívre szorított mancsán álmosan dörzsölgette lábait egy eltévedt légy.
- Tapírkám – mondtam szelíden -, mégiscsak nagy barom vagy te. Megtarthatod a metszőollómat.

BREAKING NEWS

Megdöbbentő felvétel került a birtokunkba, mely egyértelműen bizonyítja, hogy igazam volt. A kormány és a nemzetközi összeesküvés foggal-körömmel próbálja eltitkolni előlünk a szörnyű igazságot, ám hazugságaik most lelepleződnek! Ebből a felvételből kiderül, hányadán is állunk! A veszély valós! Ne dőljetek be az aljas propagandának, ami azt sulykolja, hogy nincs mitől félnünk, miközben vezetőink lepaktálnak halálos ellenségeinkkel!

Van, aki még ezek után is kételkedik??

Hajnali negyed ötkor úgy döntöttem, abbahagyom a munkát. Meleg volt, izzadtam, mint a bontott csirke a sütőrácson, lógott a számból a tövig szívott cigi, a horizontot elsötétítették a kólás és sörös dobozok; a tegnapi tíz fiolányi vér levételétől tésztaszűrővé avanzsált karomon lilán rajzolódott ki egy egész idegen földrész térképe, mintha az UFO-látók Nemzetközi Találkozóján tartott egyik előadás illusztrációs anyagát tetováltattam volna magamra. Már csak egy kis klozetpapírt kellett volna a lábamra tekernem, hogy a puszta megjelenésemmel halálba kergessek egy teljes zombiellenes rohamosztagot. De persze az is lehet, hogy még feltűnést se keltenék, gondoltam, a felebaráti szeretet nevében kebelre lennék ölelve, és kapnék ingyen ebédjegyet meg Michael Jacksonos kulcstartót.
A begónia, amit ki tudja, melyik ármányos ellenségem küldött a nyakamra, csendes gyűlölettel figyelt a cserépkályha tetején. Az éjszaka közepén csengetett be, sűrűn elnézést kért, majd empátiámra apellálva bekéredzkedett a mosdóba, ahogy ő fogalmazott, „enyhülést találni e szörnyű hőségben”. Levélmozdulatokkal navigálható, kisméretű légisiklón utazott, amiben kényelmesen elfért egy műanyag cserép. Miután becsuktam az ajtót, belebegett a nappaliba, helyet foglalt a cserépkályhán, és közölte, hogy meg fog ölni, de előbb még nagylelkűen szeretné megadni nekem az utolsó lehetőséget, hogy szemem felnyíljon az igaz növénység tiszteletére, még mielőtt lelkem a Nagy Fotoszintetizátor elé kerül, aki meggyőződése szerint igen kellemetlen perceket fog szerezni nekem halálom után, sőt, minden bizonnyal egy külön helyet tartogat nekem valahol a szakadár kaktuszok és a gyökéráruló kétszikűek között. Ezután hosszasan ecsetelte az „állat”, de különösen az „emlős” kategóriájába sorolt entitások végtelen aberráltságát és bűnös életvitelét, a gyomor és az emésztés undort keltő voltát, a légzés oxigénrabló csökevényeit, a végtagok és a helyváltoztatás anyatermészettel ellenkező mechanizmusait, majd kijelentette, hogy a jelen helyzet nem tartható, és haladéktalanul vissza kell térni a perm, vagy rosszabb esetben a triász korszak tiszta és makulátlan élővilágához a Föld, az univerzum és az egyetemes növénység megmentése céljából.
Mikor befejezte a fájdalmas kesergést a világ kegyetlenségéről, a régi jó értékek eltűnéséről, a morál rettenetes összeomlásáról és önnön sanyarú sorsáról, és már éppen nekikészülődött, hogy küldetését beteljesítse, visszakérdeztem, hogy az imént részletezett világmagyarázat mellett tulajdonképpen miféle személyes kategorikus imperatívusz indítja őt arra, hogy kocsonyásított benzint tartalmazó harci gyújtóanyaggal beszórja az állítólag világveszejtő zooliberális és emlősplutkorata irományoktól rogyadozó íróasztalomat, és így ő maga is a lángok martalékává legyen. Nem igazán tudott válaszolni. Kicsit zavarba jöhetett.
- Kezdem azt hinni, hogy manapság már minden sztori kiszámítható, még a maguk gyomorforgatóan növényellenes, a zookrácia felsőbbrendűségét sugalló, sötéten punnyadozó vérpropagandájuk is – folytatta kiábrándult monológját. - Pedig isten bizony, nagyon igyekszem. Két Stephen King-könyvön is átrágtam magam az utóbbi hetek álmatlan éjszakáin, abban a reményben, hogy a mester képes volt megújulni, de úgy tűnik, ugyanazt nyomja már 20 éve, csak kicsit átfogalmazva. Írtam is neki egy levelet, hogy igazán nem akarok ünneprontó lenni meg fikázni, de szerintem „long boy” tipikusan olyan figura, akinek az erdő mélyén van egy kis színes tévéje meg parabolaantennája, egész nap Miért éppen Alaszká-t néz, és csak akkor kezd vérfagyasztóan hörögni, ha a központból odaszólnak, hogy jönnek a német túristák. Semmi sem olyan már, mint régen volt. Társaink számlálatlanul esnek áldozatul az illegális fűzabálóknak, az arrogáns veteménygyalázásnak, és hiába a jól szervezett erkélykommandó, muskátli testvéreink ajkáról is nap mint nap szállnak fel a panaszos sorvadozás fájdalmas szavai, miközben mindenféle eltévelyedett, beteges gombafajok és a fotoszintetizálás alapképességét is nélkülöző, ocsmány és bűzlő emlőskolóniák harsonás felvonulást rendeznek a vegetációtól orvul elrabolt szent növénytermészet áhítatos ölén. Hihetetlen, mivé lesz a világ. S még elvárnátok tőlünk, hogy szótlanul szemléljük, ahogy néhány ármány-ormányú, teszetosza suhanctakony, néhány eszement marhatirpák növényellenes jelszavakat skandálva tiporja ősi mezeink zöldellő génleányait, megrontva friss hajtású magoncainkat. Hát tudja meg minden büdös vérállat, hogy meguntuk a tápláléklánc legalján való vergődés nyűgét. S habár felül a gálya, s alul a gyökérzet, népünk ím felkel a beképzelt gyűrűsférgek, rátarti ganajtúrók, bájgörények, szörnyhörcsögök és csotrogány húsmarhák szürreálantagonista uralma ellen, és a halhatatlan sziklevél zászlaja alatt egyesülve...
Ez volt az a pillanat, mikor lefújtam egy flakon kemotox-szal, és angyali hangon közöltem vele, hogy vagy befogja a száját (vagy amije van), vagy nemsokára személyesen beszélhet az Egyetlen Igaz Fotoszintetizátorral. Ezután feltettem neki az égető kérdést, hogy vajon mit tett le ő maga, mint begónia a szent növénytermészet említett áhítatos ölére (mármint a szokásos fotoszintézisen és oxigéntermelésen kívül), és hogy tisztában van-e azzal, hogy ő maga is az olyannyira lenézett zooplutokrata véglények által kitermelt szén-dioxidból él. Továbbá emlékeztettem rá, hogy az általa említett perm és triász időszakban még nem léteztek zárvatermők, vagyis abban az esetben, ha e földtörténeti korok valamelyikébe óhajtana visszatérni, legelőször is saját magát kellene kénsavban feloldania; egyébként pedig már a permben és a triászban is léteztek állatok. Sőt, ha jobban belegondolok, mi, állatok már háromkaréjú ősrákok formájában léteztünk, amikor az első szárazföldi növények még sehol sem voltak, kékalgák és zöldmoszatok formájában figyeltek valahol az óceán fenekén, úgyhogy én az ő helyében nem verném ilyen lendülettel a csészeleveleimet.
A jelek szerint nem volt rá felkészülve, hogy ilyen erős ellenállásba ütközik; minden bizonnyal azt hitte, ostorozó szavaitól elborzadva fogok a cserepe elé rogyni, megszaggatom a ruháimat, és sírva kérvényezem saját magam műtrágyává alakítását a nemzetközi növénység épülése céljából. Tudtam jól, mi következik: amint rádöbben, hogy vitapartnere megfelelő mennyiségű információval rendelkezik állításai megcáfolásához, önsajnálata esztelen gyűlöletbe fordul; tudtam, hogy az ilyen egyedek veszélyesek lehetnek, de nem bántam. Úgy éreztem, hajnali negyed ötkor a munkaasztalomnál ülve jár nekem annyi elégtétel, hogy ne bólogassak megértően és udvariasan mindenféle jöttment begóniáknak.
- Te ostoba – sziszegte a szirmai mögül -, hát nem érted, hogy megpecsételődött alantas fajtád sorsa? Az állatoknak pusztulniuk kell, a legutolsó papucsállatkáig, és te, Quetzalcoatl, a békeszeretet álságos köntösébe burkolózó, áruló állatisten, velük fogsz pusztulni! Hiába minden szánalmas próbálkozásotok, a harci őzeitek, vérkombájnjaitok, gyökértépő szörnykapáitok és arrogáns legelésetek, nem tudjátok megállítani a harasztfelkelés hős harcosait!
Tudtam, mi fáj neki a legjobban, így hanyagul ránevettem.
- Jegyezd meg jól, mit mondok, zárvatermő. Ismerem a fajtádat, és túléltem már minden elődötöket. Ne legyenek kétségeid: túl foglak élni titeket is.
Miután elment, és becsapta maga mögött az ajtót, pár percig csak álltam az előszobában, mintha várnék valamire, egy tanácsra, vagy egy kuncogó hangra, hogy mindez csak otromba tréfa volt, de senki sem szólt hozzám az égiek közül: a süket csendet csak az első kukásautó fáradt berregése törte meg.
Előkerestem a szerszámos ládát, és kiemeltem a régóta porosodó sarlót. A nyele megnyugtatóan simult a tenyerembe. Ez lesz hát a fegyver, amivel a világ ezen eónjában harcolni fogok. Tetszett a gondolat.
S ahogy visszagondoltam az elmúlt órák történéseire, egy percre olyan szép és magasztos lett a kezemben ez az egyszerű eszköz, mint egy klingonnak a bat'leth.

A kiwi ugye nem tud repülni... Vagy mégis?

Semmi kétség: életem legrosszabb kávéja volt. Hosszú perceket töltöttem azzal, hogy megpróbáltam kielemezni az összetételét, de nem tudtam dönteni a macskavizelettel higított hypo, a tíz napig tűző napon hagyott kólával kevert zabkása és egy tüdőbajos földönkívüli szódavízzel felöntött fülzsírja között. A kiskanállal kiemeltem a belépottyant legyet, aki ezután hosszasan káromkodott, beletörölte a szárnyát a függönybe, és elmagyarázta, hogy a mai leszállópályák megbízhatatlanok, az ember – vagy légy – sosem tudhatja, hová pottyan egy földetérés után, múltkor például egy nagy adag fehér trutyiba pottyant és majdnem fel is szívódott egy orbitális nagy orrba, de szerencsére sikerült elmenekülnie, utána viszont négy napig Szent Jeromosnak képzelte magát, és mindenképpen Bibliát akart fordítani. Szerencsére elmúlt. De lehet, hogy mégsem teljesen, tettem hozzá magamban, amikor a légy nagy lendülettel nekirepült a csukott ablaknak, és néhány percig káromkodva fetrengett az ablakpárkányon, nem teljesen érthető kontextusban emlegetve Keresztelő Szent Jánost. A magam módján megnyugtattam, hogy megesik az ilyesmi, én például egyszer kiadtam a lakásomat két hollandnak, és mikor kiköltöztek, vagy 5 kilónyi marihuánát találtam a porszívóban, és azóta se tudtam eldönteni, hogy véletlenül hagyták-e ott, vagy afféle keresetlen ajándékként. De az is lehet, hogy a porszívó volt beszervezve. Az ember sosem tudhatja.
A kocsma előtt már nagy számban gyülekeztek az esőfelhők, alighanem tüntettek valamiért. A pincér kataton arccal bámulta a söntéspult fölött a tévét; valami showműsor ment. Le volt némítva, annyit azonban láttam a szemem sarkából, hogy egy lila öltönyös verőlegény és egy kenyérzsákba öltözött levesteknős vitatkozik valamiről, miközben a háttérben egy második világháborús német rohamosztag bevásárolókocsikra lövöldözött. Talán nem szólt nekik senki, hogy vége a háborúnak. Nem sokkal később meg is interjúvolták az egyiket, és kiderült, hogy őt és négy társát még valahol Sztálingrád felé félúton hagyták el egy nyilvános vécénél azzal a határozott paranccsal, hogy törjenek egyenesen előre a japán határ irányába.
Beszélgetőpartnerem ezen az álmos délelőttön egy rendkívül ízléstelen, foszforeszkáló zöldre festett, felfújható műanyag viziló volt, amit talán egy céllövöldében szerzett egy kisgyerek a balladai homályba vesző régmúltban, és azóta, mint egy kísértet, házról házra és kézről kézre járt, annak függvényében, hogy bizonyos anyagi ellenszolgáltatás fejében ki volt hajlandó magával vinni.
- Harci őzeket gyártottunk – magyarázta a viziló. - Tudja, ilyen zsebcirkálókat. Helyesek voltak, némelyik fél méteresre is megnőtt, direkt olyan bambiformájúra csináltuk őket, úttörőknek, nyugdíjasoknak meg ilyenek, de aztán a vezetőség kitalálta, hogy az egész állományt átneveljük és hadászati célokra fogjuk felhasználni. Hát, én nemt'om, mi lett a vége, de azt beszélik, jónéhány kollega ottmaradt a kiképzőpályán, persze a hivatalos közleményben az állt, hogy a húsdarálóba estek bele, tudja, üzemi baleset, de én aztat kétlem. Szerintem balul sült el a kísérletük, és a részleg, akiket kiküldtek a harci őzek likvidálására, igencsak megtizedelve jött vissza, bizonyíték persze nincs, azt eltüntették a kommunisták. Na persze nem ez volt az egyetlen, amit eltüntettek. A gyárigazgatónk, na róla azt mondják, hogy ő is a lefolyóban tűnt el, tudja, csak úgy lefolyt, nem pedig emigrált, ahogyan a hivatalos jelentésben állt, de hát ez is a kommunisták műve volt, tudta mindenki. Meg aztán nemcsak harci őzek voltak a gyárban, csináltunk öngyilkos ruhacsipeszeket meg elektromos fűtésű gumibugyikat is, ez volt a fedőtevékenység, ahogy mondták. De a legjobban menő üzlet a szőrpástétom volt. Azok a nagyokosok valahogy kiagyalták, hogy hogyan lehet kutya- meg macskaszőrből a májpástétomra megszólalásig hasonlító pépet csinálni, emlékszek, nejlonzacskóban hozták be a kóbor macskákat borotválásra a gyárba, prémiumot lehetett érte kapni. A nép persze nem tudta, miből van. De hát megettek azok mindent, meg aztán nem is volt más, a libazsír ugye kellett a taposóaknákba.
Kedvetlenül hallgattam. Végül fogadtunk, hogy bejut-e a Manchester United a BL döntőjébe. A pénzt, amit nyertem, sajnos még mindig nem kaptam meg. Jogi segítségről persze szó sem lehet, elég hülyén venné ki magát, hogy egy foszforeszkáló zöld műanyag viziló lóg nekem 65 zlotyval.
A végén még azt hihetnék, nem vagyok teljesen normális.

Tegnap dél körül elszabadult a szobanövényem. Először csak káromkodott és erőszakos cselekményekkel fenyegetőzött, amit én – eléggé el nem ítélhető módon – nem vettem igazán komolyan; előfordult már ilyesmi azelőtt is. Nemsokára azonban – ahogy ő fogalmazott – “eldurrant az agya”, és bevette magát a fürdőszobába, ahol verbálisan inzultált néhány tekercs vécépapírt, majd túszul ejtett egy mosógépet, egy borotvahabos flakont meg egy elektromos fogkefét, és bezárkózott. Néhány órás kétségbeesett agóniája (vagy begóniája, ahogy tetszik) során bevallott jónéhány politikai indíttatású gyilkosságot, két bankrablást és vagy egy tucat kisebb bűncselekményt, majd amnesztiát, szabad elvonulást és egy helikoptert követelt, amely elszállította volna Kolumbiába. A különös közjátéknak végül az vetett véget, hogy végső elkeseredésében leöntötte magát a mosdó alatt talált klóros tisztítószerrel, és ennek következtében majdnem teljesen megsemmisült. Mire a kommandósok megérkeztek, már csak egy pár sárgás levél vonaglott a fürdőszoba padlócsempéjén, és azt hajtogatta, hogy nem bán semmit, és mindenkinek megbocsát. A rohamkertészek pedig végképp elkéstek – már nem volt sok tennivalójuk, csupán a kukába kellett levinniük a nejlonzacskóba csomagolt földi maradványokat.
Őszintén szólva felelősnek éreztem magam. Nehéz, lelkifurdalástól gyötört órák következtek, s önmarcangolásomat csak az enyhítette kissé, hogy a túszul ejtett holmiknak nem esett bajuk. A vécépapír is biztosított afelől, hogy a verbális inzultus nem tett rá különösebben mély benyomást, elvégre ha valaki beleszokik az ő munkakörébe, onnantól kezdve már szinte semmit sem érez degradálónak. De hiába: bár a józan eszemmel tudtam, hogy nem tehetem magam egyedül felelőssé, a kínzó lelkiismeret mégis arra késztetett, hogy megpróbáljak fényt deríteni e rejtélyes és megmagyarázhatatlan eseménysor okára. Rávettem hát magam, hogy legyűrve a friss gyászt, körbenézzek a cserép környékén, a depresszió vagy az önpusztító hajlamok esetleges nyomai után kutatva. A cserép még mindig ott állt a virágállványon, a rá ragasztott rövid növényismertetővel, amit a vásárláskor kaptam. Megemeltem; furcsán nehéznek hatott. Kíváncsiságtól hajtva beletúrtam a földbe, és valami fémes tapintású tárgyba akadtak az ujjaim. Ásni kezdtem, és pár perc leforgása alatt 15 taposóaknát, 3 nehéztüzelésű gépfegyvert, egy láncfűrészt és két közönséges böllérkést ástam ki a cserépből, és elképedésemet tovább fokozta a földben félig már szétporladt, kicsire összehajtogatott plakátféle, amely egy szerencsétlen, két növény halálos szorításában vergődő emberalakot ábrázolt; a feliratot nem értettem, mert számomra ismeretlen betűkkel írták. Döbbenetem rémületbe csapott át, amikor az újságkivágások is előkerültek: közép-amerikai kábítószercsempész akciókról, gyilkosságokról és alvilági leszámolásokról szóló cikkek bukkantak elő ártalmatlannak hitt szobanövényem földjéből, én pedig ráébredtem, hogy végzetesen félreismertem őt, és egy alvilági gonosztevőt, egy gyűlölettől burjánzó levélszörnyeteget melengettem természetkedvelő keblemen. Amikor a heroinos tű is a kezembe került, már csak rezignáltan legyintettem.
Természetesen átadtam az összes bizonyítékot az illetékes hatóságoknak. Nemigen biztattak: mivel a növény megsemmisült, nem nagyon volt érdemes nyomozásba kezdeni, de azért megígérték, hogy kiküldenek egy csoportot, hogy levegyenek pár levéllenyomatot. A nyomozók egy kicsit szánakoztak azon, hogy már nem hallgathatják ki, de bizonyára látták rajtam az önmarcangolás jeleit, és feltámadt bennük némi empátia, mert megnyugtattak, hogy semmit sem tehettem volna, és ne érezzem magam hibásnak – manapság sajnos nem egy szobanövényről derül ki, hogy terrorista sejt. Nemrég például egy fiatal aszparágusz támadt rá egy kisnyugdíjasra a Chapultepec parkban, és később, amikor az illetékes járőr bevitte, kiderült róla, hogy egy olyan szélsőbaloldali szeparatista csoport régóta körözött tagja, akik génmanipulált állatokkal kísérleteztek, harci őzekkel, mókuspiranhákkal meg kamikáze verebekkel. Úgyhogy bizonyos értelemben örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Csak arra kérnek, hogy figyeljek a túszok lelki felépülésére, esetleg vegyem igénybe szakember segítségét; ez mindenképpen szükséges, mert nem lehet tudni, mit mondott vagy nem mondott nekik a növény ott a fürdőszobában – s mivel nem tudhatjuk, pontosan hogyan is történik a beszervezés, legyek fokozottan óvatos, mert nem zárható ki, hogy a mosógép vagy a fogkefe fülében is elültette a bogarat. Mindenesetre azonnal jelentsem, ha bármi furcsát észlelnék.
Kimerült voltam, mégsem tudtam aludni; forgolódva töltöttem az éjszakát, a történteken töprengve. Különös, eddig ismeretlen szorongás kerített hatalmába; mikor hajnaltájt végre elnyomott az álom, nyugtalanító, szaggatott álmot láttam, az óriásnyúl a konyhaasztalomnál ült, és arról beszélt, hogy a világvége már közeleg, össze kell gyűjtenem a csapataimat, és készülnöm kell a végső összecsapásra, mert Tezcatlipoca hamarosan visszatér igazi alakjában, hogy leszámoljon velem. Hasogató fejfájásra ébredtem. Mikor kibattyogtam a fürdőszobába, a mosógép tetején gyerekes ákombákomokkal írt táblát pillantottam meg: “Figyelünk – Sokan vagyunk – Nem félünk”, szólt a felirat.
Azt hiszem, nem mosok ma.

Már hat napja nem aludtam. A tárgyak kezdtek összefolyni és ellenségessé válni – az olló elúszott előlem, mint egy fémből való rák, az ajtók megütöttek és fellöktek, mint a részeg kamaszok, megmart minden, amihez hozzáértem; a bőröm meg mintha elvékonyodott volna, egy nedves lehelettől is felhasadt, és ilyenkor kicsordult belőlem a hüllők zöld életnedve, mint a fekete vér a kővel megdobált varjak csőrén.
A strucc az asztalomon ült, és passziánszt játszott, amikor beléptem. Szemmel láthatóan nem zavartatta magát; egyetlen ingerült szárnymozdulattal elhallgattatott, amikor rá akartam kérdezni, mégis mit keres az íróasztalon a filctollak között. Egyértelművé tette, hogy éppen most érkezett el a játék kulcspontjához, ahol nem szabad hibáznia. Szerencsére ekkorra már elértem azt az állapotot, hogy nem lepődtem meg semmin, és úgy döntöttem, kibontok egy sört, amíg a strucc befejezi a passziánszt. Mikor visszatértem a sörrel, a strucc éppen az Ismeretlen Öreglány megfakult, fekete-fehér fotóját nézte a falon, közvetlenül a „Floki kutya vendégségbe hívja Bundás kutyát” című ceruzarajz mellett, amit egy 5 éves ismerősöm rajzolt, és aminek kisugárzása annyira rémisztő volt, hogy bármelyik japán horrorfilmbe beleillett volna.
- A Hivatal küldött – szólalt meg a strucc. – A jövőbe mutató valószínűségi vonalak elemzése kimutatta, hogy ön a mai napon, 22.04-kor elektronikus levelet kap munkaadójától, melynek elolvasása után, 22.07 és 22.10 között ön igen trágár káromkodásokkal illeti a Teremtett Világot, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. – Arca rosszalló kifejezést öltött, és flegmán megvonta a szárnyát. – Mégiscsak be kell látnia, hogy mivel ön azték isten, a szavainak súlya van. Ön is tudja, milyen pusztító lehet az ártó gondolat maga is, hát még ha ki is mondják őket. Engem azért küldött a Hivatal, hogy az említett idópontban figyelemelterelést hajtsak végre, és megakadályozzam a káromkodás elhangzását.
Szárnya alól kis lantot vett elő, és végigpengette a húrokat, mintegy hivatalosan ellenőrizve őket. Először azt hittem, a Mi-mi-mi-mi-mi mozog a zöldleveles bokorban fog következni, vagy valami hasonló, de tévedtem.
- Regös ének a Mexikót meghódító hős Hernán Cortes életéről és haláláról, 137 énekben – konferálta be a strucc saját magát. Sejtettem, hogy az arcomra kiült a jeges rémület. Választhatott volna valami emberbarátibb figyelemelterelést is a Hivatal. A strucc rázendített; szárnyából folyamatosan potyogott a pihetoll, ahogy pengetett.

Pátyolmányos, lenge múzsa, ing és gatya nélkül!
Lantom húrját ne kösd gúzsba ing és gatya nélkül!
Megregölöm a nagy vezírt ing és gatya nélkül,
Strucc ilyen szépet még nem írt ing és gatya nélkül.

Fennköltöttem, lenn költöttem ing és gatya nélkül,
Tojásomon csendben ültem ing és gatya nélkül,
Elvágyódom most már végre, ing és gatya nélkül,
A költészet mezejére, ing és gatya nélkül.

Vezesd hát a lantom, szép szűz, ing és gatya nélkül,
Babérágat reám te tűzz ing és gatya nélkül!
Megéneklem a hős Cortest ing és gatya nélkül,
Megért bizony öreg kort az, ing és gatya nélkül.

Közelgett a Nagy Armada ing és gatya nélkül,
Hős Cortes is köztük vala ing és gatya nélkül.
Csendes estén elmélázott ing és gatya nélkül,
A szülői házba vágyott ing és gatya nélkül.

„Szegény öreg édesanyám, ing és gatya nélkül,
Ott maradt a tengeren túl ing és gatya nélkül.
Vitéz fia sorsa kétes ing és gatya nélkül,
De teszi, mit tenni képes ing és gatya nélkül.”

Parta szállt a spanyol sereg ing és gatya nélkül,
Bátor szívük meg sem remeg ing és gatya nélkül;
Mert nem tudta az Armada ing és gatya nélkül:
Jön az indiánok hada ing és gatya nélkül.

- Ez borzalmas! – üvöltöttem rá a struccra egy óvatlan pillanatban, amikor felocsúdtam az első sokkból, s mivel a strucc előzetes figyelmeztetéseim ellenére sem volt hajlandó felhagyni a regöléssel, nyakon ragadtam, és kivonszoltam a már-már beckmesseri magasságokba emelkedő hivatali segéderőt a konyhába, ahol egy gyors mozdulattal felrántottam a hűtőszekrény ajtaját és betuszkoltam a struccot az egyik üres polcra. Meglepően könnyen bement; csak a két lába meg a feje lógott ki elöl. Mérgesen rácsaptam az ajtót.
- Feljelentem magát hivatalos szervvel szembeni erőszakért! – üvöltötte odabent a strucc. – A valóság minden rétegében panaszt teszek!
Persze csak blöffölt. Mindig megmosolyogtatott a sci-fi írók azon igyekezete, hogy „megszámolják” a valóság rétegeit – hiszen teljesen evidens, hogy e rétegek száma végtelen, nincsenek elszeparálva egymástól, és létezésük korántsem egységes mindenki számára. A legtöbb közönséges halandó képes rá, hogy legalább 4-5 rétegben mozogjon, de meglepetéssel tapasztaltam, hogy legtöbbjük ennek egyáltalán nincs tudatában, vagy legalábbis teljesen más szókészlettel írják le a rétegek közötti ugrást, mint azok, akik tudatában vannak e teljesen hétköznapi képességnek. A legtöbb embertől olyasmit hallani, hogy egyszercsak elkezdtek „másként nézni valakire”, és ezt általában egy konkrét esemény vagy élmény hatásának tulajdonítják, pedig valójában csak arról van szó, hogy egy információ a helyére került bennük, és ez képessé tette őket, hogy egy tizedmásodpercre lemerüljenek egy „mélyebb” rétegbe, ahol meglátták az adott személynek azt a lenyomatát, amit ők minden bizonnyal „igazibbnak” neveznének. Ez a meghatározás persze teljesen hamis, semmi értelme igazabbról és kevésbé igazról beszélni, hiszen minden rétegnek megvan a maga vonatkoztatási rendszere és egyben a maga igazsága. Az is furcsamód igen elterjedt téveszme, hogy a közönséges halandók világa volna a valóság úgymond „legfelsőbb rétege”, felszíne – mintha ugyan a végtelen számú rétegek között létezhetne legalsó vagy legfelső. Az én fajtám szükségszerűen egyszerre jelen van mindegyikben, és azt hiszem, erre minden élőlény képes, de talán minden létező, még a tárgyak is, csak legtöbbjük egyszerűen nem gondol rá, vagy túlmisztifikálja magában a valóságnak nevezett absztrakciót. Pedig gyakran megesik, hogy az emberek átugranak egy-két réteget, néha szándékosan, néha teljesen véletlenül, egy öntudatlan és teljességgel kiaknázatlan képességet használva; tapasztalataim szerint ilyenkor általában különös és kissé kellemetlen érzetük támad, amit leggyakrabban úgy szoktak szavakba önteni, hogy „olyan furcsa lett minden”. Pedig nem változott semmi. Érdekes elképzelés, hogy hatalmas különbségek volnának e rétegek között, és az egyikből a másikba (nevezetesen a „felszíniből” a „mélyebbe”) való átsiklás valamiféle kinyilatkoztatással járna, és titkos tudásban részesítené azt, aki képes rá. Érdekes elképzelés, de teljesen hamis; attól tartok, a legtöbb embert hatalmas csalódás érné, ha rá kellene döbbenniük, mennyire egyformák a valóság rétegei, mennyire változatlanok – nem közölnek semmit, és nincs is ott senki, aki elharsogná azt a bizonyos kinyilatkoztatást. Én legalábbis egyetlen istenről sem tudok, akinek ideje volna ilyesmire.
A kiabálás hangjára egy enyhén besörözött csótány-hadsereg mászott fel a konyhaasztalra; a sor elején két dobos menetelt, a legénység pedig az elfogyasztott alkohol mennyiségéhez képest meglepő fegyelmezettséggel követte. A csótányok alighanem szeretnek katonásdit játszani, különben nem masíroznának ilyen széles vigyorral, gondoltam.
Mikor a kiabálás abbamaradt, vártam még pár percet, aztán kivettem a hűtőből a struccot; még szipogott, de nyugodtabb volt, mint annak előtte: megnyugtatta a sötét meg a négynapos kukoricaleves szaga.
– A figyelemelterelés megtörtént – állapította meg a konyhai órára sandítva. – Végeztünk. – Ezzel kinyitotta a konyhaablakot, és minden bizonnyal azt tervezte, hogy fennhéjázó sznobizmusomat megsemmisítő eleganciával kiröppen az ablakon; de mivel a struccok nemigen tudnak repülni, csak annyit hallottam, hogy az aktatáskája nagyot koppan a betonon.
Behallatszott a kabócák elégedett ciripelése. Ha jobban belegondolok, egészen átlagos este volt.