Zocalo

Kevesen voltak aznap este a Csöndes Kérődzés nevű kocsmában.
Ezt a vendéglátóipari üzemegységet a General Anaya és a Tasquena megálló között Ibsen alighanem így írta volna le: “Kocsma: nagy. Baromira. Mindenféle bútorral. Zöld függöny. De lehet, hogy kék. Asztal is van. Két székkel. Terítő nélkül. Iszonyat. Kettesben. Egyedül. Hideg.” A kocsmának állítólag volt egy külön helyisége, amit öngyilkosjelölteknek és mazochistáknak tartottak fenn; itt egy rejtett mikrofonból egy rendkívül monoton női hang egy végtelenül unalmas régészeti előadást olvasott fel szlovákul, néha pedig alámondásos szappanoperákat lehetett látni a helyiség hatalmas Orion tévéjén; legalábbis az öregek ezt beszélték. Fokozatosan és észrevétlenül kerített hatalmába a félelem, ahogy néha lopva eme gyászos helyiség ajtaja felé sandítottam; csendesen kúszott elő, a hideg nyugalom köde által elrejtve, és aztán minden idegvégződésemre rátelepedett, mint egy távoli galaxis pusztító nyavalyája.
A Konformista Vértapír velem szemben ült – vagy inkább feküdt – a sörhabtól ragacsos faasztalon. A könyöke alá gyűrt bulvárújság címlapján lángpiros betűkkel hirdette egy főcím, hogy ámokfutó agyaggalambok támadtak egy tucat német turistára Xochicalcoban. Éppen azt fejtegette, hogy az ő különc, osztrigaként zárt, szfinxként merev alkata, prófétai-prédikátori becsvágya, valamint romantikus antikapitalizmusa és a tolsztojinál archaikusabb – nem metafizikai, hanem evilági – individualista anarchizmusa s a mindebből eredő kettőssége eleve elzárja előle a pozitív társadalmi cselekvés sikerét. Ráadásul gyakran szocialista agitátornak nézik, mert gyalog közlekedik.
A vértapír felett a falon majd' másfél méter széles, impozáns arany keretbe foglalt olajfestmény foglalt helyett. A színvilágában a romantika hagyományait követő festmény egy háromlábú püspököt ábrázolt, amint teljes ornátusban görkorcsolyázik; középső lábán egyensúlyozott, két szélső lábát és karjait kitárva, enyhén előredőlve; arcán egy mindenről megfeledkezett 90 éves öregúr gyermekien boldog mosolya; díszes ruhája úszott utána a levegőben. A pedáns aprólékossággal kidolgozott háttérbe egy buszmegállót vizionált az ismeretlen mester; minden bizonnyal realista elemnek szánhatta a megálló széttört táblája mellett álló és cigarettázó hörcsögöt. A kép alatt a következő magyarázó felirat volt olvasható: “Íme az egyházi költészet, hatás közben, amint a laikus intelligenciának állít emléket.”
A konformista vádlón rám nézett.
– Republikánus vagyok, tehát teljesen evidens, hogy nekem van igazam – sóhajtott fel. Részeg volt és beszédes. – Megvallom, néhanapján engem is elfog a csüggedés. A cselek s ravaszkodások némelyike, melyre a körülmények kegyetlensége kényszerített, egy gyakorló böllér elméjét is megtántorítaná; s lám, utolért a sorsom – fizetni fogok mindenért, a tettekért és gondolatokért, kimondottakért, kimondatlanokért és még azokért is, melyeket elmém még meg sem szült. Ez az egész végülis csak egy nyitókép, ebben foglalódik össze az, ami egy nyitóképben össze szokott foglalódni, vagyis hogy újfent hisztérikus undorral és puritán dühvel támadom a civilizáció kinövéseit. Nagy, drámai, sötét és szimbolikus dolog ez, mint Solness építőmester a hideg WC-n. A látványosan megközelíthetetlen géniusz emberi és művészi önelemzésének, önmarcangolásának nagy esztétikai tanulságú eredménye. Igazi, lakkozott újvilági romanticizmus! De mi haszna, hogy a társadalom krémje a keresztény humanizmus rövidzárlataival vívódik, ha soha, semmi sem változik?!
Mosolyognom kellett.
– Te is ismered az Életen Túlinak, ama Legősibbnek szavait – mondtam. – Az igazság embere túl van jón s rosszon, mert az igazság embere tudja, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Ámító; minden, ami van, volt s lesz, egyszerre létezik. Ami a csupán két vagy három dimenziós zónák lakói által változásnak neveztetik, az önnön tudatuk működése, mely különböző szögekből láttatja belterjes kis világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge s lesz belőlük kör, ellipszis, parabola avagy hiperbola, miközben maga a kúp változatlan marad, úgy tűnik a te szemszögedből változónak a változatlan és végtelen valóság.
A tapír ezen mintha egy pillanatig eltűnődött volna, aztán elszégyellte volna magát.
– Igen, ez Mexikó, a társadalmi-kulturális eltokosodottság foglalata, vallási és politikai szekták melegágya, de egyben a szenvedélyes nyíltság és szolidaritás fészke is! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Üzenem a bácsikámnak, hogy szerelje meg a fregolit – tette még hozzá a Konformista Vértapír, és elaludt az asztalon.