Zocalo

Néztük Az elnök embereit. Nem is volna olyan rossz, ha nem öntenének nyakon minden jelenetet valami halivúdi trombitálással, és a Szíria elleni katonai csapás aláfestő zenéje nem A kis hableányból lenne lopva. Csöndben tömtem magamba a tegnapról maradt karfiolt.
Bakancs feltehetőleg unta a demokrata-republikánus huzavonát, mert jó szokása szerint hátba vágott, majd közölte, hogy elég rám néznie, és olyan depibe esik, hogy mingyár' öngyi lesz, merthogy süt rólam messziről, hogy az imperialokonformizmus elleni küzdelem összes gondja az én vállamat nyomja, biztos ezért nem szokok rendesen, jó azték isten módjára felegyenesedni. De ne csüggedjek, ő majd kikupál, úgyis most szerzett új AK-47-eseket, kipróbálhatnánk őket odakint, vagy esetleg beszórhatnánk napalmmal egy hódcsaládot, vagy ilyenek. Én meg mondtam, hogy kösz, nem, félreért, egyáltalán nem estem depresszióba, csak a fáradtság teszi, meg az emlékek: például az a kép, ahogyan az első Teremtmény levetette magát a hídról, mert úgy érezte, nincs keresnivalója a földön. Bakancs legyintett, mondván, ez a természetes szelekció, és inkább örülnöm kellene, hogy a háborúk és természeti katasztrófák megtizedelik a leromlott génállományú populációt (apropó, tette hozzá hamiskás vigyorral, ha már a természeti katasztrófáknál tartunk, ki is kavarta azt az éktelen nagy vihart a második világvégén?), szóval ő mégiscsak mélységesen meg vagyon redülve az én lelkiállapotom mián, és szent testvéri kötelességének érzi, hogy felrázzon, és kiragadva a búbánat posványából, megmutassa a hősi napfény és a virtus egyedüli igaz útját.
Egy óvatlan pillanatban szerencsére sikerült kikúsznom a lakásból, még mielőtt Bakancs elrángatott volna hódokat irtani, és kibicikliztem a teotihuacani piramisokhoz. Ha titkos féreg foga rág, általában ide jövök; amióta az eszemet tudom, olyanformán jártam ide napozni, mint ahogyan a gyíkok és kígyók is szoktak, és mindig ugyanott hevertem, a túristaúttól nem messze, egy méretes, szürke kő mellett, amit valamiért mindig beragyog a nap, még az egészen sötét és ködös napokon is. Leheveredtem a zöldesszürke fűbe. Az égen sötét felhők gyülekeztek, különös alakzatokat alkotva; felvidulva fedeztem fel a formák között egy tapír alakját, amint egy háromkerekű biciklin teker. A vörös, izzó napkorong lassan, méltóságteljesen úszott el felettem, majd kisvártatva egy újabb, majd megint egy újabb Nap jelent meg a szemeim előtt, s a három forró korong összefolyt, és műanyag szerszámosládává változott. Feltápászkodtam, és épp felállítottam a biciklit, mikor a bokrok között vadul ugrándozó, kék fürdőköpenyes impalákat pillantottam meg; minden bizonnyal a National Geographic lesifotósai elől menekültek.
A túristák által kitaposott poros út mentén egy fiatal nő ücsörgött a földön, és egy leterített pokrócon szuveníreket árult: obszidián szobrocskákat, ezüst karkötőket. A mellette álló régi, ócska magnóból üvöltött valami álautentikus műnépzene. Kiváncsi voltam, a lány vajon hogy képes megőrizni az ép eszét, ha egész nap ezt kell hallgatnia. Megsajnáltam. Milyen görcsös akarattal kapaszkodik az Életbe, gondoltam, s bár még a legjobb megfigyelő sem tudná megmondani, hogy gyermeket vár, máris milyen édes szorongással várja a kis jövevényt – aki még nem is több egy, a lány testében megbújó differenciálatlan sejthalmaznál, egy aprócska, lüktető szerves képződménynél. A fiatal nő arca fénylett, alig bírtam ráemelni a tekintetem. Nem tudtam, más vajon látja-e ezt az egyszerre rémisztő és gyönyörű fehér fénysugarat, ami körbeölelte. János jelenései jutottak eszembe a leírhatatlan angyalokkal és égi teremtményekkel, melyek dicső ragyogása túl harsány a halandó szemnek, s melyek előtt állva saját lelkiismeretünk lángjaiban hanvadunk el, mint a haszontalan papírdarab, amire egy gondatlan kéz izzó hamut szór. Mintha magamba szálltam volna egy pillanatra, és döbbentem tapasztaltam, hogy fiatalságom részeg órái nagyobb szégyent ébresztenek, mint minden főbenjáró és halálos bűnöm.
Odaléptem hozzá, és megérintettem. Komoly mosollyal rámnézett, mintha valami jelentőségteljes dolognak volna szemtanúja; aztán a felismerés öröme áradt szét az arcán, ezen a pírral festett, selymes, kibomló fehér virágon, és a szeme felragyogott, mint két ékkő egy mennybéli jelenés palástján. Finoman meglökte a magnót, elrugaszkodott, és lágyan odaúszott hozzám a remegő levegőben, hosszú haját kibontva közben; s ahogy megérintett, fényesség gyúlt döbbent szemeim előtt, és láttam, ahogy a lány mellkasából fénylő, narancssárga folyadék ömlik, fényes mázzal vonva be mindent, amihez hozzáér; aztán megnyílt az ég és kiömlő fénye magához szólított, gyere hozzánk, testvérünk, sötét felhőket látunk az alkonyi égen, és én emelkedni kezdtem az égből rám áradó fénypászma forrása felé, mintha egy kút mélyéről húzna fel valaki a nappali világosságba; a lány felnevetett, kinyújtotta felém fehér angyalkezét, magához húzott, és ahogy ölelésébe zárt, hirtelen élességgel világosodott meg előttem az élők alattunk elterülő világának minden fogaskereke, a lüktető, avarszagú húskerék, mely a föld öléből születik és visszatér belé, amelyen a hangyák és férgek szednek vámot, s amelynek engesztelhetetlen forgása nyomán vadvirág és szürke gyom sarjad, és az élőlények nyugtalan lelkei végre megbújhatnak a langyos és nedves talajszemcsék között, feloldódva egyetlen hatalmas világ-lélegzetben, megtérve a tavaszi gyöngyvirágokhoz; s mint megannyi apró léghajó, emelkedtek velünk együtt parányi fénygömbökbe zárt apró állatok, újszülött pockok, gigászi cetek, bársonyszőrű versenyparipák, mélytengerek torz szörnyei és világító medúzái, színes pillangók, szürke kisrigók, szüleik mellől elragadott gyermekek, finnyás ölebek, névtelen kórságok tetvei, háborúk mocskába fulladt bölcs öregek, morcos hiénakutyák, halálos csapdába esett büszke tigrisek; egyre emelkedtem a lány karjaiban; haja hullámzón, kavarogva úszott mögötte, mint egy aranyló vizinövény, nevetése visszaverődött a körülöttünk keringő fénygömbökről és felkúszott előttünk a ragyogó levegőégbe; és én, aki már számtalanszor meghaltam, és mégsem haltam még meg, elámulva nyújtóztam felfelé, mintha megértettem volna, hogy ím hát hazatérek a végtelenbe, a Szürke Tóhoz, ahol az univerzum megszületett; aztán a lány elengedett, láttam, ahogy a teste megremeg és kifordul, a lelke kiröppen, és színes madárkaként letelepszik az egyik fénygömbre, aztán elvesztettem őt a szemem elől, tovább emelkedve a kavargó látomás szédítő magasságába, mígnem a fényesség elviselhetetlenné fokozódott, szemeim elpattantak, kiégtek és megvakultak, és amikor a ragyogás a létező legerősebbé fokozódott és mindent magába szippantott, a világosság átfordult a teremtés előtti sötétségbe, az emelkedés lassú zuhanásba, a langymeleg bénító hűvösségbe, és a vakító fehérségben táncoló porszemek sűrű függönyén át meghallottam Bakancs hangját.
- Gyere már, elhoztam a gépfegyvereket. Várnak a hódok!
Vajon miért születtünk egyenlőnek? Miért nem tudtunk soha dűlőre jutni, melyikünk erősebb, ő vagy én? Hiába verekedtünk össze nem egyszer, és hiába képzelte magát Bakancs testi erő tekintetében felsőbbrendűnek, soha nem tudott két vállra fektetni, mint ahogyan én sem tudtam őt. Miért köt össze minket a testvériség köteléke, ha ennyire végletesen mások vagyunk, és sosem tudunk megegyezni semmiben?
El kéne végre fogadnunk a tényt, hogy nem is különbözünk mi annyira az emberektől. Bármennyire is szeretnénk.