Zocalo

Tegnap dél körül elszabadult a szobanövényem. Először csak káromkodott és erőszakos cselekményekkel fenyegetőzött, amit én – eléggé el nem ítélhető módon – nem vettem igazán komolyan; előfordult már ilyesmi azelőtt is. Nemsokára azonban – ahogy ő fogalmazott – “eldurrant az agya”, és bevette magát a fürdőszobába, ahol verbálisan inzultált néhány tekercs vécépapírt, majd túszul ejtett egy mosógépet, egy borotvahabos flakont meg egy elektromos fogkefét, és bezárkózott. Néhány órás kétségbeesett agóniája (vagy begóniája, ahogy tetszik) során bevallott jónéhány politikai indíttatású gyilkosságot, két bankrablást és vagy egy tucat kisebb bűncselekményt, majd amnesztiát, szabad elvonulást és egy helikoptert követelt, amely elszállította volna Kolumbiába. A különös közjátéknak végül az vetett véget, hogy végső elkeseredésében leöntötte magát a mosdó alatt talált klóros tisztítószerrel, és ennek következtében majdnem teljesen megsemmisült. Mire a kommandósok megérkeztek, már csak egy pár sárgás levél vonaglott a fürdőszoba padlócsempéjén, és azt hajtogatta, hogy nem bán semmit, és mindenkinek megbocsát. A rohamkertészek pedig végképp elkéstek – már nem volt sok tennivalójuk, csupán a kukába kellett levinniük a nejlonzacskóba csomagolt földi maradványokat.
Őszintén szólva felelősnek éreztem magam. Nehéz, lelkifurdalástól gyötört órák következtek, s önmarcangolásomat csak az enyhítette kissé, hogy a túszul ejtett holmiknak nem esett bajuk. A vécépapír is biztosított afelől, hogy a verbális inzultus nem tett rá különösebben mély benyomást, elvégre ha valaki beleszokik az ő munkakörébe, onnantól kezdve már szinte semmit sem érez degradálónak. De hiába: bár a józan eszemmel tudtam, hogy nem tehetem magam egyedül felelőssé, a kínzó lelkiismeret mégis arra késztetett, hogy megpróbáljak fényt deríteni e rejtélyes és megmagyarázhatatlan eseménysor okára. Rávettem hát magam, hogy legyűrve a friss gyászt, körbenézzek a cserép környékén, a depresszió vagy az önpusztító hajlamok esetleges nyomai után kutatva. A cserép még mindig ott állt a virágállványon, a rá ragasztott rövid növényismertetővel, amit a vásárláskor kaptam. Megemeltem; furcsán nehéznek hatott. Kíváncsiságtól hajtva beletúrtam a földbe, és valami fémes tapintású tárgyba akadtak az ujjaim. Ásni kezdtem, és pár perc leforgása alatt 15 taposóaknát, 3 nehéztüzelésű gépfegyvert, egy láncfűrészt és két közönséges böllérkést ástam ki a cserépből, és elképedésemet tovább fokozta a földben félig már szétporladt, kicsire összehajtogatott plakátféle, amely egy szerencsétlen, két növény halálos szorításában vergődő emberalakot ábrázolt; a feliratot nem értettem, mert számomra ismeretlen betűkkel írták. Döbbenetem rémületbe csapott át, amikor az újságkivágások is előkerültek: közép-amerikai kábítószercsempész akciókról, gyilkosságokról és alvilági leszámolásokról szóló cikkek bukkantak elő ártalmatlannak hitt szobanövényem földjéből, én pedig ráébredtem, hogy végzetesen félreismertem őt, és egy alvilági gonosztevőt, egy gyűlölettől burjánzó levélszörnyeteget melengettem természetkedvelő keblemen. Amikor a heroinos tű is a kezembe került, már csak rezignáltan legyintettem.
Természetesen átadtam az összes bizonyítékot az illetékes hatóságoknak. Nemigen biztattak: mivel a növény megsemmisült, nem nagyon volt érdemes nyomozásba kezdeni, de azért megígérték, hogy kiküldenek egy csoportot, hogy levegyenek pár levéllenyomatot. A nyomozók egy kicsit szánakoztak azon, hogy már nem hallgathatják ki, de bizonyára látták rajtam az önmarcangolás jeleit, és feltámadt bennük némi empátia, mert megnyugtattak, hogy semmit sem tehettem volna, és ne érezzem magam hibásnak – manapság sajnos nem egy szobanövényről derül ki, hogy terrorista sejt. Nemrég például egy fiatal aszparágusz támadt rá egy kisnyugdíjasra a Chapultepec parkban, és később, amikor az illetékes járőr bevitte, kiderült róla, hogy egy olyan szélsőbaloldali szeparatista csoport régóta körözött tagja, akik génmanipulált állatokkal kísérleteztek, harci őzekkel, mókuspiranhákkal meg kamikáze verebekkel. Úgyhogy bizonyos értelemben örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Csak arra kérnek, hogy figyeljek a túszok lelki felépülésére, esetleg vegyem igénybe szakember segítségét; ez mindenképpen szükséges, mert nem lehet tudni, mit mondott vagy nem mondott nekik a növény ott a fürdőszobában – s mivel nem tudhatjuk, pontosan hogyan is történik a beszervezés, legyek fokozottan óvatos, mert nem zárható ki, hogy a mosógép vagy a fogkefe fülében is elültette a bogarat. Mindenesetre azonnal jelentsem, ha bármi furcsát észlelnék.
Kimerült voltam, mégsem tudtam aludni; forgolódva töltöttem az éjszakát, a történteken töprengve. Különös, eddig ismeretlen szorongás kerített hatalmába; mikor hajnaltájt végre elnyomott az álom, nyugtalanító, szaggatott álmot láttam, az óriásnyúl a konyhaasztalomnál ült, és arról beszélt, hogy a világvége már közeleg, össze kell gyűjtenem a csapataimat, és készülnöm kell a végső összecsapásra, mert Tezcatlipoca hamarosan visszatér igazi alakjában, hogy leszámoljon velem. Hasogató fejfájásra ébredtem. Mikor kibattyogtam a fürdőszobába, a mosógép tetején gyerekes ákombákomokkal írt táblát pillantottam meg: “Figyelünk – Sokan vagyunk – Nem félünk”, szólt a felirat.
Azt hiszem, nem mosok ma.