Zocalo

Valami nincs rendben az idővel. Régen csendben, észrevétlenül múlt, szinte suhant a tér apró repedéseiben, mint egy láthatatlan ragadozó; most zajos lett és akadozik, és többé nem vagyok képes követni, hogyan múlik és merre tart. Bizonyára ezért esik olyan nehezemre az ébredés minden áldott reggel. Amikor kinyitom a szemem, és lassan, nagyon lassan magamhoz térek – néha egy teljes óra is beletelik –, a plafonon táncoló fényekből látom, hogy késő van, a páriakutyák méltatlankodva kaffognak odakint, a konyha padlóját aranyszínűre festi a délelőtti nap, és a postás fújtatva legyezi magát a kalapjával, felkészülve a közeledő, rekkenő hőségre, amikor a biciklije még a szokásosnál is jobban nyikorog, és mindent belep az a fehér, finom por, ami eltömi az ember orrát, marja a szemét és még a lelkére is rátelepszik. Ugyanannyit alszom, mint azelőtt, bár előbb fekszem és később kelek. Mondom, valami nincs rendben az idővel.
Egyszer már történt hasonló, a második világvége előtt nem sokkal; akkor is minden reggel rám telepedett ez az ólmos álmatagság, ami egyszerűen megakadályozott benne, hogy felüljek az ágyban, lerúgjam magamról a takarót és felkeljek; agyam hiába adta ki az utasítást, az nem ért el a tagjaimig, elveszett valahol félúton; dermedten és mozdulatlanul feküdtem, csukott szemmel, és bár hallottam magam körül a külvilági neszeket, az élők zaja nem tűnt valóságosnak. Olyan lassan és kelletlenül másztam ki a párás melegből minden reggel, ahogyan az első vízi élőlény mászhatott ki annak idején a szárazföldre, és mire leültem a hosszú asztalhoz, a kezem már jéghideg volt, és vacogtak a fogaim. Egyszer aztán Bakancs hátba vágott és a lelkemre kötötte, hogy gondoskodjak kellőképpen kiegyensúlyozott és vegyes étrendről, majd fejcsóválva kijelentette, hogy fölösintellektuális punnyadozás meg mélybusongós kókadzás helyett inkább izomedzést kellene tartanom a nyers virtus templomában, mielőtt elvisz a fáslis ember. Csöndben bólogattam, de akkoriban őszintén szólva nem nagyon kötöttek le Bakancs tanácsai, Vörössel ugyanis leginkább negyedik fivérünk, Blackie miatt aggódtunk. Blackie ugyanis akkoriban kezdte végképp elveszíteni a kapcsolatát a valósággal: néha sokat sejtetően kijelentette, hogy sem a patagóniai óriásnyulak, sem a pázsitfűfélék nem mosnak fogat, és egyikük sem járult őelébe az elmúlt háromezer-huszonhat évben, ráadásul az eső sem a megadott időpontokban esik mostanság; itt neki már túl sok az egybeesés, gondoljuk csak végig mi is. Kicsit aggódtam, mikor jön el a pillanat, amikor Blackie már csak egy torony tetején ülve, emberekere lövöldözve fogja magát jól érezni.
Sokáig a konyhában aludtam a hosszú padon, ájultan, álomtalan álomba merülve; minden nap pontosan ugyanakkor nyomott el a kábultság, s minden reggel pontosan ugyanakkor ébredtem fel, hogy végrehajtsam ugyanazt a mozdulatsort, ugyanazt a kimért rituálét; kávét főztem, egy adagot magamnak, egy-egy adagot a többieknek, s mikor felvettem a viharkabátot, ami éjjelente takarómként is szolgált, és kimentem, minden reggel pontban hatkor, otthagytam a maradék kávét a termoszban, hogy ne hűljön ki; s hasonlóképpen, amikor pontban délután egykor bejöttem, engem is ott várt az ebéd, sós vízben főzött hal sós vízben főzött krumplival és kukoricával, minden áldott nap ugyanaz és ugyanannyi; és bár eleinte egyáltalán nem volt óránk, tökéletesen biztos voltam benne, hogy minden nap ugyanúgy telik, ugyanabban a ritmusban, mert nem az idő szabta meg a dolgok menetét, hanem a dolgok menete szabta meg az időt: nem reggel fél hétkor kaptak enni a tehenek, hanem akkor volt reggel fél hét, amikor a tehenek enni kaptak. Ezt az árnyalatnyi különbséget sokáig nem éreztem, ám ahogy teltek-múltak a hónapok és megcsappantak a tennivalók, hirtelen már semmire sem jutott időm; egy-egy óra olyannyira megnyúlt, hogy semmire sem volt elég. Ekkor tört rám újra ez a különös, világvége előtti álomkór, amelynek következtében a felkelő nap sugarai gyakorta még a padon szundikálva találtak; esténként pedig félálomban, mozdulatlanul bámultam az ócska fekete-fehér TV-t, aminek ősrégi antennája tiszta időben befogott egy argentin sportcsatornát, s én úgy néztem a véget nem érő lovaspóló mérkőzéseket, mintha ezektől vártam volna a kinyilatkoztatást. Tulajdonképpen a pólómeccsek döbbentettek rá, hogy az idő összezavarodott. Bár jól tudtam, hogy a játéknegyedek hét és fél percesek, az órámon mégis 20-25 perc telt el egy-egy játékrész alatt; s mikor ez szöget ütött a fejembe, és a tisztán látás vágyától hajtva vettem a városban egy elemmel működő faliórát, és kiakasztottam a konyhaasztal fölé, tovább fokozta megdöbbenésemet, hogy ami a játékban hét és fél, a saját órámon pedig 20-25 perc volt, azt a falióra néha 40 percnek, néha egy teljes órának mérte. A fivéreim, úgy tűnt, mit sem érzékeltek ebből a különös eltolódásból, legalábbis semmi jelét nem adták, hogy bármi szokatlant észleltek volna, én pedig tűnődni kezdtem, hogy az idő vajon csak a pólómeccsek alatt zavarodik-e össze, vagy folyamatosan másképp múlik a tér különböző részeiben. Mérgemben vettem egy naptárat, és minden reggel (ha reggel volt egyáltalán) piros filctollal bekarikáztam, hogy milyen nap van ma, egy idő után azonban ez sem segített; egy napon, mikor Vörös kilépett a szobájából, s meglepetten konstatálta, hogy még mindig az asztalnál ülök a kávémat iszogatva, felsóhajtottam: „ma is péntek van”. Összeráncolta a homlokát, és a naptár felé sandított, mintha azt akarná mondani, ugyan már, nézzem csak meg, látni fogom, hogy szombat van, de én csak szomorúan csóváltam a fejem, és újra felsóhajtottam: „nem, nem, ma is péntek van”. Vörös a jelek szerint nem akart vitát nyitni a kérdésről, mert rezignált nyugalommal tűrte, hogy azután minden nap kijelentsem, hogy igenis aznap is péntek van.
- A sorsnak megvannak a maga céljai, és sajnos elég ravasz is. Gyanítom, nem mindegyikünk áll 100%-a magaslatán – jelentette ki aznap este bölcselkedve Blackie.
Csak jussak ki innen, gondoltam.