Zocalo

Kísérlet annak bizonyítására, hogy minden igaz, és az ellenkezője is.

Játék és félelem. Rövid, Ámde Szigorúan Tudományos és Akadémikus Verselemzés.

Bizony nehéz helyzetbe kerülünk, ha a világirodalom legnagyobb műveiről kell bármit is mondanunk. Minden gondolat elcsépeltnek tűnik, hisz’ annyian, annyi formában foglalkoztak már e remekművekkel, hogy azt gondolhatnók, a fiatalabb irodalmár generációnak már nem is lehet mondanivalója; feladata csupán annyi, hogy elmélyüljön a régi korok nagynevű professzorainak tanulmányaiban. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy megmutassuk: mindig lehet újat mondani, s mindig lehet találni oly nézőpontot, ami elkerülte a híres irodalmárok figyelmét, s ami talán új megvilágításba helyezhet egy-egy remekművet, s így fontos adalékokkal szolgálhat kultúránk megértéséhez, irodalmi hagyományaink mélyebb megismeréséhez. Jelen tanulmányunkban korunk kiemelkedő költőnőjének, Szandinak egy kevéssé ismert elégiáját fogjuk elemezni, párhuzamba állítva a középkori népköltészet egy fontos szövegével, a „Rőzse Söndör a kocsmába’ begyütt” című balladával.
Emlékeztetőül, álljon itt a két elemzendő szöveg.

Szandi: Új tavasz, új fiú, új szerelem

Új tavasz, új fiú, új szerelem,
Szemembe mondta, hogy szép a szemem,
Őrülten féltem, most nincs kegyelem,
oda a szívem.
Játékból szóltam, hogy észrevegyen,
ajkához értem csak úgy véletlen,
S késő volt már minden szó -
Ha valami jó, hát úgy legyen.
Látom, bolondnak látszom,
De ilyen szerencséje csak bolondnak lehet.
Látom, a tűzzel játszom,
De ahogy ő szeret, az nem egy fél szerep.
Új tavasz, új fiú, új szerelem,
Nem vagyok már gyerek, ezt észreveszem,
Ha ő megcsókol, az másról szól,
Oda a szívem.
Látom, bolondnak látszom,
De ilyen szerencséje csak bolondnak lehet.
Látom, a tűzzel játszom,
De ahogy ő szeret, az nem egy fél szerep.
vau-vau-vau
Új tavasz, új fiú, új szerelem,
A régi fényképeket eltehetem,
Múlt idő már a tavalyi nyár,
Oda a szívem.


Rőzse Söndör a kocsmába' begyütt (népköltés)

- Azé' gyütt kend?
- Azé'.
- Fityfiritty.
- Neköm még sönki se mondta, hogy fityfiritty!
- Broáf.

Vizsgáljuk hát meg közelebbről e két, mély szimbolikájú szöveget, és próbáljuk az intertextualitás módszereivel megragadni, mi a közös bennük.

Ami azonnal szembetűnik mindkét szöveg olvasásakor, az az egyszerűségre való törekvés. Szandi esetében ez nyilván szándékosan választott stílus, mellyel a költőnő a népies költészet érzetét akarja felkelteni az olvasóban, míg a ballada esetében ez kifejezetten műfaji sajátosság. Ha megvizsgáljuk a szövegek nyelvtani finomságait, feltűnik, hogy nem találkozunk összetett mondattal; Szandi költeménye esetében minden egyes sor külön textuális egységként értelmezhető, míg a ballada rövid tőmondatokból építkezve jut el a drámai végkifejletig. Az is igen meglepő, hogy egyik szövegben sem találkozunk a „ceruzahegyező” szóval. A nyelvtani egyszerűség olyan mértékben teszi feszessé a versek szerkezetét, hogy a felületes szemlélő számára szinte hozzáférhetetlenné teszi a szöveg mélyebb rétegeit. A ballada találó hangutánzó-hangfestő kifejezései, illetve az elégia sebészi pontossággal megfogalmazott, a minimalista stílushoz közelítő, koppanó mondatai szerves egységbe foglalják a művek kompozícióját.

A kiinduló helyzet csak első pillantásra tűnik különbözőnek a két mű esetében. A ballada alapszituációja egyértelmű: már a cím is arra utal, hogy legalább két szereplővel fogunk találkozni, s ezek egyike Rőzse Söndör lesz, aki a vendéglátóipari üzemegységbe való belépésével indítja el a konfliktusok sorozatát. Szandinál nem találkozunk ilyen egyértelmű helyzetleírással, de ha megvizsgáljuk az első strófa sorait, feltűnik, hogy itt is hasonló helyzettel van dolgunk. A balladáéhoz hasonló vendéglátóipari üzemegységben vagyunk, csak a költőnő mindezt egy-egy kifejezés kiragadásával, az összefüggések át-átugrásával foglalja strófába. A nyitó sor kétségbeesett felkiáltása az „új” szó háromszori megismétlésével a múlttól való elszakadás vágyát jeleníti meg, míg a következő sor („szemembe mondta, hogy szép a szemem”) egy merész idősík-váltással már azt a helyzetet ábrázolja, mikor a vers alanya már megismerkedett a felütésben megnevezett „új fiú”-val, aki – meglepő módon – nem lesz szerves része a többi strófának, csak itt-ott bukkan fel, mintegy magyarázatul a lírai alanyban lezajló drámai változásokra. Kissé zavarba ejt minket a strófa második fele; az „őrülten féltem” szókapcsolat kiragadja az olvasót az eddigi idilli közegből, és teljesen más megvilágításba helyezi, átértelmezi a két első sort. Ismét a felütés kétségbeesettségére, a múlttól való elszakadás fájdalmára asszociálunk, s a történések sorsszerűségét erősíti a „nincs kegyelem” kifejezés is, majd a strófa konklúziója, ami később többször ismétlődik a műben: „oda a szívem”.

Hasonló drámaisággal találkozunk a balladában is. Itt a helyzetleírást maga a cím helyettesíti, az olvasó (ballada esetében helyesebb talán hallgatóról beszélnünk) in medias res kezdéssel azonnal a jelenet részesévé válik. A tömör párbeszéd odavetett félmondatai közvetett módon adják a hallgató tudtára, hogy a beszélgetőtársak régi ismerősök (’azé’ gyütt kend?”). Az már csak a dialógus második feléből derül ki, hogy egy korábbi konfliktus elmérgesedéséről van szó; a két első sorból arra is következtethetnénk, hogy két régi barát találkozik, akik félszavakból is megértik egymást. A fordulópontnak is nevezhető, agresszív „fityfirity” azonban egyértelművé teszi, hogy a szereplők ellenséges szándékkal vannak egymás iránt, s a ballada ettől a ponttól afféle szócsatává alakul át.

S térjünk most vissza az elégiához! Nem hasonló szócsatával találkozunk itt is? A második strófa, igazodva az előző strófa feszes szerkezetéhez, tömör mondatokba sűrít két olyan paradoxont, ami felett akár el is sikolhat a figyelmünk, ha nem nézünk a szöveg mélyére. A „játékból szóltam, hogy észrevegyen” és az „ajkához értem csak úgy véletlen” sorok olyan képtelen állításokat tartalmaznak, amiknél meg kell állnunk egy pillanatra. Hiszen nem lehet „játékból szólni”, vagy valakinek „véletlenül” az ajkához érni! Mivel nyilvánvaló lehetetlenségről van szó, különös figyelmet kell szentelnünk e két sornak. Egyfelől újra eszünkbe jut a felütés kétségbeesett hangneme, az újrakezdés vágyának drámai megfogalmazása, s arra gondolhatunk, hogy e paradoxonok a múlttól való elszakadás lehetetlenségét jelenítik meg; másfelől viszont kétségbe vonhatják az eddigi állításokkal szembeni feltétlen bizalmunkat. S az olvasó hirtelen zavarba jön: mivel van dolga hát? Egy végső kétségbeeséssel küzdő lírai alannyal, vagy egy ellentmondásokkal teli játékkal, ahol minden igaz, és az ellenkezője is? A második strófa két utolsó sorának pozitív kicsengése, s a következő strófában kétszer is ismételt „bolond” kifejezés a vers játékosságát emeli ki, ám a költő ezzel szembe helyezi a drámai, csaknem biblikus hangvételű „úgy legyen” kifejezést, s a „késő volt már minden szó” kijelentést, amely ismét a szorongatottság és a félelem érzetét kelti az olvasóban. Ez az egymásnak feszülő ellentétpár a következő strófában is folytatódik: a költő egyszerre beszél a bolond szerencséről és arról, hogy a tűzzel játszik, vagyis veszélyben forog. Ennél a pontnál visszatérhetünk a balladára, ahol hasonló helyzetet figyelhetünk meg a dialógusok mögött: az agresszív „fityfiritty” másodszori ismétlése („Neköm még sönki nem mondta, hogy fityfiritty!”) már a szó pajkos hangutánzó jellegét helyezi előtérbe, és egy pillanatra elbizonytalanodunk. A beszélő ezzel a mondattal felháborodottságát kívánja kifejezni, vagy inkább valamiféle hiányra, vágyott dologra utal, s vágyát a József Attilánál újra felbukkanó, némileg arrogáns stílusban veti a világ szemére? (Emlékezzünk a múlttól való elszakadás vágyára Szandi költeményében!) Azt hiszem, ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely mindkét mű szempontjából kulcsfontosságú. Valamiféle vágy rejtett felszínre töréséről van tehát itt szó (e kérdés pszichológiai elemzése igen érdekes témája lehet egy következő tanulmánynak), amely bizonyára magát a lírai alanyt is zavarba ejti (erre utal az elégia megrendítő, a gyermekkor biztonságából való kiszakadást megjelenítő mondata, és az azt követő ellentmondásos sor: „nem vagyok már gyerek, ezt észreveszem, / ha ő megcsókol, az másról szól”, illetve a ballada végkifejletében elhangzó, balladai homályt megjelenítő „broáf".

Szandi esetében egyszerűbb a dolgunk: a költőnő szinte tálcán kínálja a megoldást, de ehhez a szöveg mélyebb rétegeit kell vizsgálnunk. Amikor a lírai alany a gyermekkortól, a múlttól való elszakadásáról beszél, külön kiemeli: „ezt észreveszem”. Mivel normális esetben ilyen mondatrészt nem fűzünk egy kijelentéshez, nyilvánvalóan költői szándékot kell feltételeznünk, s ez világossá is válik, ha a strófát követő, formailag is kiszakadó „vau-vau-vau” sorhoz kapcsoljuk. A költő ráeszmél valamire, először szembesül a fiatalkor elmúlásával, s ez az élmény olyan elemi erejű, hogy új dimenziókat nyit meg előtte. A „vau-vau-vau” kifejezés, ami nyilvánvalóan a kutya hangadását utánozza, pontosan ezt jeleníti meg, de olyan tömörséggel, ami újra zavarba ejti az olvasót: a költőnő nem írja körül, hogy hirtelen teljesen más szemmel kezdett nézni a világra, egyszerűen olyan kontextusba (jelen esetben: egy kutya bőrébe) helyezi saját személyét, ami ezt a helyzetet egyértelműen kifejezi. Ám a játékosság, a paradoxon itt sem marad el, Szandi ehhez végig ragaszkodik: a két kulcsfontosságú sor („nem vagyok már gyerek, ezt észreveszem” és „vau-vau-vau”) közé újból beékeli azt a strófát, ami már az előzőekben is fejtörést okozott az olvasónak: megint a bolondság és a tűzzel játszó költőnő kettősségével szembesülünk, s újra felmerül a kétely az olvasóban: játék áldozata, vagy valóságos tragikummal szembesül? Szandi a megoldást az olvasóra bízza, de az utolsó strófa lezártságot megjelenítő sorai („a régi fényképeket eltehetem”) azt támasztják alá, hogy igenis tragikummal, csak éppen játékos hangnemben előadott tragikummal van dolgunk, s véleményem szerint éppen ez teszi naggyá e költeményt. A végső lezárást jelentő, többször megismételt „oda a szívem” visszafordíthatatlanságát és komolyságát hangsúlyozza az előző sorban a nyelvtan kötöttségére való utalás („múlt idő már a tavalyi nyár”), bár a belső asszonánc (már-nyár) itt sem nélkülöz némi játékosságot.

A balladával már nehezebb a dolgunk. Semmi sallang, semmi felesleges kijelentés: a párbeszéd tömör és lényegre törő, s az olvasó számára néha nehezen követhető. A „neköm még sönki sem mondta…” kezdetű sorra, az emberi komplexusok tömör megjelenítésére válaszol a „broáf”, melynek hangfestő jellege egyszerre agresszív (morgásra emlékeztet), familiáris (olyan kifejezésre utal, aminek jelentését csak ketten ismerik) és vészjósló (mély hangrendű magánhangzót tartalmaz). S ugyanakkor kifejezi azt a fajta elrugaszkodást, másik dimenzióba való átlépést, amit Szandi költeményében a „vau-vau-vau” fogalmazott meg. Az olvasó/hallgató meghökken, s ugyanúgy, mint Szandinál, elbizonytalanodik: ez a szó vajon a tragikum lecsapódása a beszélőben, vagy annak kifejezése, hogy az agresszió/játékosság a másik szereplő kijelentésétől függetlenül folytatódik? Mivel a szöveg töredékes, és itt vége szakad, a döntés ez esetben is az olvasó dolga.

Két teljesen eltérő, ám mégis hasonló szöveggel van hát dolgunk. Más eszközökkel, de ugyanúgy egyszerűségre törekvő, minimalista színezetű stílusban fogalmazzák meg a játék és a félelem kettősségét. Szandi lírai alanya a gyermekkortól való eltávolodás tragikumát oldja fel játékos paradoxonaival, míg a balladában elemi hiányérzet fogalmazódik meg, s a mondatokat hangutánzó-hangfestő szavak teszik játékossá. Két teljesen különböző kor költeményei egy izgalmas ponton találkoznak; ez az, ami az irodalmat igazán széppé teszi.