Zocalo

Aztán egy szép napon Blackie elújságolta, hogy kísérleti varázstükrén megjelent neki a zsírfarkú rémpingvin, és kinyilatkoztatott ezt-azt, mármint a jövőről, meg minden egyébről, amiről a zsírfarkú rémpingvinek általában kinyilatkoztatni szoktak.
Nem is tudom, szégyelltem-e még a szkepticizmusomat, vagy akkor már úgy láttam, ez túlmegy minden határon. Arra azonban emlékszem, hogy megpróbáltam higgadtan elmagyarázni Blackie-nek, hogy mi nem kapjuk, hanem adjuk a kinyilatkoztatásokat, legalábbis ez volna a feladatunk ezen a teremtett sárgolyón, és már ne is vegye rossz néven, de nekem igazán bántja a testvérszereteti szívmegmozdulásaimat, hogy miközben én éjt nappallá, és néha, pedagógiai okokból, a nappalt éjjé téve oktatom az emberiséget olyan haszontalan sznobhívságokra, mint holmi civilizáció, ő ahelyett, hogy annak rendje s módja szerint betöltené a rá ebben az univerzumkorszakban kirótt kozmikus lokálpatrióta szerepet, inkább mindenféle zsírfarkú rémpingvinek közé keveredik, és az emberek helyett patagóniai óriásnyulakkal meg pázsitfüvekkel van elfoglalva. Erre ő azt felelte, hogy az emberiség az én reszortom és játszóterem, neki ilyen zokniagyú teremtményekhez nincs türelme, és különben is, ha már itt tartunk, meg kell jegyeznie, már csak úgy testvérice is, hogy bezony neki is igencsak mély sebeket vág a frusztrációtól amúgyis vérző szívébe az én nyeglén pittyegő és nemtörődöm hozzáállásom, amivel az ő civilizációs vérizzadását és igyekezetét nem szégyellem lefitymállani, pedig láthassam, ő mindent megtesz, tegnap még meg is fürdött, csak miattam. Sőt, tette hozzá némileg kihúzva magát, még egy verset is írt, pontosabban nem ő írta, hanem Bakancs, de biztosíthat róla, hogy ő volt az inspiráció értelmi zeneszerzője, eztet látni is fogom majd a jellegzetes szóképekből és metaforikus hasonlatszörnyekből, de mivel Bakancs olyan nagyon belelkesedett diktálásilag, nem akarta gonoszul kifacsarni ifjú öcsénk zsenge kezéből a költői dicsfény törékeny stafétabotját.
Ezután büszkén a kezembe nyomott egy darab gondosan lehántott fakérget, melynek világosszürke belső oldalára a következő szöveget véste egy reszketeg kéz:

A ponty reménytelen szerelme és halála

Lelkem barna varangya jóságod mocsarába belésüppedni vágyott.
Mint kigyúrt angolna, peszmegve jártam el a haláltáncot,
egyedül ülve tort a fiatalon elhunyt reménység nyálkás ravatalánál.
Üveg mögött éltem, úgy, mint ezer társam,
s egy hablelkű asszony eljöttére vártam,
akinek a hangja nevetéssel ékes,
ki romló húsommal csodát tenni képes.
Jöttél.
Lét-örvényre kaptam akkor választ:
e síkos haltömegből e nő engem választ!
Megnyílt lázas elmém, önként mentem táncba.
Halszagú kezekkel raktál be a kádba.
Olyan most e szempár, mint villamosszékek,
melyekbe száz ampert vezet a zord élet.
Lüktető szívhúrom eltépted ezer karommal.
S most itt állsz ridegen. Hideg nyugalommal
szemléled műved: a kibelezett pontyot.
Szerelmünk végére az ebéd tett pontot.

Azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy már nagyon megérett az idő a következő világvégére. Így hát, miután ingatag idegállapotra hivatkozva leköszöntem főisteni posztomról, hogy átadjam a helyem az Esernyős Öregúrnak, a világot elpusztította egy szélvihar, amit egy rossz pillanatomban kavartam, amikor, nem sokkal a Blackie-vel folytatott eme ominózus beszélgetés után, a kabátomat leszarták a narancslegyek.
Megesik az ilyesmi.