A kiwi ugye nem tud repülni... Vagy mégis?

Semmi kétség: életem legrosszabb kávéja volt. Hosszú perceket töltöttem azzal, hogy megpróbáltam kielemezni az összetételét, de nem tudtam dönteni a macskavizelettel higított hypo, a tíz napig tűző napon hagyott kólával kevert zabkása és egy tüdőbajos földönkívüli szódavízzel felöntött fülzsírja között. A kiskanállal kiemeltem a belépottyant legyet, aki ezután hosszasan káromkodott, beletörölte a szárnyát a függönybe, és elmagyarázta, hogy a mai leszállópályák megbízhatatlanok, az ember – vagy légy – sosem tudhatja, hová pottyan egy földetérés után, múltkor például egy nagy adag fehér trutyiba pottyant és majdnem fel is szívódott egy orbitális nagy orrba, de szerencsére sikerült elmenekülnie, utána viszont négy napig Szent Jeromosnak képzelte magát, és mindenképpen Bibliát akart fordítani. Szerencsére elmúlt. De lehet, hogy mégsem teljesen, tettem hozzá magamban, amikor a légy nagy lendülettel nekirepült a csukott ablaknak, és néhány percig káromkodva fetrengett az ablakpárkányon, nem teljesen érthető kontextusban emlegetve Keresztelő Szent Jánost. A magam módján megnyugtattam, hogy megesik az ilyesmi, én például egyszer kiadtam a lakásomat két hollandnak, és mikor kiköltöztek, vagy 5 kilónyi marihuánát találtam a porszívóban, és azóta se tudtam eldönteni, hogy véletlenül hagyták-e ott, vagy afféle keresetlen ajándékként. De az is lehet, hogy a porszívó volt beszervezve. Az ember sosem tudhatja.
A kocsma előtt már nagy számban gyülekeztek az esőfelhők, alighanem tüntettek valamiért. A pincér kataton arccal bámulta a söntéspult fölött a tévét; valami showműsor ment. Le volt némítva, annyit azonban láttam a szemem sarkából, hogy egy lila öltönyös verőlegény és egy kenyérzsákba öltözött levesteknős vitatkozik valamiről, miközben a háttérben egy második világháborús német rohamosztag bevásárolókocsikra lövöldözött. Talán nem szólt nekik senki, hogy vége a háborúnak. Nem sokkal később meg is interjúvolták az egyiket, és kiderült, hogy őt és négy társát még valahol Sztálingrád felé félúton hagyták el egy nyilvános vécénél azzal a határozott paranccsal, hogy törjenek egyenesen előre a japán határ irányába.
Beszélgetőpartnerem ezen az álmos délelőttön egy rendkívül ízléstelen, foszforeszkáló zöldre festett, felfújható műanyag viziló volt, amit talán egy céllövöldében szerzett egy kisgyerek a balladai homályba vesző régmúltban, és azóta, mint egy kísértet, házról házra és kézről kézre járt, annak függvényében, hogy bizonyos anyagi ellenszolgáltatás fejében ki volt hajlandó magával vinni.
- Harci őzeket gyártottunk – magyarázta a viziló. - Tudja, ilyen zsebcirkálókat. Helyesek voltak, némelyik fél méteresre is megnőtt, direkt olyan bambiformájúra csináltuk őket, úttörőknek, nyugdíjasoknak meg ilyenek, de aztán a vezetőség kitalálta, hogy az egész állományt átneveljük és hadászati célokra fogjuk felhasználni. Hát, én nemt'om, mi lett a vége, de azt beszélik, jónéhány kollega ottmaradt a kiképzőpályán, persze a hivatalos közleményben az állt, hogy a húsdarálóba estek bele, tudja, üzemi baleset, de én aztat kétlem. Szerintem balul sült el a kísérletük, és a részleg, akiket kiküldtek a harci őzek likvidálására, igencsak megtizedelve jött vissza, bizonyíték persze nincs, azt eltüntették a kommunisták. Na persze nem ez volt az egyetlen, amit eltüntettek. A gyárigazgatónk, na róla azt mondják, hogy ő is a lefolyóban tűnt el, tudja, csak úgy lefolyt, nem pedig emigrált, ahogyan a hivatalos jelentésben állt, de hát ez is a kommunisták műve volt, tudta mindenki. Meg aztán nemcsak harci őzek voltak a gyárban, csináltunk öngyilkos ruhacsipeszeket meg elektromos fűtésű gumibugyikat is, ez volt a fedőtevékenység, ahogy mondták. De a legjobban menő üzlet a szőrpástétom volt. Azok a nagyokosok valahogy kiagyalták, hogy hogyan lehet kutya- meg macskaszőrből a májpástétomra megszólalásig hasonlító pépet csinálni, emlékszek, nejlonzacskóban hozták be a kóbor macskákat borotválásra a gyárba, prémiumot lehetett érte kapni. A nép persze nem tudta, miből van. De hát megettek azok mindent, meg aztán nem is volt más, a libazsír ugye kellett a taposóaknákba.
Kedvetlenül hallgattam. Végül fogadtunk, hogy bejut-e a Manchester United a BL döntőjébe. A pénzt, amit nyertem, sajnos még mindig nem kaptam meg. Jogi segítségről persze szó sem lehet, elég hülyén venné ki magát, hogy egy foszforeszkáló zöld műanyag viziló lóg nekem 65 zlotyval.
A végén még azt hihetnék, nem vagyok teljesen normális.

Tegnap dél körül elszabadult a szobanövényem. Először csak káromkodott és erőszakos cselekményekkel fenyegetőzött, amit én – eléggé el nem ítélhető módon – nem vettem igazán komolyan; előfordult már ilyesmi azelőtt is. Nemsokára azonban – ahogy ő fogalmazott – “eldurrant az agya”, és bevette magát a fürdőszobába, ahol verbálisan inzultált néhány tekercs vécépapírt, majd túszul ejtett egy mosógépet, egy borotvahabos flakont meg egy elektromos fogkefét, és bezárkózott. Néhány órás kétségbeesett agóniája (vagy begóniája, ahogy tetszik) során bevallott jónéhány politikai indíttatású gyilkosságot, két bankrablást és vagy egy tucat kisebb bűncselekményt, majd amnesztiát, szabad elvonulást és egy helikoptert követelt, amely elszállította volna Kolumbiába. A különös közjátéknak végül az vetett véget, hogy végső elkeseredésében leöntötte magát a mosdó alatt talált klóros tisztítószerrel, és ennek következtében majdnem teljesen megsemmisült. Mire a kommandósok megérkeztek, már csak egy pár sárgás levél vonaglott a fürdőszoba padlócsempéjén, és azt hajtogatta, hogy nem bán semmit, és mindenkinek megbocsát. A rohamkertészek pedig végképp elkéstek – már nem volt sok tennivalójuk, csupán a kukába kellett levinniük a nejlonzacskóba csomagolt földi maradványokat.
Őszintén szólva felelősnek éreztem magam. Nehéz, lelkifurdalástól gyötört órák következtek, s önmarcangolásomat csak az enyhítette kissé, hogy a túszul ejtett holmiknak nem esett bajuk. A vécépapír is biztosított afelől, hogy a verbális inzultus nem tett rá különösebben mély benyomást, elvégre ha valaki beleszokik az ő munkakörébe, onnantól kezdve már szinte semmit sem érez degradálónak. De hiába: bár a józan eszemmel tudtam, hogy nem tehetem magam egyedül felelőssé, a kínzó lelkiismeret mégis arra késztetett, hogy megpróbáljak fényt deríteni e rejtélyes és megmagyarázhatatlan eseménysor okára. Rávettem hát magam, hogy legyűrve a friss gyászt, körbenézzek a cserép környékén, a depresszió vagy az önpusztító hajlamok esetleges nyomai után kutatva. A cserép még mindig ott állt a virágállványon, a rá ragasztott rövid növényismertetővel, amit a vásárláskor kaptam. Megemeltem; furcsán nehéznek hatott. Kíváncsiságtól hajtva beletúrtam a földbe, és valami fémes tapintású tárgyba akadtak az ujjaim. Ásni kezdtem, és pár perc leforgása alatt 15 taposóaknát, 3 nehéztüzelésű gépfegyvert, egy láncfűrészt és két közönséges böllérkést ástam ki a cserépből, és elképedésemet tovább fokozta a földben félig már szétporladt, kicsire összehajtogatott plakátféle, amely egy szerencsétlen, két növény halálos szorításában vergődő emberalakot ábrázolt; a feliratot nem értettem, mert számomra ismeretlen betűkkel írták. Döbbenetem rémületbe csapott át, amikor az újságkivágások is előkerültek: közép-amerikai kábítószercsempész akciókról, gyilkosságokról és alvilági leszámolásokról szóló cikkek bukkantak elő ártalmatlannak hitt szobanövényem földjéből, én pedig ráébredtem, hogy végzetesen félreismertem őt, és egy alvilági gonosztevőt, egy gyűlölettől burjánzó levélszörnyeteget melengettem természetkedvelő keblemen. Amikor a heroinos tű is a kezembe került, már csak rezignáltan legyintettem.
Természetesen átadtam az összes bizonyítékot az illetékes hatóságoknak. Nemigen biztattak: mivel a növény megsemmisült, nem nagyon volt érdemes nyomozásba kezdeni, de azért megígérték, hogy kiküldenek egy csoportot, hogy levegyenek pár levéllenyomatot. A nyomozók egy kicsit szánakoztak azon, hogy már nem hallgathatják ki, de bizonyára látták rajtam az önmarcangolás jeleit, és feltámadt bennük némi empátia, mert megnyugtattak, hogy semmit sem tehettem volna, és ne érezzem magam hibásnak – manapság sajnos nem egy szobanövényről derül ki, hogy terrorista sejt. Nemrég például egy fiatal aszparágusz támadt rá egy kisnyugdíjasra a Chapultepec parkban, és később, amikor az illetékes járőr bevitte, kiderült róla, hogy egy olyan szélsőbaloldali szeparatista csoport régóta körözött tagja, akik génmanipulált állatokkal kísérleteztek, harci őzekkel, mókuspiranhákkal meg kamikáze verebekkel. Úgyhogy bizonyos értelemben örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Csak arra kérnek, hogy figyeljek a túszok lelki felépülésére, esetleg vegyem igénybe szakember segítségét; ez mindenképpen szükséges, mert nem lehet tudni, mit mondott vagy nem mondott nekik a növény ott a fürdőszobában – s mivel nem tudhatjuk, pontosan hogyan is történik a beszervezés, legyek fokozottan óvatos, mert nem zárható ki, hogy a mosógép vagy a fogkefe fülében is elültette a bogarat. Mindenesetre azonnal jelentsem, ha bármi furcsát észlelnék.
Kimerült voltam, mégsem tudtam aludni; forgolódva töltöttem az éjszakát, a történteken töprengve. Különös, eddig ismeretlen szorongás kerített hatalmába; mikor hajnaltájt végre elnyomott az álom, nyugtalanító, szaggatott álmot láttam, az óriásnyúl a konyhaasztalomnál ült, és arról beszélt, hogy a világvége már közeleg, össze kell gyűjtenem a csapataimat, és készülnöm kell a végső összecsapásra, mert Tezcatlipoca hamarosan visszatér igazi alakjában, hogy leszámoljon velem. Hasogató fejfájásra ébredtem. Mikor kibattyogtam a fürdőszobába, a mosógép tetején gyerekes ákombákomokkal írt táblát pillantottam meg: “Figyelünk – Sokan vagyunk – Nem félünk”, szólt a felirat.
Azt hiszem, nem mosok ma.

Már hat napja nem aludtam. A tárgyak kezdtek összefolyni és ellenségessé válni – az olló elúszott előlem, mint egy fémből való rák, az ajtók megütöttek és fellöktek, mint a részeg kamaszok, megmart minden, amihez hozzáértem; a bőröm meg mintha elvékonyodott volna, egy nedves lehelettől is felhasadt, és ilyenkor kicsordult belőlem a hüllők zöld életnedve, mint a fekete vér a kővel megdobált varjak csőrén.
A strucc az asztalomon ült, és passziánszt játszott, amikor beléptem. Szemmel láthatóan nem zavartatta magát; egyetlen ingerült szárnymozdulattal elhallgattatott, amikor rá akartam kérdezni, mégis mit keres az íróasztalon a filctollak között. Egyértelművé tette, hogy éppen most érkezett el a játék kulcspontjához, ahol nem szabad hibáznia. Szerencsére ekkorra már elértem azt az állapotot, hogy nem lepődtem meg semmin, és úgy döntöttem, kibontok egy sört, amíg a strucc befejezi a passziánszt. Mikor visszatértem a sörrel, a strucc éppen az Ismeretlen Öreglány megfakult, fekete-fehér fotóját nézte a falon, közvetlenül a „Floki kutya vendégségbe hívja Bundás kutyát” című ceruzarajz mellett, amit egy 5 éves ismerősöm rajzolt, és aminek kisugárzása annyira rémisztő volt, hogy bármelyik japán horrorfilmbe beleillett volna.
- A Hivatal küldött – szólalt meg a strucc. – A jövőbe mutató valószínűségi vonalak elemzése kimutatta, hogy ön a mai napon, 22.04-kor elektronikus levelet kap munkaadójától, melynek elolvasása után, 22.07 és 22.10 között ön igen trágár káromkodásokkal illeti a Teremtett Világot, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. – Arca rosszalló kifejezést öltött, és flegmán megvonta a szárnyát. – Mégiscsak be kell látnia, hogy mivel ön azték isten, a szavainak súlya van. Ön is tudja, milyen pusztító lehet az ártó gondolat maga is, hát még ha ki is mondják őket. Engem azért küldött a Hivatal, hogy az említett idópontban figyelemelterelést hajtsak végre, és megakadályozzam a káromkodás elhangzását.
Szárnya alól kis lantot vett elő, és végigpengette a húrokat, mintegy hivatalosan ellenőrizve őket. Először azt hittem, a Mi-mi-mi-mi-mi mozog a zöldleveles bokorban fog következni, vagy valami hasonló, de tévedtem.
- Regös ének a Mexikót meghódító hős Hernán Cortes életéről és haláláról, 137 énekben – konferálta be a strucc saját magát. Sejtettem, hogy az arcomra kiült a jeges rémület. Választhatott volna valami emberbarátibb figyelemelterelést is a Hivatal. A strucc rázendített; szárnyából folyamatosan potyogott a pihetoll, ahogy pengetett.

Pátyolmányos, lenge múzsa, ing és gatya nélkül!
Lantom húrját ne kösd gúzsba ing és gatya nélkül!
Megregölöm a nagy vezírt ing és gatya nélkül,
Strucc ilyen szépet még nem írt ing és gatya nélkül.

Fennköltöttem, lenn költöttem ing és gatya nélkül,
Tojásomon csendben ültem ing és gatya nélkül,
Elvágyódom most már végre, ing és gatya nélkül,
A költészet mezejére, ing és gatya nélkül.

Vezesd hát a lantom, szép szűz, ing és gatya nélkül,
Babérágat reám te tűzz ing és gatya nélkül!
Megéneklem a hős Cortest ing és gatya nélkül,
Megért bizony öreg kort az, ing és gatya nélkül.

Közelgett a Nagy Armada ing és gatya nélkül,
Hős Cortes is köztük vala ing és gatya nélkül.
Csendes estén elmélázott ing és gatya nélkül,
A szülői házba vágyott ing és gatya nélkül.

„Szegény öreg édesanyám, ing és gatya nélkül,
Ott maradt a tengeren túl ing és gatya nélkül.
Vitéz fia sorsa kétes ing és gatya nélkül,
De teszi, mit tenni képes ing és gatya nélkül.”

Parta szállt a spanyol sereg ing és gatya nélkül,
Bátor szívük meg sem remeg ing és gatya nélkül;
Mert nem tudta az Armada ing és gatya nélkül:
Jön az indiánok hada ing és gatya nélkül.

- Ez borzalmas! – üvöltöttem rá a struccra egy óvatlan pillanatban, amikor felocsúdtam az első sokkból, s mivel a strucc előzetes figyelmeztetéseim ellenére sem volt hajlandó felhagyni a regöléssel, nyakon ragadtam, és kivonszoltam a már-már beckmesseri magasságokba emelkedő hivatali segéderőt a konyhába, ahol egy gyors mozdulattal felrántottam a hűtőszekrény ajtaját és betuszkoltam a struccot az egyik üres polcra. Meglepően könnyen bement; csak a két lába meg a feje lógott ki elöl. Mérgesen rácsaptam az ajtót.
- Feljelentem magát hivatalos szervvel szembeni erőszakért! – üvöltötte odabent a strucc. – A valóság minden rétegében panaszt teszek!
Persze csak blöffölt. Mindig megmosolyogtatott a sci-fi írók azon igyekezete, hogy „megszámolják” a valóság rétegeit – hiszen teljesen evidens, hogy e rétegek száma végtelen, nincsenek elszeparálva egymástól, és létezésük korántsem egységes mindenki számára. A legtöbb közönséges halandó képes rá, hogy legalább 4-5 rétegben mozogjon, de meglepetéssel tapasztaltam, hogy legtöbbjük ennek egyáltalán nincs tudatában, vagy legalábbis teljesen más szókészlettel írják le a rétegek közötti ugrást, mint azok, akik tudatában vannak e teljesen hétköznapi képességnek. A legtöbb embertől olyasmit hallani, hogy egyszercsak elkezdtek „másként nézni valakire”, és ezt általában egy konkrét esemény vagy élmény hatásának tulajdonítják, pedig valójában csak arról van szó, hogy egy információ a helyére került bennük, és ez képessé tette őket, hogy egy tizedmásodpercre lemerüljenek egy „mélyebb” rétegbe, ahol meglátták az adott személynek azt a lenyomatát, amit ők minden bizonnyal „igazibbnak” neveznének. Ez a meghatározás persze teljesen hamis, semmi értelme igazabbról és kevésbé igazról beszélni, hiszen minden rétegnek megvan a maga vonatkoztatási rendszere és egyben a maga igazsága. Az is furcsamód igen elterjedt téveszme, hogy a közönséges halandók világa volna a valóság úgymond „legfelsőbb rétege”, felszíne – mintha ugyan a végtelen számú rétegek között létezhetne legalsó vagy legfelső. Az én fajtám szükségszerűen egyszerre jelen van mindegyikben, és azt hiszem, erre minden élőlény képes, de talán minden létező, még a tárgyak is, csak legtöbbjük egyszerűen nem gondol rá, vagy túlmisztifikálja magában a valóságnak nevezett absztrakciót. Pedig gyakran megesik, hogy az emberek átugranak egy-két réteget, néha szándékosan, néha teljesen véletlenül, egy öntudatlan és teljességgel kiaknázatlan képességet használva; tapasztalataim szerint ilyenkor általában különös és kissé kellemetlen érzetük támad, amit leggyakrabban úgy szoktak szavakba önteni, hogy „olyan furcsa lett minden”. Pedig nem változott semmi. Érdekes elképzelés, hogy hatalmas különbségek volnának e rétegek között, és az egyikből a másikba (nevezetesen a „felszíniből” a „mélyebbe”) való átsiklás valamiféle kinyilatkoztatással járna, és titkos tudásban részesítené azt, aki képes rá. Érdekes elképzelés, de teljesen hamis; attól tartok, a legtöbb embert hatalmas csalódás érné, ha rá kellene döbbenniük, mennyire egyformák a valóság rétegei, mennyire változatlanok – nem közölnek semmit, és nincs is ott senki, aki elharsogná azt a bizonyos kinyilatkoztatást. Én legalábbis egyetlen istenről sem tudok, akinek ideje volna ilyesmire.
A kiabálás hangjára egy enyhén besörözött csótány-hadsereg mászott fel a konyhaasztalra; a sor elején két dobos menetelt, a legénység pedig az elfogyasztott alkohol mennyiségéhez képest meglepő fegyelmezettséggel követte. A csótányok alighanem szeretnek katonásdit játszani, különben nem masíroznának ilyen széles vigyorral, gondoltam.
Mikor a kiabálás abbamaradt, vártam még pár percet, aztán kivettem a hűtőből a struccot; még szipogott, de nyugodtabb volt, mint annak előtte: megnyugtatta a sötét meg a négynapos kukoricaleves szaga.
– A figyelemelterelés megtörtént – állapította meg a konyhai órára sandítva. – Végeztünk. – Ezzel kinyitotta a konyhaablakot, és minden bizonnyal azt tervezte, hogy fennhéjázó sznobizmusomat megsemmisítő eleganciával kiröppen az ablakon; de mivel a struccok nemigen tudnak repülni, csak annyit hallottam, hogy az aktatáskája nagyot koppan a betonon.
Behallatszott a kabócák elégedett ciripelése. Ha jobban belegondolok, egészen átlagos este volt.

Kevesen voltak aznap este a Csöndes Kérődzés nevű kocsmában.
Ezt a vendéglátóipari üzemegységet a General Anaya és a Tasquena megálló között Ibsen alighanem így írta volna le: “Kocsma: nagy. Baromira. Mindenféle bútorral. Zöld függöny. De lehet, hogy kék. Asztal is van. Két székkel. Terítő nélkül. Iszonyat. Kettesben. Egyedül. Hideg.” A kocsmának állítólag volt egy külön helyisége, amit öngyilkosjelölteknek és mazochistáknak tartottak fenn; itt egy rejtett mikrofonból egy rendkívül monoton női hang egy végtelenül unalmas régészeti előadást olvasott fel szlovákul, néha pedig alámondásos szappanoperákat lehetett látni a helyiség hatalmas Orion tévéjén; legalábbis az öregek ezt beszélték. Fokozatosan és észrevétlenül kerített hatalmába a félelem, ahogy néha lopva eme gyászos helyiség ajtaja felé sandítottam; csendesen kúszott elő, a hideg nyugalom köde által elrejtve, és aztán minden idegvégződésemre rátelepedett, mint egy távoli galaxis pusztító nyavalyája.
A Konformista Vértapír velem szemben ült – vagy inkább feküdt – a sörhabtól ragacsos faasztalon. A könyöke alá gyűrt bulvárújság címlapján lángpiros betűkkel hirdette egy főcím, hogy ámokfutó agyaggalambok támadtak egy tucat német turistára Xochicalcoban. Éppen azt fejtegette, hogy az ő különc, osztrigaként zárt, szfinxként merev alkata, prófétai-prédikátori becsvágya, valamint romantikus antikapitalizmusa és a tolsztojinál archaikusabb – nem metafizikai, hanem evilági – individualista anarchizmusa s a mindebből eredő kettőssége eleve elzárja előle a pozitív társadalmi cselekvés sikerét. Ráadásul gyakran szocialista agitátornak nézik, mert gyalog közlekedik.
A vértapír felett a falon majd' másfél méter széles, impozáns arany keretbe foglalt olajfestmény foglalt helyett. A színvilágában a romantika hagyományait követő festmény egy háromlábú püspököt ábrázolt, amint teljes ornátusban görkorcsolyázik; középső lábán egyensúlyozott, két szélső lábát és karjait kitárva, enyhén előredőlve; arcán egy mindenről megfeledkezett 90 éves öregúr gyermekien boldog mosolya; díszes ruhája úszott utána a levegőben. A pedáns aprólékossággal kidolgozott háttérbe egy buszmegállót vizionált az ismeretlen mester; minden bizonnyal realista elemnek szánhatta a megálló széttört táblája mellett álló és cigarettázó hörcsögöt. A kép alatt a következő magyarázó felirat volt olvasható: “Íme az egyházi költészet, hatás közben, amint a laikus intelligenciának állít emléket.”
A konformista vádlón rám nézett.
– Republikánus vagyok, tehát teljesen evidens, hogy nekem van igazam – sóhajtott fel. Részeg volt és beszédes. – Megvallom, néhanapján engem is elfog a csüggedés. A cselek s ravaszkodások némelyike, melyre a körülmények kegyetlensége kényszerített, egy gyakorló böllér elméjét is megtántorítaná; s lám, utolért a sorsom – fizetni fogok mindenért, a tettekért és gondolatokért, kimondottakért, kimondatlanokért és még azokért is, melyeket elmém még meg sem szült. Ez az egész végülis csak egy nyitókép, ebben foglalódik össze az, ami egy nyitóképben össze szokott foglalódni, vagyis hogy újfent hisztérikus undorral és puritán dühvel támadom a civilizáció kinövéseit. Nagy, drámai, sötét és szimbolikus dolog ez, mint Solness építőmester a hideg WC-n. A látványosan megközelíthetetlen géniusz emberi és művészi önelemzésének, önmarcangolásának nagy esztétikai tanulságú eredménye. Igazi, lakkozott újvilági romanticizmus! De mi haszna, hogy a társadalom krémje a keresztény humanizmus rövidzárlataival vívódik, ha soha, semmi sem változik?!
Mosolyognom kellett.
– Te is ismered az Életen Túlinak, ama Legősibbnek szavait – mondtam. – Az igazság embere túl van jón s rosszon, mert az igazság embere tudja, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Ámító; minden, ami van, volt s lesz, egyszerre létezik. Ami a csupán két vagy három dimenziós zónák lakói által változásnak neveztetik, az önnön tudatuk működése, mely különböző szögekből láttatja belterjes kis világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge s lesz belőlük kör, ellipszis, parabola avagy hiperbola, miközben maga a kúp változatlan marad, úgy tűnik a te szemszögedből változónak a változatlan és végtelen valóság.
A tapír ezen mintha egy pillanatig eltűnődött volna, aztán elszégyellte volna magát.
– Igen, ez Mexikó, a társadalmi-kulturális eltokosodottság foglalata, vallási és politikai szekták melegágya, de egyben a szenvedélyes nyíltság és szolidaritás fészke is! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Üzenem a bácsikámnak, hogy szerelje meg a fregolit – tette még hozzá a Konformista Vértapír, és elaludt az asztalon.

Amikor visszatértem az Alvilágból a föld színéről kipusztult emberek csontjaival, azzal az eltökélt szándékkal, hogy újrateremtem őket, Vörös lekísért a tengerhez. Tanácsot akartam kérni a medúzáktól, akik annyi mindent láttak már a világból, és annyi bölcsességet halmoztak fel áttetsző testükben, mint az istenek együttvéve; a különbség csupán annyi, hogy ők nem rendelkeztek a teremtő és kormányzó akarat potenciáljával.
Három napig ültünk szótlanul a tengerparton, várva az állatok feltűnését. Éjszaka jöttek, kék fáklyaként világítva a víz alatt, egymáshoz tapadva, akár egyetlen hatalmas, fénylő rája. Meghallhatták a hívást, mert egészen közel úsztak a parthoz, szétterültek és mozdulatlanul lebegtek előttünk; hallottam, ahogyan beszélnek egymás között, de halk, tompa morajlásnál többet nem tudtam kivenni. Fenségesek voltak és közönyösek, ahogy ott lebegtek a sekély tengeröböl felszínén; tudtam, ha valamit közölni akarnak velem, elmondják, erőszakkal pedig nem húzok ki belőlük semmit. Vártam, hogy meglátom a medúzák fénylő gondolatszálainak kusza és rendezetlen halmazát, a semmihez sem hasonlítható, bonyolult és végeérhetetlen asszociációs hálót, ahol minden szál szerteágazik és más szálakba gabalyodik, de nem láttam semmit; tökéletesen egynemű, szürkésfehér, ködszerű lég volt a medúzák elméjében, ami egyszerre volt ritkás és elnehezült, gomolygó és teljesen statikus; elmerültem benne, mint a némán hullámzó vízben. Álca, mondtam magamban, és milyen ügyes álca, itt nincs fal, aminek nekironthatnék, és nincs ajtó, amit betörhetnék a puszta akaratommal; de ez a végtelen fehérség csupán illúzió, egy ügyesen kiagyalt kép, ami megtéveszti a kutakodót. Tudtam, hogy a medúzák elméjét borító ködben semmi értelme falat keresgélnem, hiszen a kép lényege éppen az, hogy a végtelenség érzetét keltse; aztán ahogy körbepillantottam ebben a tompa, szürkés fehérségben, megláttam magam alatt a meg-megcsillanó, lassan mozgó és formálódó felszínt, olyan volt, akár egy alig hullámzó, mégis nyughatatlan tó; s a fodrozódó, zselésen áttetsző anyag felszíne alatt ott úszkáltak a halványan izzó gondolatszálak. Ezek szerint mégsem álca, amit látok. Sosem láttam ilyet azelőtt. Az volt a legkülönösebb ebben a tószerű képződményben, hogy a benne úszó gondolatszálak nem akaszkodtak össze, hanem magányosan siklottak az anyagban, lassan és álmatagon, mintha csak megőrzésre helyezték volna el őket itt; fényük sápadt és furcsán fehér volt, hiányzott belőlük az az élettel teli, sárgás izzás, ami a fürge és elillanó gondolatok sajátja; s hirtelen rádöbbentem, hogy amit látok, az a gondolatháló alatti mély réteg. Sosem hittem volna, hogy puszta akarattal ilyen mélyre lehet ásni az elmében, most pedig észrevétlenül és akaratlanul is idáig csúszott le kutakodó tudatom. A kíváncsiság és a félelem keverékével húzódtam közelebb a hangtalanul remegő felszínhez; szürkés és áttetsző volt, de nem láttam az alját, csak a világító, lebegő gondolatfoszlányokat, amint elszórtan ringatóztak a kocsonyás anyagban. Aztán hirtelen egy hosszabb és fényesebb szál kúszott elő a semmiből, közelített felém, és közvetlenül a felszín alatt úszott el, s bár tudtam, hogy valójában nagyon lassan mozog, mégis úgy éreztem, mintha szélsebesen suhant volna el mellettem.
– Segítsetek – suttogtam a néma és közönyös medúzáknak –, kérlek, segítsetek.
Mire a hajnal első fénypászmái megjelentek az égen, a medúzák eltűntek, anélkül, hogy bármit mondtak volna.
Először nem értettem. Aztán eszembe jutott, hogy Vörös azt mondta egyszer – márpedig én hiszek neki -, hogy az Élet egészen jól elcsordogált a sötétben is, és az igazi problémák éppen akkor jelentkeztek, amikor megszületett a fény. Akkor jött létre ez a furcsa, hasadt, skizofrén állapot, hogy a világ egyszerre sötét is, meg fényben is úszik, és a teremtények még a váltakozás ritmusát sem tudják megszabni, hanem holmi bolygómozgásoktól függ, hogy nappal van-e számukra, vagy éjszakai sötétség. Számomra ez bizonyára furcsán hangzik, mondta, de higgyem csak el, minden rendben volt a fény előtti vaksötétben, ahol a tudatos gondolatok csupán tovatűnő látszatok voltak, melyek gyorsan elillantak a dolgok felszínéről. Nem a mesék világa volt ez, hanem sokkal inkább a mítoszoké, s az a világ sokkal inkább volt maga a lecsupaszított Valóság, amelyet nem a számok, hanem a minőségek uraltak. A bajok igazából velem kezdődtek. Eleve miért volt szükség negyedik testvérre? Negyedikre, értem, ugye? Mert hát a három önmagában tökéletes szám, kiegyensúlyozott és oszthatatlan. De a négy? Mi járhatott az univerzum előtti hatalom fejében, hogy a már létező három mellé odabiggyesztett egy negyediket? Ha jobban belegondol, akkor – már ne is vegyem sértésnek – a világ szempontjából talán jobb lett volna, ha minden megmarad abban az ősi, csöndes, kiegyensúlyozott állapotban, ahol az istenek rendje és közeli győzelme mindenütt jelen volt. Ezt egy olyan világ képe váltotta föl, ahol a tudás teljes intenzitásában szétáramlott, aztán mintha hirtelen meg is semmisült volna. Talán sok szenvedéstől szabadítottam meg az embereket, de még több szenvedést hoztam a nyakukra; nagyon jól megvoltak ők a környezetükbe simuló, észrevehetetlen teremtményekként, akik nem igazán tudtak semmiről. Aztán megtanulták tőlem, hogyan kell földet művelni, megszelidíteni az állatokat, házat építeni, írni-olvasni, hogy mi a művészet, és mi az az úgynevezett civilizáció. Megtanulták nem ömagába visszatérő körnek, hanem visszafordíthatatlan egyenesnek tekinteni az időt, amelyet az úgynevezett Haladás kereke visz előre megállíthatatlanul. Azóta minden megváltozott: a hegyek összeomlanak és síkság lesz belőlük, a föld holtakat okád ki méhéből, a sírokból kibújnak a csontok, a csillagok lehullanak, a föld tűzbe borul, minden élet elfonnyad és a halál felé tart. A vég nem átkelés, nem ígéret: az éj uralkodása kezdődik vele, de nem a régi, fény előtti sötétségé, hanem valami teljesen más, nagyon is evilági éjszakáé, amelyben elmerül és feloldódik az univerzum régi rendje és értelme. Ez ellen tiltakoztak a medúzák csendes közönyükkel.
– Ha valami egyszer történik meg, lehet, hogy soha nem történik meg újra – de ha valami kétszer történik meg, várhatjuk, hogy ismételten megtörténik majd – mondta Vörös, és a vállamra tette a kezét. - Az emberiség már háromszor elbukott. A döntés a tied, jogod van hozzá, de értsd meg, mostantól fogva egyedül vagy, Quetzalcoatl.
Mire megfordultam, már csak a lábnyomait láttam a part fehér homokjában.

“Csak mikor a Hármakkal biztonságban megérkezett kopár személyiség-otthonának nyugodt környezetébe, mely egy a tengerből ferdén kiemelkedő, aprócska sziklán gubbasztott, akkor szólalt meg. A csend kúpjában, amin kívül az óceán tehetetlenül dübörgött, a szél hiába süvített, és még az örvény is hasztalan nyújtogatta vonzó energiacsápjait, a Legvénebb ezt mondta megfáradtan:
- Hát eljöttetek... - Beszéde lassú hullámzás volt előre-hátra, amelyet némileg hangsúlyozott egy tompa vörös szín.
A Hármak nem tudták, mit feleljenek. Pur azonban végül megkockáztatta:
- Vártál ránk?
A Legvénebb valamivel határozottabb vörösen pulzált egyszer, kétszer. Szünetet tartott. Aztán így szólt:
- Én nem várok... itt nincs mire várni. - Még élénkebb vörös villanás következett. - Mindenki a jövőt várja. Csakhogy, tudjátok, a jövő nem létezik.
- Számára esetleg – súgta oda Pur a társainak, mire Fless és Asterrea villódzva leereszkedett a Legvénebb otthonának kőpadlójára, és ott imbolyogva megállapodtak.
Házigazdájuk követte példájukat, és amikor leért, mozdulatlanná dermedt. Pur ellebegett a többiek fölött, mozgásban tartotta magát, de színét nem tudta elváltoztatni az állandósult zöldeskékről.
- De tudtad, hogy jövünk – mondta a Legvénebbnek.
- Jöttök? Jöttök? Igen, és jöttetek is, no meg jönni fogtok. Számomra minden nap a mai nap. Akkor is én leszek a Legvénebb, ha a többiek továbblépnek. Sosem változom, ahogy a világom sem.
- De a többiek már továbbléptek – mondta Fless. - Mi sok életciklussal utánad élünk, Legvénebb... olyan sokkal, hogy már a szélmadarak sem képesek számon tartani.
Házigazdájuk mintha kihúzta volna valamelyest anyagi testét, gondosan elrendezve energiaáramlásait. Vörös színéhez halk, finoman rezgő zümmögést társított, úgy mondta:
- Semmi sincs utánam itt, a Sziklán. Ha idejöttök, kiléptek az időből, akárcsak én. Most már mindig is itt voltatok, és mindig itt lesztek, egészen távozásotok pillanatáig.
Asterrea váratlanul sárgán fölszikrázott, és föllibbent a szélcsendes levegőbe. Fless csak nézett utána, Pur azonban azonnal követte, és megpróbálta megnyugtatni. Asterrea újra és újra nekivetette magát a Legvénebb otthonát képező csendkúp falának. Minden alkalomal visszapattant, de ő nem adta fel, megint megrohamozta a vihar peremét, megpróbált kijutni a kinti tombolásba. Számtalan ragyogó színt villantott fel, és a csendet különös frekvenciájú hangok szabdalták szét, ám végül Pur hajthatatlan irányítása és Fless tompa pillantása alatt elcsigázottan visszasüllyedt a kőpadlóra.
- Csapda, csapda – pulzálta. - Ez itt, ez maga az örvény, tudnunk kellett volna, sosem szabadulunk meg innen.”

Terry Carr: A Változó és a Hármak tánca. (ford. Németh Attila, megjelent a Galaktika Magazin különkiadásában: Metagalaktika v 9.5, 2007)