Szilícium Adolf: Az Élet nem habostorta, főleg ha becsületes piranha vagy és minden tele van csigákkal (részlet)

(A Konformista Vértapír munkásságából)

Itten születtem, az Amazonas mélyén, a nagy, vizes folyóban. És amikor megszülettem, meg voltam születve, és a víz benézett hozzám az ablakon. Persze telekkönyvileg nem volt az enyém az Amazonas, de majdnem. Akkor még csak becsületes piranhák éltek a folyóban. Mert akkor még minden jobb volt. Jobb volt az iszap, jobb volt a hínár, jobbak voltak a bennszülöttek, és jobb volt a bal. Azért szidják ma azt a világot, mert nem lehetett a víz alatt száradni akkor. Mert vizesnek kellett lenni és dolgozni kellett, és ezt nagyon nem szeretik ezek.

Gyorsan megtanultam, hogy az Élet nem habostorta. Apám, aki szintén becsületes piranha volt, odajött hozzám, és azt mondta, ne sírjak. Ezt együtt kezdtük el, és együtt is fejezzük be, és helytállunk. Még akkor is álljuk a helyt, ha iszonyatos sajtszag van. És én akkor még nem értettem. Nem értettem, hogy a halaknak nem szabad utána nézni, mert akkor vége. Egyszer úgyis elúsznak. Mint az élet. És akkor a piranha egyedül marad. Mert a fiatal piranhák útja sikamlós, és akik egyensúlyukat vesztik, könnyen a vesetranszplantáció hívogató árkában lelik magukat.

Ekkoriban volt, hogy a csigák folytatni akarták ott, ahol abbahagyták. De aztán megtudták, hogy ott már nem lehet folytatni, és ettöl megvadultak. És hirtelen ott voltak mindenütt. Jöttek borzalmas cuppogással, és nyifegtek és purcolódtak és megbicserődve lobogtatták a szemüket, és anyátok életére esküszöm, hogy nagyon rosszul éreztem magam ettől. Kiúsztam a pajtába édesapámhoz, aki bennszülöttet evett bicskával. Lassan ette, tűnődve majszolva a lábujját, és a bennszülött meg ugrált, és a tehenét kereste. De nem találta meg, mert a tehénnek már vége volt. Meg volt halva egyszer s mindenkorra. Akkor a csigákról kérdeztem. És ő azt mondta:

- Jönnek a csigák, jönnek, és hozzák a vérhagymát. Ezért kell behinteni őket szőnyegbombával, meg azért is, mert a tetthal álla az okos škodás. Mi leszünk az új Kőműves Kelemenné, a beépített ember, de mi iszapból építünk házat és nem betonból, mert betonunk nincs. De az idő majd lemossa a tehénről a gatyát. Mert a gatya a tehén lelkének aljnövényzete, és mint ilyen, néha kivirágzik. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt. Mert süket a tehén, meg vak is. Mert elhagyta a tehenet a világnézeti beintegrálódás, elment melegebb éghajlatra, csak mi maradtunk, meg a tehén, de az, mint mondtam, süket is meg vak is, úgyhogy azzal nem védjük meg ezt a halgerincek által övezett kis arculatváltást.

Valami szorongatásfélét éreztem, és le kellett vennem magamról a búvárruhát. Féltem, mint a veteményes. Ezek jönnek, ezt mondta édesapám, és az áradat elsodorja majd a recsegő kis tanyákat és a csíkos lepedőt, meg a színes tévét. És könyvet, ki fog könyvet írni rólam, egy árva kis piranháról a nagy vizes Amazonasban? Nem tudom, miért kellett aznap olyan sokat gondoljak mindezekre. Talán a folyó levegője teszi, meg hogy eszembe jutott az a régi nap, amikor alulmúltuk magunkat, Fernando bácsival. Meg a pacsirtákkal. És a pacsirták elpacsirták nekünk, hogy „jaj de nagyon hullámzik a délibábos metróállomás”. És Fernando bácsi ráncolta volna a homlokát, de nem volt neki. Mert már azunk se volt, homlokunk. És akkor megértettem, hogy egyetlen lehetőségünk a valódi testvéri közösség megalapozása a piranhatársadalom széles rétegeiben, a tehénnek és a gatyának egyetlen sorsközösségbe való összeforrasztása által.

De már késő volt. Már itt voltak. Jött a szörnyű, pogány áradat. Tele volt velük minden. A levelek, a fák, a sajtó. Mindent elragadtak, ami az útjukba került: a portást, a hímzőegyleti tagkönyvet, megboldogult édesanyám atomrakétáját. Ő maga varrta a fáskamrában, amikor nem volt biztosításunk. És most elviszik, döbbentem rá, ezek a beteges vadállatok elragadják tőlünk a nagy nehezen összekuporgatott csontszalonnát, meg a szabadságot. Mert ez kellett nekik, a szabadságunk, az életünk, a halhatatlan lelkünk, ezt akarták a semmibe taszajtani. Letépték a folyóról az idillt, és megcsócsálva taposták bele a hideg acsarkodás mocsarába. És közben taszajtottak.

Figyelünk. Egy percre egészen csönd van, csak a taszajtás zaja hallatszik. Félelmetes, szinte borzasztó ez a vizes csönd, a piranha lélegezni is alig mer. Ránk nehezedik ez az idegen nehézvíz, egy péppé taposott nemzet endlösungjának trójai falova. Nehéz esztendők fekete szekértolói dörömböltek át a lelkemen. Olyan volt, mint egy mese, de nem mese volt, mert itt nem a királyfiak győztek, hanem a csigák – ezek a kietlen bérgörények, akik hamvas lelkemet azon a setét napon békétlenné mázolták.

Kopogott a szemem az éhségtől. Először azt hittem, csak az éjjeli eső kopogását hallom a tetőablakon, de a halk, egyenletes kopp-kopp az eső elállta után is folytatódott. A tapír összegömbölyödve horpasztott a padlón, semmi jelét nem adva, hogy hallaná ugyanazt az idegesítő kopogást, így arra a következtetésre kellett jutnom, hogy valóban a többnapos éhezéstől lüktető szemem a hang forrása. A szomszédban halkan imához készülődött a két muszlim testvér; a plafont bámulva hallgattam a müezzin recsegő rádióból átszűrődő hangját. Minden bizonnyal ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, muszáj lesz valami munka után néznem. Az elmúlt hónapokban igen változatos munkaköröket töltöttem be, dolgoztam egy halfeldolgozó üzemben, sikáltam lépcsőházat, szereltem bevásárlókocsit, sőt még arra is rákényszerített a sors, hogy esti óráimban a Csendes Kérődzés ragacsos bádogasztalainál szolgáljam fel a vizezett sört, mígnem mindezt megelégelve felhagytam a kínkeserves kenyérkeresés alantas szokásával. Még három hete sem volt, hogy a félig pucolt halat kidobtam az üzemablakon és pikkelyektől bűzlő kezemet törölgetve kisétáltam a halas bizniszből, és máris úsztam az adósságban; mivel a megkeresett pénz a rezsire is alig volt elég, az üres tortillára és a krumplira, ami az étkezéseim legjavát kitette, már kölcsön kellett kérnem a tapírtól. A testvéreimtől mégsem akartam kérni, nem tudtam volna elviselni az ezzel járó megaláztatást és gúnyolódást.

Így történt, hogy – miután találtam két pesot metrójegyre – lenyelve büszkeségemet, elmentem egy munkaközvetítő irodába, ahol kedvesen fogadtak, de figyelmeztettek, hogy ne tápláljak túl vérmes reményeket. Mivel se a marketinghez, se a managementhez, se a banki szektorhoz nem igazán értek, és a kettős könyvelés sem kifejezetten a szakterületem, választhatok a halfeldolgozás, zoknicsomagolás és az utcazenélés között, bár ez utóbbit nem ajánlanák, mert egyrészt nem fizet túl jól, másrészt igen nagy az esélye, hogy megtépi az embert egy-két kóbor kutya, nagyothalló vezénylő tábornok vagy rivális utcazenész banda. Ezeken kívül, ha egy kis szerencsém van, esetleg átszökhetek illegálisan az Egyesült Államokba, ahol állítólag el lehet helyezkedni takarítóként egy kórbonctani intézetben, de lehet, hogy ez csak amolyan városi legenda.

Gondolom, nem látszottam túl boldognak. A tapír meg is jegyezte a reggeli kávénál, hogy ne is haragudjak, de mostanában kifejezetten negatív impulzusokat sugárzok őfeléje, amely kisugárzást leszek szíves megszüntetni, az ő szívcsakrájának ez nem tesz jót, és a rossz gondolatok különben is vonzzák a szerencsétlenséget, a végén még addig sugárzok itten, hogy őt eltalálja egy kósza meteor vagy beleáll a veséjébe egy bírósági végzés, hogy mást ne mondjon. Miután röviden vázoltam neki a helyzetet, hogy megértse elkeseredettségem, egy percig homlokráncolva hümmögött magában, majd előállt egy alkalomhoz illően képtelen javaslattal.

- Miért nem alapítunk vállalkozást? – szegezte nekem a kérdést. – A terrorizmusban rengeteg pénz van. Te értesz a számítógépekhez, tudsz fejben összeadni meg mindenféle nyelven vakerolni, nekem meg vannak kapcsolataim, mi kell még?

Más helyzetben alighanem félresöpörtem volna egy efféle, komolyan nem vehető felvetést, de jelen pillanatban még ez tűnt a legkecsegtetőbbnek a választási lehetőségeim közül. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd komolyan fontolóra veszek ilyesmit. Volt némi félnivalóm, mivel - mi tagadás – volt már némi bűnözői múltam, többek között egy felfüggesztett 25 éves börtönbüntetés, amit pár éve azért kaptam, mert előre megfontolt szándékkal lopott teasüteményt szállítottam le egy féllábú, árva, tüdőrákos etióp kiscsávónak, aki a Pino Suárez környékén használt teflonedényeket árult.

- Az emberrablás és a likvidálási szolgáltatások nagyon menők manapság – folytatta a tapír. – Ha jobban belegondolsz, még profilt sem kell váltanod, elvégre elég sokan imádkoznak olyasmiket, hogy távoztasd el tőlem ezt meg ezt, szabadíts meg ettől vagy attól. Mindezt most minőségi szolgáltatásként, eddig sosem tapasztalt színvonalon és modernizált infrastruktúrával űzhetnéd, csak egy kis tőke kell hozzá. Hírszerzési célokra beidomíthatunk néhány repülő csótányt, az nem kerül semmibe. „Örökre elvisszük” betéti társaság. Vagy inkább „Egyenesen az Alvilágba”? „Ne imádkozz, telefonálj!” Csinálunk weboldalt, szórólapot, tévéreklámot, benépszerűsödünk, fizetés aranyrúdban, gyémántban vagy valutában. Gazdagok leszünk, tollaskám!

A tapír boldog vigyorral körbeviharzott a lakásban, talált pár füzetlapot meg egy alkoholos filcet, buzgó szórólapírásba kezdett, közben folyamatosan fecsegve jövőnk szépségéről és a napfényes kilátásokról, majd ugrándozva elrohant, hogy ő most azonnal szétoszt néhány szórólapot a metró aluljárójában, drukkoljak neki, hogy ne kapják el a gépfegyveres biztonsági őrök.

Legnagyobb meglepetésemre másnap reggel egy gyűrött, tépett szélű kockás cetli hevert a postaládámban; rajta girbegurba, igen hajlott korra vagy a motorikus idegrendszer problémáira utaló betűkkel ez állt:

„Szabadíccsátok ki Izaurát. Maj fizetek, ha átvettem. Telefón: 044-624-128-1254"

Arra számítottam, hogy a tapíron csüggedés vesz majd erőt eme arculcsapásnak is felérő, komolytalan megbízás láttán, de éppen ellenkezőleg, egyenesen lázba jött.

- És mégis, hogyan képzeled el a nagyszabású akció lebonyolítását? - tettem fel vitriolosan a kérdést. - Igazán nem akarok a lelkedbe gázolni, de mégis hogyan szabadítsuk ki Izaurát, ha Izaura a valóságban nem létezik? A csaj nyista, nincs!

- Majd lesz! - vágta rá a tapír.- Most mit értetlenkedsz. Csinálj egy valószínűsített géntérképet, és láss munkához, te értesz az ilyesmihez, nem? Az se baj, ha nem túl szép, csak lehetőleg ne a háta közepéből nőjön ki a feje, legyenek meg a lábai, meg ilyenek. Én majd kitalálom a sztorit, hogy hogyan szabadítottuk ki. Ha igyekszel, este leszállítjuk, és meglesz a pénz. Istenem, hová tetted a képzelőerődet?!

A tapír szavai mellbe vágtak, de nem az ötlet abszurditása képesztett el, hanem a felismerés, hogy a konformistának, akit, bevallom, sokáig és sokféleképpen lenéztem, igaza van. Kezd kiveszni belőlem az a képzelőerő, az a túláradó potenciál, amellyel annak idején világokat tudtam teremteni – és ez a felismerés fájdalmasabb volt, mint bármi, amivel hosszú létem alatt eddig szembesültem. Hirtelen úgy tűnt, áthatolhatatlan fal választ el a többi élőlénytől, a teremtményeimtől, akiknek szemében – szerettem ezt hinni – egykori erőm visszfénye csillog; s most mintha idegenek és elérhetetlenek lennének, mintha csak engem rántana le a tehetetlen, állott víz szagától terhes nehézkedés, míg ők könnyedén és elegánsan siklanak valami éteri magasságban, és többé nem tudok szót érteni velük. Talán emiatt vallott kudarcot mostanában minden abbeli próbálkozásom, hogy bármit is befejezzek? Ez volt a titkos féreg, ami rágott rajtam és szívta ki belőlem a józan derűt? Szomorúan jegyeztem meg magamban: ugyan ki fogja újrateremteni a világot a következő, mindent elsöprő világégés után, ha nekem már sem erőm, sem kedvem, sem fantáziám nincs az efféle munkához?

Bizonyára ennek a depressziós gondolatmenetnek volt köszönhető, hogy Izaura megteremtése afféle mérföldkővé, történelmi megmérettetéssé nőtt a szememben, és olyan ügybuzgalommal és szorongással láttam neki a kisszerű feladatnak, mintha legalábbis a tejút-rendszert kellett volna újraalkotnom két kiló lótrágyából. Alig telt bele két óra, és Izaura már ott cigarettázott a kanapén, unottan kapcsolgatva a BBC és a TV Azteca között. Magas volt, vékony és valahogy a 20-as évek miliőjét árasztotta; néha kíváncsian rám sandított félrecsapott svájci sapkája alól. A tapír elejtette a franciakenyeret, amikor meglátta.

- Hogy az a mennydörgős... - kiáltott fel, de Isaura egyetlen kézmozdulattal beléfojtotta a szót.

- Kérem, tartózkodjon az illetlen szavak használatától! Az illetlenség és a nem megfelelő neveltetés a legnagyobb akadály, amit a munkásosztálynak le kell küzdenie. Ez a küzdelem bizonyos értelemben nehezebb, mint az imperialisták és ellenforradalmárok ellen vívott harcunk, hiszen itt önmagunkat, szokásainkat és megingathatatlannak hitt koncepcióinkat kell megkérdőjeleznünk – de nem ezt tettük akkor is, mikor Marx és Lenin írásaival először szembesülve rádöbbentünk addigi létünk kilátástalan hiábavalóságára?

- Az isten szerelmére, Isaura egy nemes szívű rabszolgalány, nem pedig egy arisztokrata beszédmodorral megvert segédmunkás! - mérgelődött a tapír. - Hitelesnek kell lennünk! Szerinted Alvaro beleszeretne egy ilyen trampliba?!

- Ugyan már, adtam neki egy kis proletár öntudatot, elvégre abolicionista volt, vagy nem?

- S az vagyok ma is! - vetette közbe büszkén Isaura. - Mert hát mivégre az, hogy minekünk annyi becsületünk sincsen a zsíros bajszú dölyfösök előtt, mint a kutyának az asztal alá rúgva? Mintha ugyan nem tudnák, hogy a pestisnél is rosszabb az éhség, s az éhségnél is rosszabb a reménytelen szolgaság bilincse. De megtanultunk már nemcsak megismerni, de kiismerni titeket, pöffeszkedő tapírokat, jóllakott párnástalpúakat...

Egy pillanatra összeszorult a gyomrom, mikor ráébredtem, kit hallottam utoljára hasonló stílusban szónokolni. Vajon mi történt a növények vérgőzős légiójával, amely oly büszkén vallotta, hogy életemre és megsemmisítésemre tör? Övék a bőségszaru, enyém a nincstelen nemesség. De meddig, és mivégre?

- Nem gondolod, hogy szállítás előtt fel kéne hívnunk a megbízót? - kérdeztem a tapírtól. - Mi van, ha végletesen konzervatív, vagy ilyesmi? Akkor nem árt átprogramoznom Izaurácskát, a végén még reklamálni fog, talán fel is jelent, a francnak sem hiányzik.

- Igazad lehet – hümmögött a tapír. - Hívd fel őket, addig kimosom a zoknimat, valami barom leöntött paradicsomlével a metró aluljáróban. Nem is baj, ha elcsevegtek, legalább képet kapunk róla, milyen profilt érdemes felvillantanunk, milyenek az igények, tudod, elvileg ez egy profi cég, modern technológiával és az igényekhez alkalmazkodó, rugalmas személyi állománnyal.

Amikor felhívtam a megadott számot, egy kellemes női hang búgott bele andalítóan a kagylóba.

- Ön a Mexikói Holland Jezsuiták Tapír- és Tollaskígyó-ellenes Ligáját hívta, üdvözlöm, miben segíthetek?

Egy pillanatig töprengtem, mi lenne a legdiplomatikusabb mondat, ami az adott helyzetben elhangozhat, aztán ügyesen kivágtam magam.

- Nemrég hallottam az önök szervezetéről, és felkeltette az érdeklődésemet. Arról szeretnék tájékoztatást kapni, hogy pontosan mi a problémájuk a tapírokkal és a Tollaskígyóval, illetve hogy milyen kritériumok alapján lehet belépni a szervezetbe.

A női hang ugyanazzal a konzerv-udvariassággal válaszolt, mint amivel felvette a telefont. Éreztem, hogy a hátamon folyik le a hideg veríték.

- A Liga hivatalos álláspontja szerint, amit 2008 augusztusában már a mexikói parlamentben is vitára bocsátott, a tapírok városi környezetromboló tevékenysége és a Tollaskígyónak nevezett azték istent övező mítoszok jelenléte a közbeszédben súlyosan sérti a kiskorúak egészséges fejlődéshez való jogát, alkotmányellenes, félelmet és visszatetszést kelt, valamint erősíti a korrupciót és az üvegház-hatást. Ez az álláspont ma már számos internetes fórumon képezi vita tárgyát, és ennek a publicitásnak köszönhetően a szervezet az utóbbi évben kilecvenezer új taggal bővült. A ligába való belépéshez csupán egy erkölcsi bizonyítvány, egy cipőméretről szóló igazolás és egy személyi igazolvány szüksé...

Mielőtt a hölgy befejezhette volna a mondatot, letettem a telefont. Vajon hogy adom be mindezt a tapírnak, gondoltam.

A konformista várakozásommal ellentétben nem háborodott fel, csupán elröhögte magát, és azt felelte, a pénznek nincs szaga.

- Már csak az a kérdés, ki fogja leszállítani az árut – morfondírozott -, mert az világos, hogy mi nem mehetünk. Nincs véletlenül valami haverod, akinek van terepjárója, öltönye, napszemüvege meg fegyverei? Profinak kell kinéznünk, érted. Hívj fel pár embert, és kérdezz rá, beszállnának-e. Kapnak százalékot, na persze nem sokat.

Némi töprengés után természetesen Vöröst hívtam, ki mást is hívhattam volna. Legalább fél óráig próbálkoztam, mire el tudtam érni; amikor felvette, hosszasan szabadkozott, hogy dolga volt, és az alvilágban sajnos még nincs térerő, de a Telcel már dolgozik rajta, legalábbis ezt mondták a múltkor, amikor reklamált, hogy a szolgáltatás hiányosságai miatt lemaradt egy fontos üzleti tárgyalásról. Miután röviden vázoltam neki a helyzetet és az elvégzendő feladatot, hangsúlyozva, hogy a megbízókat sem megnyúzni, sem feldarabolni nem szabad, legfeljebb gázspray-vel lefújni, de azt is csak végső esetben, Vörös rövid hezitálás után beleegyezett, hogy a leszállítónkként dolgozzon, sőt részesedést sem kért, azt mondta, csupán a poén kedvéért megcsinálja. Természetesen családi pletykák is szóba kerültek; elmesélte, hogy Blackie, bár a Zsírfarkú Rémpingvinnel már nem találkozgat, mostanában UFÓkat szokott látni, és valamiért az a meggyőződése, hogy mindhárom öccse lepaktált az amerikai kormánnyal; ezen aztán jól elhümmögtünk, talán mert nem tudtuk, röhögnünk kellene, vagy inkább sírnunk. Megtudtam, hogy Bakancs is jól van, mostanában végzett el egy motoros nyugdíjasirtó tanfolyamot, szabadidejében paprikát nemesít, és hétvégente összejárnak pókerezni. Micsoda családi idill, milyen kár, hogy engem már megint kihagytak belőle, gondoltam cinikusan, de ügyeltem rá, hogy Vörös ne érzékeljen semmit a rámtörő keserűségből.

A tapír egészen lázba jött, mikor megtudta, hogy sikerült elintéznem a leszállítást. A második telefont a Mexikói Holland Jezsuiták Tapír- és Tollaskígyó-ellenes Ligájához már ő intézte; nem sokkal azután, hogy megállapodott a megbízókkal a leszállítás pontos helyéről és idejéről, valamint az árról, Vörös terepjárója is leparkolt a ház előtt. Sejtettem, hogy a dolognak nem lesz jó vége. Izaurát belecsavartuk egy szőnyegbe (eleinte nagyon tiltakozott, hogy nem viheti magával a tévét, aztán felismerte, hogy az ellenállás hasztalan), bedobtuk a terepjáró csomagtartójába, és a tapírral még hosszú percekig álltunk az üres utcán, miután Vörös elhajtott.

- Szerinted minden rendben lesz? - kérdezte a tapír. Sejtettem, hogy a kérdésben benne rejlik a meggyőződés, miszerint egyáltalán semmi sem lesz rendben.

- Hát, remélhetőleg Vörös nem csinál semmi hülyeséget – feleltem bíztatóan. - Előadja a kamu kiszabadítási mesét, átveszi a pénzt, átadja a csajt, ez nem lehet olyan bonyolult... Ne féltsd, végigcsinált már pár dolgot az elmúlt néhány ezer évben.

- Nem is őt féltem – nyögött fel a tapír. - De ha rögtön azzal robbanunk be a piacra, hogy élve megnyúztuk a megbízóinkat, megvakítottuk őket vagy rájuk hoztuk a pestist, nem jósolok túl nagy jövőt a cégünknek. Tudom, hogy a testvéred meg minden, de a hideg futkos a hátamon a fickótól.

Vállat vontam. - Ugyan már, nincs ezen mit szégyenkezni, tapírkám. Vöröstől még én is félek.

A tapír minden bizonnyal felhúzta volna a szemöldökét, ha lett volna neki. - Azt hittem, jóban vagytok – mondta meglepetten.

- Jóban is vagyunk – válaszoltam -, de ez nem jelenti azt, hogy ne félnék tőle. Vöröstől, azt hiszem, még Blackie is fél egy kicsit. Van benne valami... hmm... félelmetesen abszurd.

A délután hátralévő részében a kanapén ücsörögtünk, néztük a „Ki tud többet a brit konzervatív politikáról?” című vetélkedőt, a tapír nyers zellert rágcsált, és vártuk, hogy Vörös végre telefonáljon. Amikor a tapír átkapcsolt az Esmas hírműsorára, és meghallottuk a legfrissebb híreket a Tepito körzetben történt állítólagos drogkartell-leszámolásról, már legszívesebben a falba vertem volna a fejem. A rövid, ám mégis sokatmondó híradás szerint két rivális banda keveredett tűzharcba, melynek során három autó felrobbant, megsemmisült kilenc zöldséges bódé, egy teherautó platójáról elszabadult egy egész csirkefarm állatállománya, valamint a jelek szerint ismeretlen tettesek likvidálták a Mexikói Holland Jezsuiták Tapír- és Tollaskígyó-ellenes Ligájának teljes vezetőségét. Én elsápadtam, a tapír viszont hangos nevetésben tört ki, és még akkor is vinnyogva röhögött, mikor Vörös a tőle megszokott eleganciával berúgta az ajtót és a dohányzóasztalra dobott egy nejlonzacskóba csomagolt pénzköteget. Az öltönye véres volt; talán ezt ellensúlyozandó, az öltönyzsebébe egy szál margarétát tűzött.

- Tudod jól, hogy sosem végzek fél munkát – mondta félvállról, a körmét tisztogatva közben. - A Ligával többé nem lesz gondotok. Ami Izaurát illeti, végül egy nyugdíjas otthonban tettem ki, most épp a nyanyákat oktatja empiriokriticizmusra és marxista osztályelméletre, szerintem jól meglesznek. - Angyali mosolyra húzta a száját, ahogy mindig, ha elégedett volt valamivel. - Ugye, akkor bevesztek a vállalkozásba?

Hajnalig söröztünk, kibeszéltük az univerzumot, közben lerészegedtünk, elénekeltünk néhány hazafias dalt, és csak nagy nehezen sikerült lebeszélnem róla Vöröst, hogy megsüsse és elfogyassza a tapírt. A konformista ezen incidens után bezárkózott a konyhaszekrénybe, reggelig a tányérok között gubbasztott, és alig volt hajlandó hozzám szólni.

Reggel Vörös elvitt kocsival a Templo Mayorhoz. A Justo Sierrán vettünk néhány burritot, és miközben a járda szélén ülve reggeliztünk, Vörös kifejtette, hogy sokkal több szelektív hulladékgyűjtőre volna szükség, és hogy ő csak és kizárólag az e célra felállított konténerekbe hajlandó szárazelemet dobni, és nagyon reméli, hogy egyszer majd a halandók is követni fogják a példáját. Hűvös volt, szürke esőfelhők lógtak az égen.

- Te, Q – bökött oldalba Vörös, miközben egy gyakorlott kosárlabdás mozdulatával a közeli szemetesbe hajította a burrito papírját -, szerinted mennyi idő van még a világvégéig?

- Három év, legfeljebb négy – feleltem. - Nem hinném, hogy több. Úgyhogy lazíts, amíg lehet, nemsokára nagyon neki kell állnunk a melónak.

Ezen magam is elgondolkodtam. Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett, aztán Vörös elköszönt, és a lelkemre kötötte, hogy a hétvégén elmegyek hozzájuk pókerezni. Talán mégsem vagyok egyedül, gondoltam valami furcsa megkönnyebbüléssel. Talán mégiscsak szóba kéne állnom a testvéreimmel. Elmélkedő hangulatban sétáltam el a Chapultepec parkba, ahol összeszedtem néhány eldobált szárazelemet, délután pedig elvittem a tapírt az Antropológiai Múzeumba, hogy kiengesztelődjön.

Különben sem árt neki a művelődés.

Tegnap délelőtt, mexikói idő szerint pontosan 9 óra 12 perckor megsemmisült a Világegyetem.

Erről tulajdonképpen csak úgy szereztem tudomást, hogy miközben a reggeli kávét kortyolgatva leültem a laptopom elé, hogy elolvassam a reggeli híreket, megcsörrent a telefon, és legnagyobb megdöbbenésemre a Nyúl volt a vonal másik végén. A Nyúl csak akkor hív, ha tényleg nagy baj van. Magamban káromkodtam, de azért igyekeztem kedves és határozott stílusban válaszolgatni a mondandóját röpködő lóalkatrészekkel és természetfeletti lények nemi aktusra való felszólításával teletűzdelő központi könyvelőnek. Végül megígértem neki, hogy odamegyek a helyszínre, és kézbe veszem az ügyet, még mielőtt a tér-idő kontinuumon kívüli dimenziók is szétfoszlanak a Nagy Semmiben. A Nyúl alighanem érezte hangomban a neheztelést, mert a beszélgetés végén a tőle megszokottnál jóval udvariasabb módon búcsúzott el. Vagy nem tudná egyedül megoldani a problémát, vagy megint el akar nekem adni valamit, gondoltam.

A vártnál is nagyobb káosz fogadott a Központi Vezérlőben. A bejáratot a szavanna makettje torlaszolta el; ferdén a falhoz volt támasztva, fejjel lefelé lógtak róla a mágnessel odaerősített műanyag fák és állatok. A Vezérlő csaknem felét őserdei növényzet nőtte be; a gyökerek és liánok gyakorlatilag átfúrták a vezérlőegységet, a fluktuációs doboz tetejét leszaggatta egy hurrikán, a belsejében egy csorda elégedett mikrontehén kérődzött, a kartotékrendszer elemeiből pedig egy vicces kedvű dolgozó hatalmas origami repülőgép-anyahajót ragasztott össze. A helyiség mennyezete leégett, néhány megfeketedett gerenda jelezte csak a tető egykori helyét; az egyik gerendacsonkon tíz-tizenöt kisméretű kenyérpirító gubbasztott, idegesen csóválták a tápvezetékeiket, és bűntudatos tekintettel sandítottak egymásra. A Nyúl fel-alá rohangászott, és egy légycsapóval próbált likvidálni egy szappanbuborékra emlékeztető, miniatűr galaxist.

- Baj van, Q – sóhajtott fel, amikor meglátott; kezével ingerülten arrébb hessegette a szemtelen galaxist. – Blackie a nyakamra küldte ezt a rakás újonc kenyérpirítót, olyan sötétek, mint az anyaföld. Addig piszkálták a vezérlőegységet, amíg felül nem írták a logikai kódokat, és most nézd meg, mekkora szar közepére kerültem. Tudod, mennyi időbe telik, míg újrakönyvelem az elmúlt kétmillió évet?! Micsoda kupleráj! Ha jobban belegondolok, nem az a furcsa, hogy megsemmisült a világegyetem, hanem az, hogy eddig működött. Vigyázz, hová lépsz, az előbb láttam egy fekete lyukat valahol, még nem volt időm leragasztani.

Egy ügyes mozdulattal elkaptam és a zsebembe süllyesztettem a céltalanul röpködő minigalaxist.

- Ha szerencsénk van, elég lesz visszafejteni a vezérlőegység memóriáját, és helyrehozható a probléma – mondtam reménykedve.

- Láss hozzá – legyintett a Nyúl -, a doboz tele van mikrontehenekkel, lakoltasd ki őket, de vigyázz, némelyikük harap. Már vagy ötször lefújtam őket kemotox-szal, de semmi eredménye.

Miután kihalásztam a mikronteheneket, és biztonságba helyeztem őket a szavanna-makett egy nagyobb méretű felhőjén, sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy a probléma összetettebb, mint gondoltam. A vezérlőegység még így, átfúrva is működött (a liánok furcsa, zümmögő hangot hallattak, mintha csiklandozta volna őket az elektromosság), amikor azonban megpróbáltam belépni a központi adattárolóba, a következő felirat fogadott:

- Mi az istennyila?! – hördültem föl. A Nyúl megvonta a vállát, egy cseppet sem volt meglepődve.

– Az, hogy ti alkottátok a világegyetemet, még korántsem jelenti azt, hogy titeket illetnek a szerzői jogok. Elolvastátok teremtéskor az apróbetűs részeket? Sejtettem, hogy nem. Mostanában ez a módi. Megcsinálod, aztán jó pénzért megveheted. A Bizottság jól keres rajta. Nemrég be akarták tiltatni az élőlények közötti interakciót, mert attól félnek, a moszatok meg a papucsállatkák ingyen terjesztik majd egymás között a hozzáférési kódokat. Szerencse, hogy a bíróság végül is elutasította a kérelmet, úgyhogy most csak a spenót és a dzsungáriai törpehörcsög közötti interakció számít bűncselekménynek.

- És most mi a francot csináljak? – szakítottam félbe ingerültem a Nyúl jogfilozófiai fejtegetését.

- Csinálunk egy ideiglenes helyreállítást, aztán elmész a Bizottsághoz, és lezsírozod velük, hogy mi legyen. Vidd magaddal a főpapotokat is, asszem szükség lesz az aláírására. Rám ebben ne számíts.

Ekkor már sejtettem, hogy nehéz napnak nézek elébe.

Az ideiglenes helyreállítás többé-kevésbé sikeres volt. Bár minden ötödik percben megjelent egy üzenet, miszerint ha nem ütjük be a Világegyetem érvényes licenszkódját, számíthatunk egy nagy hatósugarú hidrogénbomba detonációjára valahol az IP-címünk alapján megjelölt körzetben, és kissé összekeveredtek a természetben a színek, az installáció működött, és úgy tűnt, a Világegyetem lakóinak többsége nem is vette észre, hogy bármi fennakadás történt volna az univerzum hatalmas gépezetében.

A főpapot, akiről a Nyúl beszélt – pontosabban egy kissé antiszociális, középkorú férfit, aki hivatalosan is az azték főpapok szellemi örökösének tekintette magát –, szerencsére könnyen megtaláltam. A teotihuacani piramisoknál megtudtam egy vattacukor-árustól, hogy a főpap általában a tenochtitláni Templo Mayor egykori helyének közelében, egy lakókocsiban tartózkodik, ahol rituális táncok kíséretében tetemes mennyiségű tequilát vesz magához, a nap jelen szakában azonban ne ott keressem, ugyanis a Paseo de la Reforma sugárúti McDonald’s-ban dolgozik, mint konyhai kisegítő és takarító. Tésztaképű, izzadós, unott figura volt, nem különösebben dobta fel a látogatásom; gyanakodva nézegette a biciklimet, mintha azon töprengene, simán csak elmebeteg vagyok-e, vagy esetleg hajlandó vagyok némi aprópénzt is adni. Be kellett vetnem a fenyegetés alantas és istenhez nem illő fegyverét, hogy meggyőzzem a feladat fontosságáról; hogy hitt-e nekem, fogalmam sincs, mindenesetre úgy látta, hogy ha akár csak 0,1% esélye van annak, hogy igazat mondok, már nem érdemes megkockáztatnia, hogy ugyanezt a beszélgetést valamelyik bátyámmal folytassa le, kevésbé családias hangnemben.

A Szerzői Jogi Bizottság székhelyét, legnagyobb meglepetésemre, a Cuauhtémoc negyed egyik rozzant lakóházának pincéjében találtuk meg. A narancssárga penészfoltos falakról omlott a vakolat, a lefelé vezető lépcsőt egyetlen meztelen villanykörte világította meg. Némileg noszogatnom kellett a hivatalos azték főpapot, pár percig esküdözött, hogy ő oda ugyan le nem megy, még ha maga a mennyei Szűz Mária lökdösi is egy targoncával, ám miután kilátásba helyeztem, hogy akkor a következő öt percben Vörössel tárgyaljon az ügyről, mégis kötélnek állt. Remegett, mint a kocsonya, de nem is kárhoztattam érte. Az utcáról beszűrődött a foszforeszkáló világoskék fák természetellenes fénye, az omladozó falon, mint leprás bőrön rohangásztak a megtermett csótányok; ilyen lehet a pokol tornáca, gondoltam.

A lépcső alján nehéz vasajtó fogadott, ketten kellett nekifeszülnünk, hogy engedjen. Óvatosan nyitottam be, hirtelen mintha nekem is inamba szállt volna a bátorságom; aztán emlékeztettem magam a helyzet abszurditására és felháborodásom jogosságára. Próbáltam a dühből erőt meríteni, aztán végül mégis a kimért határozottság mellett döntöttem. Az efféle hétpróbás gonosztevők megérzik a túljátszott felháborodottság mögött a szorongást, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.

Maga a Bizottság három erősen elhízott sertésből állt. Ketten egy koszos, zöld bársony huzatú kanapén döglöttek, és a tévét bámulták; a harmadik éppen lábat áztatott egy lavórban, és az Ovaciones egy régi számát olvasta. Uralkodnom kellett magamon, hogy hangosan fel ne röhögjek. Az, amelyik az újságot olvasta, lustán felemelte tekintetét a megsárgult lapokról, és úgy mért végig, ahogy a henteskampóra akasztott kopasztott csirkét szokás.

- Ma nincs félfogadás – röffentette oda. – Jöjjenek vissza csütörtökön, délután kettő és három között. Kivéve, ha panaszt akarnak benyújtani, azzal péntek reggel jöhetnek, de ne túl korán, Rodrigo utál korán kelni.

Kicsit kihúztam magam, aztán egy elegáns mozdulattal felkaptam a lábvizes lavórt, és a tartalmát a döbbent bizottsági tag fejére öntöttem, hogy ezzel adjak előzetesen is hangsúlyt a mondanivalómnak. A kanapén tehénkedő két joggingos pöffeteg unott kérődzéssel figyelte, mi történik. Arra a kérdésre, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt, természetesen nem tudták a választ, én pedig nem éreztem elég lelkierőt magamban, hogy felvilágosító kiselőadásba kezdjek.

- Ti itt – mondtam lassan, tagoltan, hogy felfogják – semmiféle jognak nem vagytok a birtokában, ami nem a hátsó feletekre és a budiban található vécépapírra vonatkozik. Világos? Most pedig szépen elmesélitek nekem, hogyan törlöm a ti úgynevezett szerzői jogotokat a Világegyetemről. Ez az úriember – taszigáltam előre a folyamatos csuklással küzdő azték főpapot, aki valószínűleg még soha életében nem nézett ki kevésbé azték főpapnak, viszont kifejezetten egy McDonald’s-os konyhai kisegítő benyomását keltette – majd segít, ha esetleg nem találtok valami fontos dokumentációt.

- Na, hát ez meg mi ez?! – hördült fel a kanapén terpeszkedők egyike. Viseltes, piros tréningruha-felsőjén pattogatott kukorica morzsáit véltem felfedezni. – Tiltakozom! Ez erőszak, és maga, maga be lesz perelve, maga lelkiismeretlen senki. Mit gondol, mi lesz a gyermekeink jövőjével, ha mindenféle jöttmentek igényt formálhatnak ilyen meg olyan jogokra, mégis mit képzel, mi ez, valami nyüves demokrácia?

Itt minden bizonnyal egy hosszú monológnak kellett volna következnie, de a főpap vérszemet kaphatott, mert a tréningruhás hordószónok arca tragikus hirtelenséggel összetalálkozott a konyhai kisegítő jobbegyenesével. Rettenetesen kicsinyesnek és megalázónak éreztem mindezt. Talán még egy kandi kamera is van itt valahol, és az egészet leadja este a tévé, gondoltam sötéten.

- Akkor én itt most magatokra is hagynálak titeket – hajoltam meg a bizottsági tagok felé. – Téged pedig – fordultam a jóleső jobbegyenes után a kezét dörzsölő főpaphoz – megvárlak odafönt, ha végeztél. Ha segítség kell, csak szólj, Vörös és Blackie mindig kapható egy kis bunyóra.

Megkönnyebbülés volt feljönni a napfényre, bár e napfény zöldesszürke volt és valahogy papírszagú. Rágyújtottam egy cigarettára, és leültem a járda szélére; egy pillanatra már-már kétségbeesés fogott el. Sokáig üldögéltem a térdemre hajtott fejjel, a napfény természetellenes rezgését hallgatva (olyan volt, mint egy távoli, hatalmas ventilátor), s mikor felnéztem, pár csillogó aprópénzt láttam magam előtt az úton. Rájöttem, hogy néhány járókelő koldusnak nézett. Eltűnődtem, vajon hány percünk van még a robbanásig.

A főpap kimelegedve, átizzadt, vérpecsétes trikóban botorkált fel a lépcsőn, a homlokát törölgetve. Diadalmasan lobogtatott egy megsárgult faxpapírt, amire otromba kézírással egy hosszú szám-és betűkódot firkáltak. Komótosan összeszedtem a földről a nekem dobált aprópénzt, és a főpap kezébe nyomtam. Ajkáról lehervadt a busás borravalót váró londíner-fiú mosolya, és visszatért arcára a kezdeti kedvetlenség.

- Menj békével – mondtam neki. – És örülj, hogy elmondhatod magadról, hogy egyszer fontos szerepet játszottál a világegyetem történetében. Attól tartok, ennél többre már sosem viszed.

Keserű szájízem maradt e szavak után; ahogy végigbicikliztem a romos sorházak mentén, már-már megszületett bennem az elhatározás, hogy visszakerekezek, és kedvesebb és biztatóbb szavakkal veszek búcsút az önjelölt azték főméltóságtól, végül mégsem tettem. Legalább most az egyszer őszinte volt vele valaki.

A Nyúl öröme határtalan volt, amikor kezébe nyomtam a számkódot.

- Van valami különleges kívánságod? – kérdezte széles vigyorral. – Megváltoztassunk valamit a fennáló világegyetemben?

Vállat vontam. – És mégis, mibe fog nekem kerülni, ha azt mondom, változtassunk?

- Ugyan, semmiség, az adósod vagyok. Ingyen és bérmentve kívánhatsz valamit, de persze csak valami apróságot. A szegénység, a háborúk vagy a mexikói szélsőjobb felszámolásához sajnos nincs elég kapacitásom, az rengeteg papírmunkával jár, és amíg ezekkel vagyok megáldva – fejével megvetően a lesütött szemmel gubbasztó újoncok felé bökött – addig szó sem lehet ilyesmiről, ezek még részecskeregisztrációs nyomtatványokat is összekeverik. De ha szeretnél például egy kétméteres fluoreszkáló gumikacsát a nappaliba, vagy egy új generációs mosógépet, azt megoldhatjuk.

- Valami másra gondoltam – mosolyodtam el. – Nincs véletlenül egy felesleges reverziós kondenzátorod?

Volt neki. Miután megkaptam a kondenzátort, és érzékeny búcsút vettem a Központi Vezérlőtől, első utam a sírhoz vezetett. A szarkofágot nem kis munka volt felfeszíteni, de a hely szelleme és az egész napi megaláztatás emléke olyan eszelős dühöt hozott elő belőlem, hogy minden bizonnyal puszta körömmel is lyukat vájtam volna a márványlapon, ha kell. Remegett a kezem, és a félhomályban nagyon ügyelnem kellett, nehogy elvétsem a csontok anatómiai helyét, és egy hasznavehetetlen mutánst kapjak végeredményül; végül mégis sikerült elrendeznem a maradványokat annak rendje s módja szerint, és szerencsémre a kondenzátor is kifogástalanul működött. Alig telt bele fél óra, és már ott ácsorogtunk Mexikóvárosban, a Paseo de la Reforma sugárúti McDonald’s étterem előtt. Igyekeztem komolyságot erőltetni az arcomra, jelezve a pillanat történelmi jellegét, de amikor beléptünk, a szám önkéntelenül is széles vigyorra húzódott.

- Ez a fiú itt nagyon szeretne veletek dolgozni – fordultam bizalmas mosollyal az egyik névtáblás éttermi dolgozóhoz, akinek fehér ingéből arra következtettem, hogy a főnökséghez tartozik. – Tudom, nem szokás így ajtóstul rontani a házba, de már hónapok óta rágja a fülem, hogy a konyhai kisegítő mellett szeretne segéderő lenni. Ez az álma, kicsit fogyatékos szegény – tettem hozzá halkan. – Néha Hernán Cortesnek képzeli magát, ne foglalkozzatok vele, majd kinövi. Ja, és ne fizessetek neki sokat, úgyis csak elissza.

Cortes szemmel láthatólag nem értette, mi történik körülötte; kicsit kótyagos volt még a kondenzátortól. Vállon veregettem, és rosszmájúan integettem neki, ahogy bekísérték a konyhára. Végre tettem valami az emberiségért, gondoltam.

Hazaérkezve újra beüzemeltem a kondenzátort. Őszintén szólva régóta forgattam már a fejemben a gondolatot, hogy a konformista vértapír megfelelő ellenőrzés mellett hasznos tagja lenne a mexikói társadalomnak; úgy döntöttem, itt az ideje a gyakorlatban is tesztelnem ezt a hipotézist.

Miután megitattam egy kis tequilával, és többé-kevésbé magához tért, leültettem a konformistát a kanapéra, amely mellett jópár hónapig az olvasólámpa szerepét töltötte be.

- Tapírkám, szabadon elmehetsz, ha megígéred, hogy többet nem ártod bele magad a politikába, és nem kényszerítesz lajhárokat arra, hogy betont keverjenek. Mivel én hoztalak vissza az életbe, és az adósom vagy, egy apró szívességet kérnék tőled. Éppen neked való feladat – mondtam, és átnyújtottam a konformistának a Bizottság székhelyének címét. Kicsit meglepődött, aztán feltette csiptetős szemüvegét, egy ideig komolyan tanulmányozta a cetlit, és homlokát ráncolva adta tudomásomra, igen nehéz és költséges feladatot róttam rá ezzel a megbízással.

- Tisztán vagy tocsogósan akarod? – kérdezte. – Mert ha az utóbbi, akkor a takarításért felárat számolok.

- Rád bízom. Tudom, hogy jó az ízlésed.

Ma reggel, amikor a kávémat kortyolgatva leültem, hogy szokás szerint átfussam a reggeli híreket, elismeréssel nyugtáztam, hogy a tapír valóban gyorsan és precízen dolgozik. „A Laguna Verde atomerőmű turbinájában találták meg a Szerzői Jogi Bizottság tagjait” – ez volt mindenhol a vezető hír. A hivatalos beszámoló szerint a boncolás előzetes eredményei arra utaltak, hogy a zsírhivatalnokokat először kisnyugdíjasok elé vetették, akik feltehetően keményre száradt zsömlékkel hajigálták őket, majd felaprított bankjegyek tüzén füstölték őket, mielőtt a turbinában landoltak volna. Felugrottam az asztaltól, és boldogan feltéptem az abalkot.

- A Világegyetem újra a tiétek! – kiáltottam a járókelőknek, de csak néhányuk pillantott fel az ablakomra; nagy többségük leszegett fejjel ment tovább a vizes utcán, olyan ember benyomását keltve, akit cseppet sem érdekel az egész.

Talán tényleg nem is érdekelte őket.

Nyugtalan voltam az utóbbi időben. Azóta nem kaptam hírt a begóniákról, de ott motoszkált bennem valami, amit akár aggodalomnak is nevezhetnék. Mit teszünk, ha kicsavarják a kezünkből a metszőollót, amellyel éppen az ő vadhajtásaikat igyekszünk lenyesni? Kiadunk egy nyilatkozatot, hogy mélyen elítéljük a begóniákat, ettől pedig ők mélységesen megdöbbennek, magukba szállnak és többé nem akarják majd radioaktív láncfűrésszel feldarabolni az állatokat? Egyre kevésbé bíztam ebben. Ritkán fordul elő velem ilyesmi, de teljesen tanácstalan voltam. Nem volt más választásom: el kellett mennem a Konformista Vértapírhoz.
A Konformista egészen pontosan 5 és fél hónapja tűnt el valahol a Popocatepetl vulkán környékén. Azóta nem látta senki, bár a helyiek egyike megjegyezte, hogy hideg, felhős éjszakákon néha hallani lehet a mormolását, hogy „nem vagyok anarchoszindikalista, nem vagyok anarchoszindikalista”. Egy másik helybélitől megtudtam, hogy a szőttessel kereskedő indiánok, akik hétvégenként félreteszik a dzsipet, és mezítláb másznak át a hegyen, az egyik meredélynél találtak egy félig megevett sündisznót meg egy tányér káposztasalátát, és ebből arra következtettek, hogy a Konformista arrafelé vert tanyát. Azt is rebesgették, hogy átnevelő tábort nyitott a hegyoldalban, és kétujjú lajhárokat próbál az igaz hit erejével kigyógyítani a kétujjúságból, rádöbbentve őket, hogy ha igazán hisznek és az Úr gondjaira bízzák magukat, elérhetik a lelki-szellemi szabadság háromujjú állapotát.
Csomagoltam hát egy kis hamuban sült leopárdmájat, egy machetét megy egy palacsintasütőt, és némi számolgatás után sikeresen nyitottam egy tér-idő kaput (igaz, elsőre elrontottam a koordinátákat, és a közterület-fenntartók egyik lerakatánál kötöttem ki, ahol kapásból két kukáskocsi is koldult tőlem 20 pesot). Jól sejtettem: a Konformista nem egy barlangba vette be magát, hogy a megvilágosodott aszkéták életét kövesse, mint a helyiek hitték, hanem instant angol villát hozott magával, olyan zacskósat, amihez csak víz kell, és magától megépül. A vitrines bárszekrény mellett találtam, éppen a rézkilincset fényesítette egy kétségbeesetten csiporászó kolibrival. Érkezésem nem lepte meg; felém se fordult, úgy üdvözölt.
- Nocsak – mondta nyájas, kárörvendő hangon -, füst száll fel a vulkánból, a csillagok állása tragédiát mutat, a kolibri mindjárt kifingik itt a kezemben, a nagy Quetzalcoatl pedig ellátogat hozzám, hogy a tanácsomat kérje.
- Nem – feleltem –, rohadtul nem érdekelnek a tanácsaid. Nálad van viszont a metszőollóm, az most jól jönne. Persze remélem, hogy nem lesz rá szükségem…
- Azt nem adhatom vissza – vágott a szavamba -, az az új templomba kell! Mégis, mi a franccal vágjak rendet a lajhárok között? Igazán, mélyen elszomorít, hogy én itt a lelkemet kitéve próbálom megmenteni ezeknek a szerencsétlen, félrevezetett, beteg kétujjúaknak a lelkét, erre mindenki ellenem fordul, és jönnek, hogy túl nagy a zaj, meg túl sok a hasadóanyag a hátsó kertben, meg hogy miért égetünk el naponta 160 autógumit. Sose hittem volna, hogy ebbe az országba is beköszönt egyszer a vallásüldözés. Hát nem értitek, milyen fontos az én misszióm?! – lengette meg vadul az orrom előtt a kolibrit. – Mi lesz ezekből a lajhárokból?! Adócsalók lesznek, értelmi fogyatékosok, terroristák meg pedofilok, hát ezt akarjátok?! Hát már te is le akarod rombolni a családokat, Quetzalcoatl?
Mély megdöbbenést és fájdalmas értetlenséget éreztem a hangjában. Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat: kötelességem felvilágosítani a Konformistát, hogy kissé félreértelmezi az univerzumban betöltött szerepkörét, de aztán letettem erről, miután egy gyors fejszámolással megsaccoltam, hány munkaórába telne rendet tennem a fejében.
- Látom, új hobbit találtál – mondtam keserűen. – A lajhárok szekírozása a jelek szerint legalább olyan szórakoztató, mint a nyugdíjasverés.
Megvetően végigmért.
- Nincs időm veled fecserészni, felügyelnem kell a büntető rajzszakkört.
Az ajtóban egy nagydarab, kigyúrt lajhár jelent meg. Gucci öltönyt viselt és sötét napszemüveget; egyik gomblyukába egy szál petrezselymet tűzött, talán hogy ne tévesszék össze a helyi temetkezési vállalkozóval.
- Uram, alázatosan jelentem, Felipe lefutotta a 345 mérföldet! – rikkantotta. A Konformista szeme felcsillant az örömtől.
- És??
- Még mindig két ujja van, uram.
- Istenem, hát sosem lesz vége? – jajdult fel fájdalmasan a vértapír, és egy legyintéssel jelezte a kigyúrt petrezselymes lajhárnak, hogy elmehet. - Már megint személyesen nekem kell kézbevennem az ügyet, hát mindent nekem kell csinálnom?!
Dühödten földhöz vágta a kolibrit, és kiviharzott a hátsó kertbe. Rossz előérzettel követtem; amit azonban a hátsó kertben láttam, az minden sejtésemet felülmúlta.
A jelek szerint a Konformista egy miniatűr piramis építésébe fogott. Becsvágyát ismerve alighanem nagyobbra tervezte, ám számításai bebizonyították, hogy a lajhárok legmegfeszítettebb munkatempójával számolva is a legnagyobb piramis, ami az ő életében még felépülhet, mindössze 6 méterszer 6 méter alapterületű. Az elmúlt 5 hónapban a lajhároknak megfeszített munkával sikerült letenniük az első téglasort, s a munka most is teljes gőzzel folyt: néhányan malteros vödröket cipelve vánszorogtak centiméterről centiméterre, mások betont kevertek (ami elég nehéz munka lehetett, mert a beton állandóan megkötött), izmosabb lajhárok egy kis csoportja pedig éppen egy imbolygó talicskába próbált berakodni néhány téglát.
A Felipe névre hallgató lajhár elnyúlva feküdt a földön az egyik malteros vödör mellett. Első ránézésre azt mondtam volna, döglött, de néha meg-megrándult a szája, mintha magában beszélne. Tényleg csak két ujja volt. A kigyúrt petrezselymes zavartan téblábolt mellette; alighanem szégyellte, hogy kudarcot vallott a rá bízott táborlakóval. A Konformista fájdalmasan felsóhajtott.
- Felipe, miért csinálod ezt velem? Miért? - kérdezte szinte könyörgő hangon. - Miért dúl benned ennyi gyűlölet? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen, hogy veszélybe sodrod nemcsak önmagad üdvözülését, de társaid gyógyulását is? - A petrezselymeshez fordult. - Megkapta a napi elektrosokkot?
- Meg, uram, de semmi eredménye – vallotta be a kigyúrt. - Ma is megröntgeneztük, de semmi jele, hogy harmadik ujjai nőnének. Igazán sajnálom, uram. - Az ilyeneket szokás „etikatisztnek” nevezni, gondoltam.
- Akkor hát nincs más választásunk, drasztikus megoldáshoz kell folyamodnunk – mondta szomorúan a tapír, szánakozó tekintettel méregetve az öntudatlan lajhárt, akinek csendben habzott a szája. - Fellőjük, talán attól észhez tér. Hívd fel az oroszokat, hogy befér-e még hozzájuk egy űrtúrista. Mondd, hogy a meghajtóra kötözve is jó lesz.
Megszokott büntetés lehetett ez errefelé, mert az eddig apatikusan szuszogó lajhár pofája fájdalmas fintorba húzódott, mancsát erőtlen, kérlelő mozdulattal emelte a Konformista felé.
- Ne – nyögte alig hallhatóan -, csak az oroszokhoz ne... Ne bírom ki, ha még egyszer el kell énekelnem a Katyusát...
A Konformistát feldühítette a lajhár ellenkezése. Meghökkenve figyeltem, ahogy előhúzza a zsebéből a testi fenyítés régóta betiltott, kegyetlen eszközét, a sípolós gumicsirkét. Gyorsan kellett cselekednem. Mielőtt még a műszárnyas lesújthatott volna, előkaptam a palacsintasütőt, és akkora maflást adtam a tapírnak, hogy repült két métert, majd szétterpesztett lábakkal, hason landolt két betonkeverő között. Nem mozdult. Az öltönyös verőlajhár pánikba eshetett, mert megragadta a gomblyukába tűzött petrezselymet, a szájába tömte, majd néhány másodperc elteltével öntudatlanul rogyott a földre. A lajhárok elkerekedett szemekkel, értetlenül néztek hol rájuk, hol rám.
- Meneküljetek már! - ordítottam rájuk. - Mit álltok és néztek, ti szerencsétlen agymosottak? Csináljatok már valamit, az ég szerelmére!
- Meneküljünk? - nézett rám ingerülten az egyik. - És mégis hogyan, bazmeg? Ha nem tűnt volna fel, lajhárok vagyunk, a végsebességünk 400 méter/óra!
Káromkodva vágtam földhöz a palacsintasütőt. Az egyik lajhár megkocogtatta a vállamat.
- Mondd, mi a fene van veled? - kérdezte értetlenül. - Tezcatlipoca annak idején azért űzött el, mert egy keményfejű, meg nem alkuvó harcos voltál, most meg prédikáló hippi vagy? Ha jönnek a begóniák, és közlik, hogy ki akarnak csinálni, majd látványosan előveszik a láncfűrészt, te jóindulatú mosollyal meg egy szál rozsdás metszőollóval akarod őket lebeszélni az öldöklésről? Azt hiszed, hogy a határozottsággal párosuló kedvességed majd meggyőzi őket bármiről is? Most meg itt nyomod a szöveget, hogy a lajhárok meneküljenek, mert ez a gazember mindjárt magához tér? Eszednél vagy, baszkikám? Na látod, ezért nem maradtál te a főisten. Tudod, hogy tisztellek, meg minden, de ne töketlenkedj már.
Talán ez volt az utolsó lökés, nem is tudom. Mindenesetre pár órával később, mikor az utolsó ejtőernyős lajhárok is leszálltak a Chapultepec parkban, én pedig már a függőágyban elnyúlva figyeltem, ahogy a vulkán oldalán izzó tűzkígyóként folyik le a láva, úgy éreztem, végre pontot tettem valaminek a végére.
Két, talán három nap telhetett el; a késő esti csengetésre ajtót nyitva egy fiatal lajhárral találtam magam szemközt.
- Fogadd el e szerény ajándékot, kérlek, hálánk jeléül – mondta, rábökve a négy keréken guruló tapírszoborra, amit épp ketten próbáltak felvonszolni a lépcsőn. Először azt hittem, bronzból van, de mikor közelről is szemügyre vettem és megkopogtattam, egyértelművé vált, hogy ez bizony bazalt, és belül üreges. A Konformista a jelek szerint mégis magához tért még a vulkánkitörés előtt, és úgy döntött, a mártír hősi pózában kíván fennmaradni az örökkévalóságnak: szemeit ájtatosan az égre emelve, egyik mancsát a szívére szorítva, másikat szenvedélyesen kitárva ácsorgott és várta, hogy megérkezzen végre a lávafolyam. Alighanem köztudott volt, hogy a halál ezen formáját fogja választani, mert a lajhárok meglepően rövid idő alatt megtalálták, kiásták, kifaragták és négy kereket szereltek rá, hogy elhozhassák nekem.
- Ezen kívül fogadd el a Nagy Konformista fő művét, a „Ne tétlenkedjünk a hagymakarikák erdejében”-t – folytatta az ifjú lajhár széles mosollyal, és átnyújtott egy vaskos, szemmel láthatóan gyakran forgatott, piros bőrbe kötött könyvet. Kissé zavarban voltam, nem igazán tudtam, mit kezdjek ezzel a gáláns ajándékkal, vagy hogy mit is kéne mondanom. A tapírt betolták a nappaliba a kanapé mellé, majd mindhárman meghajoltak, és csöndben, a maguk komótos módján távoztak az ablakon.
Még aznap este felszereltem a tapír fejére egy lámpát. A kanapén ülve kényelmesen elértem a kapcsolót, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy a meleg fényű állólámpával kombinált tapír, a kanapé, a falon lógó régi reklámok és Frida Kahlo-képek, illetve a kis szecessziós dohányzóasztal a rajta álló tequilás üveggel egy barátságos olvasóhely lehető legtökéletesebb konstellációja. A könyv, mely a „Ne tétlenkedjünk a hagymakarikák erdejében” címet viselte, így kezdődött:
„Midőn e sorokat papírra vetém, a kétujjú lajhárok szabadon flangáltak az erőben. Oda mentek, ahova akartak; azt a levelet rágták meg, amelyiket csak akarták; akkor és annyit aludtak, amikor és amennyit jól esett. Jöttek-mentek, játszottak, zabáltak, szunyáltak, pókereztek, s csak néha tizedelte őket járvány vagy éhes ragadozó. Úgy tűnt, nincs különösebb bajuk sem a világgal, sem önmagukkal. Azonnal tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Cselekednem kell, mielőtt e tudatlan barmok egyik napról a másikra az anarchoszindikalizmus szörnyedelmes mocsarában találják magukat, és megfertőzik szabados életvitelükkel az Egyetemes Tapírságot...”
Fölnéztem a Konformistára; bazaltpofája örökös, erőltetett mosolyra húzódott, szívre szorított mancsán álmosan dörzsölgette lábait egy eltévedt légy.
- Tapírkám – mondtam szelíden -, mégiscsak nagy barom vagy te. Megtarthatod a metszőollómat.

BREAKING NEWS

Megdöbbentő felvétel került a birtokunkba, mely egyértelműen bizonyítja, hogy igazam volt. A kormány és a nemzetközi összeesküvés foggal-körömmel próbálja eltitkolni előlünk a szörnyű igazságot, ám hazugságaik most lelepleződnek! Ebből a felvételből kiderül, hányadán is állunk! A veszély valós! Ne dőljetek be az aljas propagandának, ami azt sulykolja, hogy nincs mitől félnünk, miközben vezetőink lepaktálnak halálos ellenségeinkkel!

Van, aki még ezek után is kételkedik??

Hajnali negyed ötkor úgy döntöttem, abbahagyom a munkát. Meleg volt, izzadtam, mint a bontott csirke a sütőrácson, lógott a számból a tövig szívott cigi, a horizontot elsötétítették a kólás és sörös dobozok; a tegnapi tíz fiolányi vér levételétől tésztaszűrővé avanzsált karomon lilán rajzolódott ki egy egész idegen földrész térképe, mintha az UFO-látók Nemzetközi Találkozóján tartott egyik előadás illusztrációs anyagát tetováltattam volna magamra. Már csak egy kis klozetpapírt kellett volna a lábamra tekernem, hogy a puszta megjelenésemmel halálba kergessek egy teljes zombiellenes rohamosztagot. De persze az is lehet, hogy még feltűnést se keltenék, gondoltam, a felebaráti szeretet nevében kebelre lennék ölelve, és kapnék ingyen ebédjegyet meg Michael Jacksonos kulcstartót.
A begónia, amit ki tudja, melyik ármányos ellenségem küldött a nyakamra, csendes gyűlölettel figyelt a cserépkályha tetején. Az éjszaka közepén csengetett be, sűrűn elnézést kért, majd empátiámra apellálva bekéredzkedett a mosdóba, ahogy ő fogalmazott, „enyhülést találni e szörnyű hőségben”. Levélmozdulatokkal navigálható, kisméretű légisiklón utazott, amiben kényelmesen elfért egy műanyag cserép. Miután becsuktam az ajtót, belebegett a nappaliba, helyet foglalt a cserépkályhán, és közölte, hogy meg fog ölni, de előbb még nagylelkűen szeretné megadni nekem az utolsó lehetőséget, hogy szemem felnyíljon az igaz növénység tiszteletére, még mielőtt lelkem a Nagy Fotoszintetizátor elé kerül, aki meggyőződése szerint igen kellemetlen perceket fog szerezni nekem halálom után, sőt, minden bizonnyal egy külön helyet tartogat nekem valahol a szakadár kaktuszok és a gyökéráruló kétszikűek között. Ezután hosszasan ecsetelte az „állat”, de különösen az „emlős” kategóriájába sorolt entitások végtelen aberráltságát és bűnös életvitelét, a gyomor és az emésztés undort keltő voltát, a légzés oxigénrabló csökevényeit, a végtagok és a helyváltoztatás anyatermészettel ellenkező mechanizmusait, majd kijelentette, hogy a jelen helyzet nem tartható, és haladéktalanul vissza kell térni a perm, vagy rosszabb esetben a triász korszak tiszta és makulátlan élővilágához a Föld, az univerzum és az egyetemes növénység megmentése céljából.
Mikor befejezte a fájdalmas kesergést a világ kegyetlenségéről, a régi jó értékek eltűnéséről, a morál rettenetes összeomlásáról és önnön sanyarú sorsáról, és már éppen nekikészülődött, hogy küldetését beteljesítse, visszakérdeztem, hogy az imént részletezett világmagyarázat mellett tulajdonképpen miféle személyes kategorikus imperatívusz indítja őt arra, hogy kocsonyásított benzint tartalmazó harci gyújtóanyaggal beszórja az állítólag világveszejtő zooliberális és emlősplutkorata irományoktól rogyadozó íróasztalomat, és így ő maga is a lángok martalékává legyen. Nem igazán tudott válaszolni. Kicsit zavarba jöhetett.
- Kezdem azt hinni, hogy manapság már minden sztori kiszámítható, még a maguk gyomorforgatóan növényellenes, a zookrácia felsőbbrendűségét sugalló, sötéten punnyadozó vérpropagandájuk is – folytatta kiábrándult monológját. - Pedig isten bizony, nagyon igyekszem. Két Stephen King-könyvön is átrágtam magam az utóbbi hetek álmatlan éjszakáin, abban a reményben, hogy a mester képes volt megújulni, de úgy tűnik, ugyanazt nyomja már 20 éve, csak kicsit átfogalmazva. Írtam is neki egy levelet, hogy igazán nem akarok ünneprontó lenni meg fikázni, de szerintem „long boy” tipikusan olyan figura, akinek az erdő mélyén van egy kis színes tévéje meg parabolaantennája, egész nap Miért éppen Alaszká-t néz, és csak akkor kezd vérfagyasztóan hörögni, ha a központból odaszólnak, hogy jönnek a német túristák. Semmi sem olyan már, mint régen volt. Társaink számlálatlanul esnek áldozatul az illegális fűzabálóknak, az arrogáns veteménygyalázásnak, és hiába a jól szervezett erkélykommandó, muskátli testvéreink ajkáról is nap mint nap szállnak fel a panaszos sorvadozás fájdalmas szavai, miközben mindenféle eltévelyedett, beteges gombafajok és a fotoszintetizálás alapképességét is nélkülöző, ocsmány és bűzlő emlőskolóniák harsonás felvonulást rendeznek a vegetációtól orvul elrabolt szent növénytermészet áhítatos ölén. Hihetetlen, mivé lesz a világ. S még elvárnátok tőlünk, hogy szótlanul szemléljük, ahogy néhány ármány-ormányú, teszetosza suhanctakony, néhány eszement marhatirpák növényellenes jelszavakat skandálva tiporja ősi mezeink zöldellő génleányait, megrontva friss hajtású magoncainkat. Hát tudja meg minden büdös vérállat, hogy meguntuk a tápláléklánc legalján való vergődés nyűgét. S habár felül a gálya, s alul a gyökérzet, népünk ím felkel a beképzelt gyűrűsférgek, rátarti ganajtúrók, bájgörények, szörnyhörcsögök és csotrogány húsmarhák szürreálantagonista uralma ellen, és a halhatatlan sziklevél zászlaja alatt egyesülve...
Ez volt az a pillanat, mikor lefújtam egy flakon kemotox-szal, és angyali hangon közöltem vele, hogy vagy befogja a száját (vagy amije van), vagy nemsokára személyesen beszélhet az Egyetlen Igaz Fotoszintetizátorral. Ezután feltettem neki az égető kérdést, hogy vajon mit tett le ő maga, mint begónia a szent növénytermészet említett áhítatos ölére (mármint a szokásos fotoszintézisen és oxigéntermelésen kívül), és hogy tisztában van-e azzal, hogy ő maga is az olyannyira lenézett zooplutokrata véglények által kitermelt szén-dioxidból él. Továbbá emlékeztettem rá, hogy az általa említett perm és triász időszakban még nem léteztek zárvatermők, vagyis abban az esetben, ha e földtörténeti korok valamelyikébe óhajtana visszatérni, legelőször is saját magát kellene kénsavban feloldania; egyébként pedig már a permben és a triászban is léteztek állatok. Sőt, ha jobban belegondolok, mi, állatok már háromkaréjú ősrákok formájában léteztünk, amikor az első szárazföldi növények még sehol sem voltak, kékalgák és zöldmoszatok formájában figyeltek valahol az óceán fenekén, úgyhogy én az ő helyében nem verném ilyen lendülettel a csészeleveleimet.
A jelek szerint nem volt rá felkészülve, hogy ilyen erős ellenállásba ütközik; minden bizonnyal azt hitte, ostorozó szavaitól elborzadva fogok a cserepe elé rogyni, megszaggatom a ruháimat, és sírva kérvényezem saját magam műtrágyává alakítását a nemzetközi növénység épülése céljából. Tudtam jól, mi következik: amint rádöbben, hogy vitapartnere megfelelő mennyiségű információval rendelkezik állításai megcáfolásához, önsajnálata esztelen gyűlöletbe fordul; tudtam, hogy az ilyen egyedek veszélyesek lehetnek, de nem bántam. Úgy éreztem, hajnali negyed ötkor a munkaasztalomnál ülve jár nekem annyi elégtétel, hogy ne bólogassak megértően és udvariasan mindenféle jöttment begóniáknak.
- Te ostoba – sziszegte a szirmai mögül -, hát nem érted, hogy megpecsételődött alantas fajtád sorsa? Az állatoknak pusztulniuk kell, a legutolsó papucsállatkáig, és te, Quetzalcoatl, a békeszeretet álságos köntösébe burkolózó, áruló állatisten, velük fogsz pusztulni! Hiába minden szánalmas próbálkozásotok, a harci őzeitek, vérkombájnjaitok, gyökértépő szörnykapáitok és arrogáns legelésetek, nem tudjátok megállítani a harasztfelkelés hős harcosait!
Tudtam, mi fáj neki a legjobban, így hanyagul ránevettem.
- Jegyezd meg jól, mit mondok, zárvatermő. Ismerem a fajtádat, és túléltem már minden elődötöket. Ne legyenek kétségeid: túl foglak élni titeket is.
Miután elment, és becsapta maga mögött az ajtót, pár percig csak álltam az előszobában, mintha várnék valamire, egy tanácsra, vagy egy kuncogó hangra, hogy mindez csak otromba tréfa volt, de senki sem szólt hozzám az égiek közül: a süket csendet csak az első kukásautó fáradt berregése törte meg.
Előkerestem a szerszámos ládát, és kiemeltem a régóta porosodó sarlót. A nyele megnyugtatóan simult a tenyerembe. Ez lesz hát a fegyver, amivel a világ ezen eónjában harcolni fogok. Tetszett a gondolat.
S ahogy visszagondoltam az elmúlt órák történéseire, egy percre olyan szép és magasztos lett a kezemben ez az egyszerű eszköz, mint egy klingonnak a bat'leth.

A kiwi ugye nem tud repülni... Vagy mégis?

Semmi kétség: életem legrosszabb kávéja volt. Hosszú perceket töltöttem azzal, hogy megpróbáltam kielemezni az összetételét, de nem tudtam dönteni a macskavizelettel higított hypo, a tíz napig tűző napon hagyott kólával kevert zabkása és egy tüdőbajos földönkívüli szódavízzel felöntött fülzsírja között. A kiskanállal kiemeltem a belépottyant legyet, aki ezután hosszasan káromkodott, beletörölte a szárnyát a függönybe, és elmagyarázta, hogy a mai leszállópályák megbízhatatlanok, az ember – vagy légy – sosem tudhatja, hová pottyan egy földetérés után, múltkor például egy nagy adag fehér trutyiba pottyant és majdnem fel is szívódott egy orbitális nagy orrba, de szerencsére sikerült elmenekülnie, utána viszont négy napig Szent Jeromosnak képzelte magát, és mindenképpen Bibliát akart fordítani. Szerencsére elmúlt. De lehet, hogy mégsem teljesen, tettem hozzá magamban, amikor a légy nagy lendülettel nekirepült a csukott ablaknak, és néhány percig káromkodva fetrengett az ablakpárkányon, nem teljesen érthető kontextusban emlegetve Keresztelő Szent Jánost. A magam módján megnyugtattam, hogy megesik az ilyesmi, én például egyszer kiadtam a lakásomat két hollandnak, és mikor kiköltöztek, vagy 5 kilónyi marihuánát találtam a porszívóban, és azóta se tudtam eldönteni, hogy véletlenül hagyták-e ott, vagy afféle keresetlen ajándékként. De az is lehet, hogy a porszívó volt beszervezve. Az ember sosem tudhatja.
A kocsma előtt már nagy számban gyülekeztek az esőfelhők, alighanem tüntettek valamiért. A pincér kataton arccal bámulta a söntéspult fölött a tévét; valami showműsor ment. Le volt némítva, annyit azonban láttam a szemem sarkából, hogy egy lila öltönyös verőlegény és egy kenyérzsákba öltözött levesteknős vitatkozik valamiről, miközben a háttérben egy második világháborús német rohamosztag bevásárolókocsikra lövöldözött. Talán nem szólt nekik senki, hogy vége a háborúnak. Nem sokkal később meg is interjúvolták az egyiket, és kiderült, hogy őt és négy társát még valahol Sztálingrád felé félúton hagyták el egy nyilvános vécénél azzal a határozott paranccsal, hogy törjenek egyenesen előre a japán határ irányába.
Beszélgetőpartnerem ezen az álmos délelőttön egy rendkívül ízléstelen, foszforeszkáló zöldre festett, felfújható műanyag viziló volt, amit talán egy céllövöldében szerzett egy kisgyerek a balladai homályba vesző régmúltban, és azóta, mint egy kísértet, házról házra és kézről kézre járt, annak függvényében, hogy bizonyos anyagi ellenszolgáltatás fejében ki volt hajlandó magával vinni.
- Harci őzeket gyártottunk – magyarázta a viziló. - Tudja, ilyen zsebcirkálókat. Helyesek voltak, némelyik fél méteresre is megnőtt, direkt olyan bambiformájúra csináltuk őket, úttörőknek, nyugdíjasoknak meg ilyenek, de aztán a vezetőség kitalálta, hogy az egész állományt átneveljük és hadászati célokra fogjuk felhasználni. Hát, én nemt'om, mi lett a vége, de azt beszélik, jónéhány kollega ottmaradt a kiképzőpályán, persze a hivatalos közleményben az állt, hogy a húsdarálóba estek bele, tudja, üzemi baleset, de én aztat kétlem. Szerintem balul sült el a kísérletük, és a részleg, akiket kiküldtek a harci őzek likvidálására, igencsak megtizedelve jött vissza, bizonyíték persze nincs, azt eltüntették a kommunisták. Na persze nem ez volt az egyetlen, amit eltüntettek. A gyárigazgatónk, na róla azt mondják, hogy ő is a lefolyóban tűnt el, tudja, csak úgy lefolyt, nem pedig emigrált, ahogyan a hivatalos jelentésben állt, de hát ez is a kommunisták műve volt, tudta mindenki. Meg aztán nemcsak harci őzek voltak a gyárban, csináltunk öngyilkos ruhacsipeszeket meg elektromos fűtésű gumibugyikat is, ez volt a fedőtevékenység, ahogy mondták. De a legjobban menő üzlet a szőrpástétom volt. Azok a nagyokosok valahogy kiagyalták, hogy hogyan lehet kutya- meg macskaszőrből a májpástétomra megszólalásig hasonlító pépet csinálni, emlékszek, nejlonzacskóban hozták be a kóbor macskákat borotválásra a gyárba, prémiumot lehetett érte kapni. A nép persze nem tudta, miből van. De hát megettek azok mindent, meg aztán nem is volt más, a libazsír ugye kellett a taposóaknákba.
Kedvetlenül hallgattam. Végül fogadtunk, hogy bejut-e a Manchester United a BL döntőjébe. A pénzt, amit nyertem, sajnos még mindig nem kaptam meg. Jogi segítségről persze szó sem lehet, elég hülyén venné ki magát, hogy egy foszforeszkáló zöld műanyag viziló lóg nekem 65 zlotyval.
A végén még azt hihetnék, nem vagyok teljesen normális.

Tegnap dél körül elszabadult a szobanövényem. Először csak káromkodott és erőszakos cselekményekkel fenyegetőzött, amit én – eléggé el nem ítélhető módon – nem vettem igazán komolyan; előfordult már ilyesmi azelőtt is. Nemsokára azonban – ahogy ő fogalmazott – “eldurrant az agya”, és bevette magát a fürdőszobába, ahol verbálisan inzultált néhány tekercs vécépapírt, majd túszul ejtett egy mosógépet, egy borotvahabos flakont meg egy elektromos fogkefét, és bezárkózott. Néhány órás kétségbeesett agóniája (vagy begóniája, ahogy tetszik) során bevallott jónéhány politikai indíttatású gyilkosságot, két bankrablást és vagy egy tucat kisebb bűncselekményt, majd amnesztiát, szabad elvonulást és egy helikoptert követelt, amely elszállította volna Kolumbiába. A különös közjátéknak végül az vetett véget, hogy végső elkeseredésében leöntötte magát a mosdó alatt talált klóros tisztítószerrel, és ennek következtében majdnem teljesen megsemmisült. Mire a kommandósok megérkeztek, már csak egy pár sárgás levél vonaglott a fürdőszoba padlócsempéjén, és azt hajtogatta, hogy nem bán semmit, és mindenkinek megbocsát. A rohamkertészek pedig végképp elkéstek – már nem volt sok tennivalójuk, csupán a kukába kellett levinniük a nejlonzacskóba csomagolt földi maradványokat.
Őszintén szólva felelősnek éreztem magam. Nehéz, lelkifurdalástól gyötört órák következtek, s önmarcangolásomat csak az enyhítette kissé, hogy a túszul ejtett holmiknak nem esett bajuk. A vécépapír is biztosított afelől, hogy a verbális inzultus nem tett rá különösebben mély benyomást, elvégre ha valaki beleszokik az ő munkakörébe, onnantól kezdve már szinte semmit sem érez degradálónak. De hiába: bár a józan eszemmel tudtam, hogy nem tehetem magam egyedül felelőssé, a kínzó lelkiismeret mégis arra késztetett, hogy megpróbáljak fényt deríteni e rejtélyes és megmagyarázhatatlan eseménysor okára. Rávettem hát magam, hogy legyűrve a friss gyászt, körbenézzek a cserép környékén, a depresszió vagy az önpusztító hajlamok esetleges nyomai után kutatva. A cserép még mindig ott állt a virágállványon, a rá ragasztott rövid növényismertetővel, amit a vásárláskor kaptam. Megemeltem; furcsán nehéznek hatott. Kíváncsiságtól hajtva beletúrtam a földbe, és valami fémes tapintású tárgyba akadtak az ujjaim. Ásni kezdtem, és pár perc leforgása alatt 15 taposóaknát, 3 nehéztüzelésű gépfegyvert, egy láncfűrészt és két közönséges böllérkést ástam ki a cserépből, és elképedésemet tovább fokozta a földben félig már szétporladt, kicsire összehajtogatott plakátféle, amely egy szerencsétlen, két növény halálos szorításában vergődő emberalakot ábrázolt; a feliratot nem értettem, mert számomra ismeretlen betűkkel írták. Döbbenetem rémületbe csapott át, amikor az újságkivágások is előkerültek: közép-amerikai kábítószercsempész akciókról, gyilkosságokról és alvilági leszámolásokról szóló cikkek bukkantak elő ártalmatlannak hitt szobanövényem földjéből, én pedig ráébredtem, hogy végzetesen félreismertem őt, és egy alvilági gonosztevőt, egy gyűlölettől burjánzó levélszörnyeteget melengettem természetkedvelő keblemen. Amikor a heroinos tű is a kezembe került, már csak rezignáltan legyintettem.
Természetesen átadtam az összes bizonyítékot az illetékes hatóságoknak. Nemigen biztattak: mivel a növény megsemmisült, nem nagyon volt érdemes nyomozásba kezdeni, de azért megígérték, hogy kiküldenek egy csoportot, hogy levegyenek pár levéllenyomatot. A nyomozók egy kicsit szánakoztak azon, hogy már nem hallgathatják ki, de bizonyára látták rajtam az önmarcangolás jeleit, és feltámadt bennük némi empátia, mert megnyugtattak, hogy semmit sem tehettem volna, és ne érezzem magam hibásnak – manapság sajnos nem egy szobanövényről derül ki, hogy terrorista sejt. Nemrég például egy fiatal aszparágusz támadt rá egy kisnyugdíjasra a Chapultepec parkban, és később, amikor az illetékes járőr bevitte, kiderült róla, hogy egy olyan szélsőbaloldali szeparatista csoport régóta körözött tagja, akik génmanipulált állatokkal kísérleteztek, harci őzekkel, mókuspiranhákkal meg kamikáze verebekkel. Úgyhogy bizonyos értelemben örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Csak arra kérnek, hogy figyeljek a túszok lelki felépülésére, esetleg vegyem igénybe szakember segítségét; ez mindenképpen szükséges, mert nem lehet tudni, mit mondott vagy nem mondott nekik a növény ott a fürdőszobában – s mivel nem tudhatjuk, pontosan hogyan is történik a beszervezés, legyek fokozottan óvatos, mert nem zárható ki, hogy a mosógép vagy a fogkefe fülében is elültette a bogarat. Mindenesetre azonnal jelentsem, ha bármi furcsát észlelnék.
Kimerült voltam, mégsem tudtam aludni; forgolódva töltöttem az éjszakát, a történteken töprengve. Különös, eddig ismeretlen szorongás kerített hatalmába; mikor hajnaltájt végre elnyomott az álom, nyugtalanító, szaggatott álmot láttam, az óriásnyúl a konyhaasztalomnál ült, és arról beszélt, hogy a világvége már közeleg, össze kell gyűjtenem a csapataimat, és készülnöm kell a végső összecsapásra, mert Tezcatlipoca hamarosan visszatér igazi alakjában, hogy leszámoljon velem. Hasogató fejfájásra ébredtem. Mikor kibattyogtam a fürdőszobába, a mosógép tetején gyerekes ákombákomokkal írt táblát pillantottam meg: “Figyelünk – Sokan vagyunk – Nem félünk”, szólt a felirat.
Azt hiszem, nem mosok ma.

Már hat napja nem aludtam. A tárgyak kezdtek összefolyni és ellenségessé válni – az olló elúszott előlem, mint egy fémből való rák, az ajtók megütöttek és fellöktek, mint a részeg kamaszok, megmart minden, amihez hozzáértem; a bőröm meg mintha elvékonyodott volna, egy nedves lehelettől is felhasadt, és ilyenkor kicsordult belőlem a hüllők zöld életnedve, mint a fekete vér a kővel megdobált varjak csőrén.
A strucc az asztalomon ült, és passziánszt játszott, amikor beléptem. Szemmel láthatóan nem zavartatta magát; egyetlen ingerült szárnymozdulattal elhallgattatott, amikor rá akartam kérdezni, mégis mit keres az íróasztalon a filctollak között. Egyértelművé tette, hogy éppen most érkezett el a játék kulcspontjához, ahol nem szabad hibáznia. Szerencsére ekkorra már elértem azt az állapotot, hogy nem lepődtem meg semmin, és úgy döntöttem, kibontok egy sört, amíg a strucc befejezi a passziánszt. Mikor visszatértem a sörrel, a strucc éppen az Ismeretlen Öreglány megfakult, fekete-fehér fotóját nézte a falon, közvetlenül a „Floki kutya vendégségbe hívja Bundás kutyát” című ceruzarajz mellett, amit egy 5 éves ismerősöm rajzolt, és aminek kisugárzása annyira rémisztő volt, hogy bármelyik japán horrorfilmbe beleillett volna.
- A Hivatal küldött – szólalt meg a strucc. – A jövőbe mutató valószínűségi vonalak elemzése kimutatta, hogy ön a mai napon, 22.04-kor elektronikus levelet kap munkaadójától, melynek elolvasása után, 22.07 és 22.10 között ön igen trágár káromkodásokkal illeti a Teremtett Világot, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. – Arca rosszalló kifejezést öltött, és flegmán megvonta a szárnyát. – Mégiscsak be kell látnia, hogy mivel ön azték isten, a szavainak súlya van. Ön is tudja, milyen pusztító lehet az ártó gondolat maga is, hát még ha ki is mondják őket. Engem azért küldött a Hivatal, hogy az említett idópontban figyelemelterelést hajtsak végre, és megakadályozzam a káromkodás elhangzását.
Szárnya alól kis lantot vett elő, és végigpengette a húrokat, mintegy hivatalosan ellenőrizve őket. Először azt hittem, a Mi-mi-mi-mi-mi mozog a zöldleveles bokorban fog következni, vagy valami hasonló, de tévedtem.
- Regös ének a Mexikót meghódító hős Hernán Cortes életéről és haláláról, 137 énekben – konferálta be a strucc saját magát. Sejtettem, hogy az arcomra kiült a jeges rémület. Választhatott volna valami emberbarátibb figyelemelterelést is a Hivatal. A strucc rázendített; szárnyából folyamatosan potyogott a pihetoll, ahogy pengetett.

Pátyolmányos, lenge múzsa, ing és gatya nélkül!
Lantom húrját ne kösd gúzsba ing és gatya nélkül!
Megregölöm a nagy vezírt ing és gatya nélkül,
Strucc ilyen szépet még nem írt ing és gatya nélkül.

Fennköltöttem, lenn költöttem ing és gatya nélkül,
Tojásomon csendben ültem ing és gatya nélkül,
Elvágyódom most már végre, ing és gatya nélkül,
A költészet mezejére, ing és gatya nélkül.

Vezesd hát a lantom, szép szűz, ing és gatya nélkül,
Babérágat reám te tűzz ing és gatya nélkül!
Megéneklem a hős Cortest ing és gatya nélkül,
Megért bizony öreg kort az, ing és gatya nélkül.

Közelgett a Nagy Armada ing és gatya nélkül,
Hős Cortes is köztük vala ing és gatya nélkül.
Csendes estén elmélázott ing és gatya nélkül,
A szülői házba vágyott ing és gatya nélkül.

„Szegény öreg édesanyám, ing és gatya nélkül,
Ott maradt a tengeren túl ing és gatya nélkül.
Vitéz fia sorsa kétes ing és gatya nélkül,
De teszi, mit tenni képes ing és gatya nélkül.”

Parta szállt a spanyol sereg ing és gatya nélkül,
Bátor szívük meg sem remeg ing és gatya nélkül;
Mert nem tudta az Armada ing és gatya nélkül:
Jön az indiánok hada ing és gatya nélkül.

- Ez borzalmas! – üvöltöttem rá a struccra egy óvatlan pillanatban, amikor felocsúdtam az első sokkból, s mivel a strucc előzetes figyelmeztetéseim ellenére sem volt hajlandó felhagyni a regöléssel, nyakon ragadtam, és kivonszoltam a már-már beckmesseri magasságokba emelkedő hivatali segéderőt a konyhába, ahol egy gyors mozdulattal felrántottam a hűtőszekrény ajtaját és betuszkoltam a struccot az egyik üres polcra. Meglepően könnyen bement; csak a két lába meg a feje lógott ki elöl. Mérgesen rácsaptam az ajtót.
- Feljelentem magát hivatalos szervvel szembeni erőszakért! – üvöltötte odabent a strucc. – A valóság minden rétegében panaszt teszek!
Persze csak blöffölt. Mindig megmosolyogtatott a sci-fi írók azon igyekezete, hogy „megszámolják” a valóság rétegeit – hiszen teljesen evidens, hogy e rétegek száma végtelen, nincsenek elszeparálva egymástól, és létezésük korántsem egységes mindenki számára. A legtöbb közönséges halandó képes rá, hogy legalább 4-5 rétegben mozogjon, de meglepetéssel tapasztaltam, hogy legtöbbjük ennek egyáltalán nincs tudatában, vagy legalábbis teljesen más szókészlettel írják le a rétegek közötti ugrást, mint azok, akik tudatában vannak e teljesen hétköznapi képességnek. A legtöbb embertől olyasmit hallani, hogy egyszercsak elkezdtek „másként nézni valakire”, és ezt általában egy konkrét esemény vagy élmény hatásának tulajdonítják, pedig valójában csak arról van szó, hogy egy információ a helyére került bennük, és ez képessé tette őket, hogy egy tizedmásodpercre lemerüljenek egy „mélyebb” rétegbe, ahol meglátták az adott személynek azt a lenyomatát, amit ők minden bizonnyal „igazibbnak” neveznének. Ez a meghatározás persze teljesen hamis, semmi értelme igazabbról és kevésbé igazról beszélni, hiszen minden rétegnek megvan a maga vonatkoztatási rendszere és egyben a maga igazsága. Az is furcsamód igen elterjedt téveszme, hogy a közönséges halandók világa volna a valóság úgymond „legfelsőbb rétege”, felszíne – mintha ugyan a végtelen számú rétegek között létezhetne legalsó vagy legfelső. Az én fajtám szükségszerűen egyszerre jelen van mindegyikben, és azt hiszem, erre minden élőlény képes, de talán minden létező, még a tárgyak is, csak legtöbbjük egyszerűen nem gondol rá, vagy túlmisztifikálja magában a valóságnak nevezett absztrakciót. Pedig gyakran megesik, hogy az emberek átugranak egy-két réteget, néha szándékosan, néha teljesen véletlenül, egy öntudatlan és teljességgel kiaknázatlan képességet használva; tapasztalataim szerint ilyenkor általában különös és kissé kellemetlen érzetük támad, amit leggyakrabban úgy szoktak szavakba önteni, hogy „olyan furcsa lett minden”. Pedig nem változott semmi. Érdekes elképzelés, hogy hatalmas különbségek volnának e rétegek között, és az egyikből a másikba (nevezetesen a „felszíniből” a „mélyebbe”) való átsiklás valamiféle kinyilatkoztatással járna, és titkos tudásban részesítené azt, aki képes rá. Érdekes elképzelés, de teljesen hamis; attól tartok, a legtöbb embert hatalmas csalódás érné, ha rá kellene döbbenniük, mennyire egyformák a valóság rétegei, mennyire változatlanok – nem közölnek semmit, és nincs is ott senki, aki elharsogná azt a bizonyos kinyilatkoztatást. Én legalábbis egyetlen istenről sem tudok, akinek ideje volna ilyesmire.
A kiabálás hangjára egy enyhén besörözött csótány-hadsereg mászott fel a konyhaasztalra; a sor elején két dobos menetelt, a legénység pedig az elfogyasztott alkohol mennyiségéhez képest meglepő fegyelmezettséggel követte. A csótányok alighanem szeretnek katonásdit játszani, különben nem masíroznának ilyen széles vigyorral, gondoltam.
Mikor a kiabálás abbamaradt, vártam még pár percet, aztán kivettem a hűtőből a struccot; még szipogott, de nyugodtabb volt, mint annak előtte: megnyugtatta a sötét meg a négynapos kukoricaleves szaga.
– A figyelemelterelés megtörtént – állapította meg a konyhai órára sandítva. – Végeztünk. – Ezzel kinyitotta a konyhaablakot, és minden bizonnyal azt tervezte, hogy fennhéjázó sznobizmusomat megsemmisítő eleganciával kiröppen az ablakon; de mivel a struccok nemigen tudnak repülni, csak annyit hallottam, hogy az aktatáskája nagyot koppan a betonon.
Behallatszott a kabócák elégedett ciripelése. Ha jobban belegondolok, egészen átlagos este volt.

Kevesen voltak aznap este a Csöndes Kérődzés nevű kocsmában.
Ezt a vendéglátóipari üzemegységet a General Anaya és a Tasquena megálló között Ibsen alighanem így írta volna le: “Kocsma: nagy. Baromira. Mindenféle bútorral. Zöld függöny. De lehet, hogy kék. Asztal is van. Két székkel. Terítő nélkül. Iszonyat. Kettesben. Egyedül. Hideg.” A kocsmának állítólag volt egy külön helyisége, amit öngyilkosjelölteknek és mazochistáknak tartottak fenn; itt egy rejtett mikrofonból egy rendkívül monoton női hang egy végtelenül unalmas régészeti előadást olvasott fel szlovákul, néha pedig alámondásos szappanoperákat lehetett látni a helyiség hatalmas Orion tévéjén; legalábbis az öregek ezt beszélték. Fokozatosan és észrevétlenül kerített hatalmába a félelem, ahogy néha lopva eme gyászos helyiség ajtaja felé sandítottam; csendesen kúszott elő, a hideg nyugalom köde által elrejtve, és aztán minden idegvégződésemre rátelepedett, mint egy távoli galaxis pusztító nyavalyája.
A Konformista Vértapír velem szemben ült – vagy inkább feküdt – a sörhabtól ragacsos faasztalon. A könyöke alá gyűrt bulvárújság címlapján lángpiros betűkkel hirdette egy főcím, hogy ámokfutó agyaggalambok támadtak egy tucat német turistára Xochicalcoban. Éppen azt fejtegette, hogy az ő különc, osztrigaként zárt, szfinxként merev alkata, prófétai-prédikátori becsvágya, valamint romantikus antikapitalizmusa és a tolsztojinál archaikusabb – nem metafizikai, hanem evilági – individualista anarchizmusa s a mindebből eredő kettőssége eleve elzárja előle a pozitív társadalmi cselekvés sikerét. Ráadásul gyakran szocialista agitátornak nézik, mert gyalog közlekedik.
A vértapír felett a falon majd' másfél méter széles, impozáns arany keretbe foglalt olajfestmény foglalt helyett. A színvilágában a romantika hagyományait követő festmény egy háromlábú püspököt ábrázolt, amint teljes ornátusban görkorcsolyázik; középső lábán egyensúlyozott, két szélső lábát és karjait kitárva, enyhén előredőlve; arcán egy mindenről megfeledkezett 90 éves öregúr gyermekien boldog mosolya; díszes ruhája úszott utána a levegőben. A pedáns aprólékossággal kidolgozott háttérbe egy buszmegállót vizionált az ismeretlen mester; minden bizonnyal realista elemnek szánhatta a megálló széttört táblája mellett álló és cigarettázó hörcsögöt. A kép alatt a következő magyarázó felirat volt olvasható: “Íme az egyházi költészet, hatás közben, amint a laikus intelligenciának állít emléket.”
A konformista vádlón rám nézett.
– Republikánus vagyok, tehát teljesen evidens, hogy nekem van igazam – sóhajtott fel. Részeg volt és beszédes. – Megvallom, néhanapján engem is elfog a csüggedés. A cselek s ravaszkodások némelyike, melyre a körülmények kegyetlensége kényszerített, egy gyakorló böllér elméjét is megtántorítaná; s lám, utolért a sorsom – fizetni fogok mindenért, a tettekért és gondolatokért, kimondottakért, kimondatlanokért és még azokért is, melyeket elmém még meg sem szült. Ez az egész végülis csak egy nyitókép, ebben foglalódik össze az, ami egy nyitóképben össze szokott foglalódni, vagyis hogy újfent hisztérikus undorral és puritán dühvel támadom a civilizáció kinövéseit. Nagy, drámai, sötét és szimbolikus dolog ez, mint Solness építőmester a hideg WC-n. A látványosan megközelíthetetlen géniusz emberi és művészi önelemzésének, önmarcangolásának nagy esztétikai tanulságú eredménye. Igazi, lakkozott újvilági romanticizmus! De mi haszna, hogy a társadalom krémje a keresztény humanizmus rövidzárlataival vívódik, ha soha, semmi sem változik?!
Mosolyognom kellett.
– Te is ismered az Életen Túlinak, ama Legősibbnek szavait – mondtam. – Az igazság embere túl van jón s rosszon, mert az igazság embere tudja, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Ámító; minden, ami van, volt s lesz, egyszerre létezik. Ami a csupán két vagy három dimenziós zónák lakói által változásnak neveztetik, az önnön tudatuk működése, mely különböző szögekből láttatja belterjes kis világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge s lesz belőlük kör, ellipszis, parabola avagy hiperbola, miközben maga a kúp változatlan marad, úgy tűnik a te szemszögedből változónak a változatlan és végtelen valóság.
A tapír ezen mintha egy pillanatig eltűnődött volna, aztán elszégyellte volna magát.
– Igen, ez Mexikó, a társadalmi-kulturális eltokosodottság foglalata, vallási és politikai szekták melegágya, de egyben a szenvedélyes nyíltság és szolidaritás fészke is! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Üzenem a bácsikámnak, hogy szerelje meg a fregolit – tette még hozzá a Konformista Vértapír, és elaludt az asztalon.

Amikor visszatértem az Alvilágból a föld színéről kipusztult emberek csontjaival, azzal az eltökélt szándékkal, hogy újrateremtem őket, Vörös lekísért a tengerhez. Tanácsot akartam kérni a medúzáktól, akik annyi mindent láttak már a világból, és annyi bölcsességet halmoztak fel áttetsző testükben, mint az istenek együttvéve; a különbség csupán annyi, hogy ők nem rendelkeztek a teremtő és kormányzó akarat potenciáljával.
Három napig ültünk szótlanul a tengerparton, várva az állatok feltűnését. Éjszaka jöttek, kék fáklyaként világítva a víz alatt, egymáshoz tapadva, akár egyetlen hatalmas, fénylő rája. Meghallhatták a hívást, mert egészen közel úsztak a parthoz, szétterültek és mozdulatlanul lebegtek előttünk; hallottam, ahogyan beszélnek egymás között, de halk, tompa morajlásnál többet nem tudtam kivenni. Fenségesek voltak és közönyösek, ahogy ott lebegtek a sekély tengeröböl felszínén; tudtam, ha valamit közölni akarnak velem, elmondják, erőszakkal pedig nem húzok ki belőlük semmit. Vártam, hogy meglátom a medúzák fénylő gondolatszálainak kusza és rendezetlen halmazát, a semmihez sem hasonlítható, bonyolult és végeérhetetlen asszociációs hálót, ahol minden szál szerteágazik és más szálakba gabalyodik, de nem láttam semmit; tökéletesen egynemű, szürkésfehér, ködszerű lég volt a medúzák elméjében, ami egyszerre volt ritkás és elnehezült, gomolygó és teljesen statikus; elmerültem benne, mint a némán hullámzó vízben. Álca, mondtam magamban, és milyen ügyes álca, itt nincs fal, aminek nekironthatnék, és nincs ajtó, amit betörhetnék a puszta akaratommal; de ez a végtelen fehérség csupán illúzió, egy ügyesen kiagyalt kép, ami megtéveszti a kutakodót. Tudtam, hogy a medúzák elméjét borító ködben semmi értelme falat keresgélnem, hiszen a kép lényege éppen az, hogy a végtelenség érzetét keltse; aztán ahogy körbepillantottam ebben a tompa, szürkés fehérségben, megláttam magam alatt a meg-megcsillanó, lassan mozgó és formálódó felszínt, olyan volt, akár egy alig hullámzó, mégis nyughatatlan tó; s a fodrozódó, zselésen áttetsző anyag felszíne alatt ott úszkáltak a halványan izzó gondolatszálak. Ezek szerint mégsem álca, amit látok. Sosem láttam ilyet azelőtt. Az volt a legkülönösebb ebben a tószerű képződményben, hogy a benne úszó gondolatszálak nem akaszkodtak össze, hanem magányosan siklottak az anyagban, lassan és álmatagon, mintha csak megőrzésre helyezték volna el őket itt; fényük sápadt és furcsán fehér volt, hiányzott belőlük az az élettel teli, sárgás izzás, ami a fürge és elillanó gondolatok sajátja; s hirtelen rádöbbentem, hogy amit látok, az a gondolatháló alatti mély réteg. Sosem hittem volna, hogy puszta akarattal ilyen mélyre lehet ásni az elmében, most pedig észrevétlenül és akaratlanul is idáig csúszott le kutakodó tudatom. A kíváncsiság és a félelem keverékével húzódtam közelebb a hangtalanul remegő felszínhez; szürkés és áttetsző volt, de nem láttam az alját, csak a világító, lebegő gondolatfoszlányokat, amint elszórtan ringatóztak a kocsonyás anyagban. Aztán hirtelen egy hosszabb és fényesebb szál kúszott elő a semmiből, közelített felém, és közvetlenül a felszín alatt úszott el, s bár tudtam, hogy valójában nagyon lassan mozog, mégis úgy éreztem, mintha szélsebesen suhant volna el mellettem.
– Segítsetek – suttogtam a néma és közönyös medúzáknak –, kérlek, segítsetek.
Mire a hajnal első fénypászmái megjelentek az égen, a medúzák eltűntek, anélkül, hogy bármit mondtak volna.
Először nem értettem. Aztán eszembe jutott, hogy Vörös azt mondta egyszer – márpedig én hiszek neki -, hogy az Élet egészen jól elcsordogált a sötétben is, és az igazi problémák éppen akkor jelentkeztek, amikor megszületett a fény. Akkor jött létre ez a furcsa, hasadt, skizofrén állapot, hogy a világ egyszerre sötét is, meg fényben is úszik, és a teremtények még a váltakozás ritmusát sem tudják megszabni, hanem holmi bolygómozgásoktól függ, hogy nappal van-e számukra, vagy éjszakai sötétség. Számomra ez bizonyára furcsán hangzik, mondta, de higgyem csak el, minden rendben volt a fény előtti vaksötétben, ahol a tudatos gondolatok csupán tovatűnő látszatok voltak, melyek gyorsan elillantak a dolgok felszínéről. Nem a mesék világa volt ez, hanem sokkal inkább a mítoszoké, s az a világ sokkal inkább volt maga a lecsupaszított Valóság, amelyet nem a számok, hanem a minőségek uraltak. A bajok igazából velem kezdődtek. Eleve miért volt szükség negyedik testvérre? Negyedikre, értem, ugye? Mert hát a három önmagában tökéletes szám, kiegyensúlyozott és oszthatatlan. De a négy? Mi járhatott az univerzum előtti hatalom fejében, hogy a már létező három mellé odabiggyesztett egy negyediket? Ha jobban belegondol, akkor – már ne is vegyem sértésnek – a világ szempontjából talán jobb lett volna, ha minden megmarad abban az ősi, csöndes, kiegyensúlyozott állapotban, ahol az istenek rendje és közeli győzelme mindenütt jelen volt. Ezt egy olyan világ képe váltotta föl, ahol a tudás teljes intenzitásában szétáramlott, aztán mintha hirtelen meg is semmisült volna. Talán sok szenvedéstől szabadítottam meg az embereket, de még több szenvedést hoztam a nyakukra; nagyon jól megvoltak ők a környezetükbe simuló, észrevehetetlen teremtményekként, akik nem igazán tudtak semmiről. Aztán megtanulták tőlem, hogyan kell földet művelni, megszelidíteni az állatokat, házat építeni, írni-olvasni, hogy mi a művészet, és mi az az úgynevezett civilizáció. Megtanulták nem ömagába visszatérő körnek, hanem visszafordíthatatlan egyenesnek tekinteni az időt, amelyet az úgynevezett Haladás kereke visz előre megállíthatatlanul. Azóta minden megváltozott: a hegyek összeomlanak és síkság lesz belőlük, a föld holtakat okád ki méhéből, a sírokból kibújnak a csontok, a csillagok lehullanak, a föld tűzbe borul, minden élet elfonnyad és a halál felé tart. A vég nem átkelés, nem ígéret: az éj uralkodása kezdődik vele, de nem a régi, fény előtti sötétségé, hanem valami teljesen más, nagyon is evilági éjszakáé, amelyben elmerül és feloldódik az univerzum régi rendje és értelme. Ez ellen tiltakoztak a medúzák csendes közönyükkel.
– Ha valami egyszer történik meg, lehet, hogy soha nem történik meg újra – de ha valami kétszer történik meg, várhatjuk, hogy ismételten megtörténik majd – mondta Vörös, és a vállamra tette a kezét. - Az emberiség már háromszor elbukott. A döntés a tied, jogod van hozzá, de értsd meg, mostantól fogva egyedül vagy, Quetzalcoatl.
Mire megfordultam, már csak a lábnyomait láttam a part fehér homokjában.

“Csak mikor a Hármakkal biztonságban megérkezett kopár személyiség-otthonának nyugodt környezetébe, mely egy a tengerből ferdén kiemelkedő, aprócska sziklán gubbasztott, akkor szólalt meg. A csend kúpjában, amin kívül az óceán tehetetlenül dübörgött, a szél hiába süvített, és még az örvény is hasztalan nyújtogatta vonzó energiacsápjait, a Legvénebb ezt mondta megfáradtan:
- Hát eljöttetek... - Beszéde lassú hullámzás volt előre-hátra, amelyet némileg hangsúlyozott egy tompa vörös szín.
A Hármak nem tudták, mit feleljenek. Pur azonban végül megkockáztatta:
- Vártál ránk?
A Legvénebb valamivel határozottabb vörösen pulzált egyszer, kétszer. Szünetet tartott. Aztán így szólt:
- Én nem várok... itt nincs mire várni. - Még élénkebb vörös villanás következett. - Mindenki a jövőt várja. Csakhogy, tudjátok, a jövő nem létezik.
- Számára esetleg – súgta oda Pur a társainak, mire Fless és Asterrea villódzva leereszkedett a Legvénebb otthonának kőpadlójára, és ott imbolyogva megállapodtak.
Házigazdájuk követte példájukat, és amikor leért, mozdulatlanná dermedt. Pur ellebegett a többiek fölött, mozgásban tartotta magát, de színét nem tudta elváltoztatni az állandósult zöldeskékről.
- De tudtad, hogy jövünk – mondta a Legvénebbnek.
- Jöttök? Jöttök? Igen, és jöttetek is, no meg jönni fogtok. Számomra minden nap a mai nap. Akkor is én leszek a Legvénebb, ha a többiek továbblépnek. Sosem változom, ahogy a világom sem.
- De a többiek már továbbléptek – mondta Fless. - Mi sok életciklussal utánad élünk, Legvénebb... olyan sokkal, hogy már a szélmadarak sem képesek számon tartani.
Házigazdájuk mintha kihúzta volna valamelyest anyagi testét, gondosan elrendezve energiaáramlásait. Vörös színéhez halk, finoman rezgő zümmögést társított, úgy mondta:
- Semmi sincs utánam itt, a Sziklán. Ha idejöttök, kiléptek az időből, akárcsak én. Most már mindig is itt voltatok, és mindig itt lesztek, egészen távozásotok pillanatáig.
Asterrea váratlanul sárgán fölszikrázott, és föllibbent a szélcsendes levegőbe. Fless csak nézett utána, Pur azonban azonnal követte, és megpróbálta megnyugtatni. Asterrea újra és újra nekivetette magát a Legvénebb otthonát képező csendkúp falának. Minden alkalomal visszapattant, de ő nem adta fel, megint megrohamozta a vihar peremét, megpróbált kijutni a kinti tombolásba. Számtalan ragyogó színt villantott fel, és a csendet különös frekvenciájú hangok szabdalták szét, ám végül Pur hajthatatlan irányítása és Fless tompa pillantása alatt elcsigázottan visszasüllyedt a kőpadlóra.
- Csapda, csapda – pulzálta. - Ez itt, ez maga az örvény, tudnunk kellett volna, sosem szabadulunk meg innen.”

Terry Carr: A Változó és a Hármak tánca. (ford. Németh Attila, megjelent a Galaktika Magazin különkiadásában: Metagalaktika v 9.5, 2007)